Holnap felszáll a buszra, és irány Németország.  Amikor tegnap elbúcsúztunk, azt mondta, nem jön vissza többé. Mert elég volt. Elég volt abból, hogy Frontint szed hónapok óta, hogy el tudjon lazulni és tudjon mosolyogni, amikor felkínálja magát. Tudjon nevetni, amikor azt mondja: „Nem vagyok kurva, csak pénzért baszok”.

Öt évvel ezelőtt ismertem meg őt egy ifjúsági táborban, ahol én voltam az egyik táborvezető. Hátrányos helyzetű fiatalokat tanítottunk médiára. 16 éves volt, picike, törékeny és nagyon okos. Fantasztikus arc- és névmemóriája volt, és olyan mozgása, hogy bárhol táncolhatott volna. De ha bárki meg akarta őt simogatni – mert tetszett a fiúknak nagyon –, elhúzta a fejét. Sokan bánthatták őt korábban, szeretetet tán csak a nagybátyjától kapott; ő él Németországban sok éve már.

Koreográfus szeretett volna lenni. Két évvel ezelőtt be is iratkozott egy iskolába, de egy idő után nem tudta fizetni a tandíjat, mert csak hébe-hóba kapott alkalmi munkát, és mindenki AZT akarta tőle.

Mint mindenki, aki gyökértelen, aki senkihez sem tartozik, nagyon vágyódott a szeretetre. Sokszor beszélgettünk arról az elmúlt évek során, hogy mennyire kéne neki egy igazi társ, akire számíthat, aki szereti és megvédi őt. Így akadt össze egy évvel ezelőtt egy swinger partyn egy pasival, aki a nők bálványa, és aki őt választotta. Boldognak érezte magát, hiszen a legszebb férfi szerelmese lehetett, de néhány hét múlva, mintha ez lenne a törvényszerű, már „dolgoznia” kellett. Bizony, nagy szerelem volt ez – a tarifa 75%-át kellett leadnia minden vendég után. Ő lelkiismeretesen dolgozott, nem csapta be, nem fosztotta ki a vendéget, minden tőle telhetőt megtett, hogy a partner jól érezze magát, és ismét őt válassza.

A múlt év végén már nem számított új husinak, ezért három hónapra Londonba ment űzni az ipart. Természetesen onnan is küldeni kellett a szerelmére eső részt. Februárban jött haza, s amikor megláttam őt, megrémültem. Legalább öt évvel idősebbnek nézett ki. Azt mondta, jól keresett ugyan, mert volt forgalom, napi nyolc vendég is akár, de olyanokat akartak tőle, amiket nem bírt egy idő után… és akkor is remegett, amikor erről mesélt nekem.  Aztán nevetve mondta, hogy egy izmos, fekete pasi feleségül akarta venni, de ellenállt, mert a szerelme itt várta őt.

Ám itthon alig akadt már vendég, volt olyan hét, amikor egy sem. A szerelme pedig üvöltözött vele egyfolytában, és egyre gyakrabban verte meg. Pár héttel ezelőtt már kétezer forintért is elment valakivel, titokban, húsz percre, hogy a Frontint megvehesse.

Holnap délután indul a busz. Szobalányi munkát ígértek neki, havi 3 000 euróért. A nagybátyja intézte el, ma délután utalják át a buszjegy árát.

Amikor tegnap búcsúztunk, azt mondta, nem jön vissza többé. Majd ír emilkéket nekem…

– Ha mégis erre járok majd látogatóba pár napra, meg fogod látni, ismét milyen szép leszek: rendes, tisztességes nő.

 Aztán adott egy puszit – eleddig elsőt s talán az utolsót is. „Szeretlek”, mondta, s aztán futott a metróhoz, hátra se nézve, hogy ne lássa, amikor bőgök.