„Ha esetleg találkoznál vele, kérlek, mondd meg neki, hogy elindítottam a távoltartást vele szemben. Mivel  telefonja nincs, így nem tudom elérni sehogy, és nem tudom ezeket elmondani neki. Lassan már két hónapja, hogy egy szatyor ruhával ment el. A többi cuccát kidobtam, mert semmi szükségem rá.”

Jól kezdődik, mi? Jó szarul. Amióta reggel megláttam ezt az emilt az egyik postafiókomban, nagyon vacak a hangulatom. Pedig tudtam, hogy ez lesz belőle. Hogy nem lesz képes újra kezdeni vele. Vele, aki befogadta és elfogadta őt, amikor egyedül volt a csöpp fiával. És amikor még azt hitte, hogy családra lelt.  Családra, ami sosem adatott meg neki. Családra, még ha nagyon furcsa családra is. Ő 17 éves volt akkor, a leendő férje 27. A férjének a megismerkedésük előtt néhány hónappal halt meg az első felesége. A férfi „megörökölte” a nála sokkal idősebb feleség első házasságából származó lányát, aki majdnem annyi idős volt, mint az új szerelme. És árva maradt az a másik három gyermek is, aki már a kettejük házasságából származott. Tehát jött az új kedves, és aztán még két gyerek. Tudom, kicsit nehéz követni, hogy akkor kitől, kinek és hány. Ezért is volt furcsa ez a család: egy férfi, egy nő és fél tucat kiskorú. Hogy a férfi és a nő között volt-e igazi szerelem? Vagy csupán két szerencsétlen magány – a 15 évesen lányanyává vált nő és a fiatalon megözvegyült férfi – egymásba kapaszkodása volt ez az egész? Azt hiszem, az elején a nő szerette a jóképű és jó lelkű férfit; örült, hogy valaki végre törődik vele.  Azt pedig tudom, hogy a férfi bolondulásig szerelmes a nőbe most is. A nőbe, akinek szépsége és kisugárzása talán a fiatal Udvaros Dorottyához hasonlítható. A nőbe, akiről az Ellében jelentek meg tinédzser divatfotók, és aki ma talán Magyarország legnépszerűbb fiatal színésznője lehetne, ha máshová születik. Ha csecsemő korában nem hagyja el őt az apja, és ha az anyjának nem fontosabbak a pasik, mint ő.

Emlékszem – mert ekkor már pár hete az internetről ismertük egymást –, hogy például idén télen az édesanya nem ment el az immár 24 esztendős lányának a születésnapi bulijára. Pedig fontos lett volna, hogy ott legyen. Ez ugyanis különleges születésnap volt. Az egyik kísérlet arra, hogy a nő visszatérjen a férjéhez. De nem tért vissza, mert a férj ezen az estén, a születésnapi buli után, megverte a feleségét.  Hogy miért verte meg? Hát nem mindegy? Nem mindegy. A nő ugyanis beszólt: „Vedd végre tudomásul, hogy nem vagyok azonos a halott feleségeddel!”   Ha a nő édesanyja ott lett volna, talán nem fajulnak el ismét a dolgok.

Ám e kitérővel ugrottunk egy nagyot az időben – térjünk vissza oda, hogy a két ember egymásra talált, és elkezdődött a nő családi életre való nevelése. A férj angyali türelemmel tanítgatta rendre, főzésre, takarításra, gyerekgondozásra. Nem, nem cselédet nevelt. Hiszen ahol ennyi gyermek van, ott mindkét szülőnek van feladata.

Aztán a tinédzserből felnőtt nő lett. Már kevés volt, amit a férjétől kapott.  Többre vágyott: sikerre, változatosságra, gazdagságra – és függetlenségre. Mondhatnánk, kinőtte a férjét. Tavaly augusztusban megszökött otthonról, egy albérletbe költözött a három saját gyermekével. Merész húzás volt, az biztos. Egyetlen fillér nélkül próbált új életet kezdeni, s nyolc-kilenc hónap alatt annyi emberrel teremtett kapcsolatot, hogy az még gyakorlott és érett hivatásosoknak is becsületére válna. Kurva volt? Kicsit. A szó klasszikus értelmében nem. Inkább új – lehetőleg módos, fiatal, szexis – társat keresett, és a kitörés pontjait.  Ennek az időszaknak a végén készítettem vele egy élő interjút, amelynek elhangzását követően kaptam a férjtől az első emilt. Azután még sokat. Leginkább kétségbeesett szerelmi vallomások voltak ezek; mély, őszinte, lényeglátó írások. A tehetetlenség és a remény pulzálásai. És segélykérések, hogy magyarázzam meg a nőnek, mindenképpen találjon munkát, mert a gyerekek nem éhezhetnek. Értessem meg vele, mert rám hallgat talán, hogy álmokból nem lehet élni…

A nő nem kapott munkát – szakképzettség nélkül ugyan hol is helyezkedhetne el három gyerekkel? Így jött az ötlet, hogy visszatér a férjhez. Pedig már beadták a válókeresetet is. Az első, kudarcos kísérletről már beszámoltam, a másodiknál azonban mindkét fél óvatosabb volt. A férj komolyan hitte, hogy még mindig, minden rendbe jöhet, csak tudomásul kell vennie a feleségének igényeit és felnőttségét; hogy nem ellenőrizgetheti őt állandóan, nem ihat és nem verekedhet. A nő az utolsó személyes találkozásunkkor elárulta, hogy ő csak színleg megy vissza a férfihoz. Csak erőt gyűjt, és ha összeszedte magát, lepattan. Valószínűleg egyedül, mert bár szerinte a gyerekeknek a férjnél rossz helyük van, nem tudja magával vinni őket. Hiszen melyik pasi az, aki három kiskorúval vállalná őt? Nem, nem pofoztam föl. De nem sok hiányzott hozzá. Talán sosem üvöltöztem emberrel annyira, mint vele. Hogy ugyanazt műveli a gyerekeivel, amit vele művelt az anyja. Hogy semmivel sem különb nála. És hogy bármi is történt, nem használhatja ki a férjét. És hogy anya-e ő egyáltalán? Közöm hozzá? Nincs közöm hozzá. Nem is láttuk egymást többé.

Pár héttel később mindkettőjüktől kaptam egy emilt, fényképekkel. Egy boldog férjet és egy szomorú nőt láthatunk a képen, ahogy egymáshoz simulnak. Ismét eltelt néhány hét, s megnéztem az iwiwen, hogy hol is tartanak egymással. Azt hittem, minden rendbe jött, mert a feleség végre szakmát tanul. A nő adatlapját megannyi fénykép ékesítette róla és a gyerekekről.

Aztán mintha megéreztem volna… Négy-öt nappal ezelőtt nem találtam meg az iwiwen a nőt. Pedig ott volt, de már más, „művész”néven, és a gyerekeket mutató képek is eltűntek az oldalról.

Lassan már két hónapja, hogy egyetlen szatyor ruhával ment el. Talán most boldog, talán tényleg csak úgy tud új életet kezdeni, ha mindentől elszakad. Talán nem jön vissza soha. Ám elhagyott fél tucat gyermeket – köztük azt a kilenc éves kisfiút is, akinek nem volt más vér szerinti kapcsolata, csak ő. Aki tombolt, ha az anyja nem volt vele. Ezt a  nőt már valóban nem érdekli, mi lesz a gyerekekkel.

Mi lesz velük? Velük mi lesz?

S vajon lesz-e a férjnek olyan szerencséje, hogy megtalálja az igazi társat, akivel ő is új életet kezdhet? Aki nemcsak őt vállalja, hanem a kicsiket-nagyokat is.

Ne higgyétek, birkák, hogy ez a történet különleges. Van még kötetnyire való ilyenem. Semmi más ez, mint egy társadalom válsága egy olyan nyomorult réteg szemszögéből, amellyel nem merünk szembesülni. Mert azt hazudjuk magunknak, hogy nem a mi tragédiánk. Rosszabb esetben cigányozni kezdünk. A nő mesélte el annak idején, hogy amikor megtudják, hogy milyen korán lett anyuka, kivétel nélkül megkérdezik tőle, hogy cigány-e. Ijesztő látni a csodálkozással vegyes megkönnyebbülést az arcokon, amikor kiderül, hogy nem.

.....................................

És akkor most egy érdekes dolog következik. A fenti posztot egy olyan kolleginával olvastattam el elsőként, aki hasonló dolgokat tapasztalt az élete során. Hatalmasat vitatkoztunk, anyáztunk is rendesen, majd nagyjából egybefüggően is leírta a Skypén, hogy ő hogyan látja ezt a történetet. Kértem, hogy az ő neve nélkül idetehessem a véleményét.

Íme:

Egyetlen kérdésedre válaszolok most, mert valóban: az az egyetlen jó kérdés. Az összes többi egy gagyi. Mégpedig, hogy mi lesz a gyerekekkel?

Gyerekelhelyezés lesz. Ahol is a pasi el fogja mondani, hogy az anya magára hagyta a gyerekeket. Addig-addig fogja magát sajnáltatni hivatalokban, iskolában, óvodában; addig , hogy mindenki, ahogy nálad már meg is történt, egy gonosz cédának fogja látni a nőt.

Aki pedig többet sír, mint eszik, mert csak azt nem kapta meg, amire mindig is vágyott: a családot. Megpróbálta. 17 évesen a legjobb megoldásnak látszó módon. Egy özvegy emberhez ment, ha nem is szerelemből, hanem csak azért, hogy egy ilyen férfi, aki egyedül maradt a gyerekeivel, csak nem fogja kihajítani az utcára az övével. (Itt jegyzem meg, hogy nagyon jellemzően fogalmaztál, amikor azt írtad: befogadta a pasi... Szerelemben nincs befogadás.)

Nos, nem jött össze. Mert ahogy ő, úgy a pasi is változott.

Amikor már azt érezte a fickó, hogy kellőképpen magához kötötte a nőt, hiszen gyerekeket csinált neki, akkor elengedte magát.

És minél szebb és érettebb nő lett a felesége,  annál kevésbé érezte jól magát egy kínzó érzéstől: Kevés hozzá. El fogja hagyni a nő, és sajnálni is kezdte magát. Gyanakvó lett, inni kezdett, mert – bár nem volt bizonyítéka, de – nem vette észre, mert alapból egy buta emberről beszélünk, hogy a féltékenység a legnagyobb motiváció a megcsalásra. El lehet vele üldözni valakit. Még egy szerelmes embert is világgá.

De ösztönösen érezte, hogy ezt is elrontja, nem tudja kezelni a veszekedéseket – még több pia.

A nő ezt nem viseli jól, aki közben látja a kortársait bulizni járni, jóképűekkel. Otthon meg egy részeg faszi akarja csókolgatni, és osztani neki az észt. És rájön: van valami, ami a legszarabb az egészben: hogy magányos. Egy ostoba, részeges fasszal él együtt (Te mondtad: okos a nő, és még érni fog.).

És kinyitja a száját, mert ez az egyetlen eszköze. Nem azonnal, nem az első veszekedés után megy világgá, nem, az ezredik után keresi a kiutat.

És amikor megtalálja őt egy elsőre megértő riporter-féle, el is mondja neki, hátha segít valamit: megoldani az életét. Erőt ahhoz, hogy egyben tartsa a családot.

De nem így van. Mert nem tudja – akkor még –, hogy a riporter-féle nem tud segíteni; úgy nem, ahogy ő várta. Vagyis hogy fel tudja dolgozni az addigi életét, hogy kezelni tudja a nőiességét, amit otthon (épp azért, mert nagyon is jó nő) állandóan ócsárolnak, és hasonlítgatják egy halott nőhöz.

Akivel nem tud harcolni. Még az anyját sem dolgozta fel, nemhogy egy halott elődöt, akit minden nap a fejéhez vágnak. Szóval várná, hogy Strici segítsen, meg még isten tudja, kik: barátnők, akik mind azt mondják: lépj ki, mert nem lesz jó vége! Nem vagy cselédje senkinek! Nem te vagy a hozzá való, ha a halott felesége még mindig ennyire fontos, akkor ne veled akarja annak a nőnek a gyerekeit felneveltetni!

De ő közben – mert okos – tudja, hogy ez sem jó megoldás, hisz az ő két gyerekének a sorsa már összeköti őket. A gyereknek apa is kell.

CSALÁD.

Ami neki nem volt. Hát tűr, és néha kiborul. Hat gyereket nevelni úgy, hogy közben látja a fiatalságát elúszni, és azt, hogy miközben merő áldozatnak érzi magát, a pasinak nem elég jó, mert mindig csak Gizike, a halott nő a példakép. Hogy a részeg pasi büdös is olyankor, és naponta hallgatja végig tőle, hogy mennyire hálásnak kellene lennie.

Aztán egy napon, talán épp egy részegen végigüvöltött éjszaka után, azt mondja: elég!

Segít valaki, mert amúgy nem megy. Odaköltözik valakihez... vagy valakinek a lakásába 3 gyerekkel, mert NEM akarja őket elhagyni. A többit tudja, nem veheti el az apjuktól, de nem megy. A gyerekek is nyafognak, hiányzik nekik az apjuk, akárhogyan is...

És épp akkor, amikor ki akar békülni a születésnapján, nem elég, hogy az anyja is leszarja, de még a férje is – nyilván az ünneplés hevében – ittasan megint belekezd, hogy Gizike soha nem csinált volna ilyet...

A totálisan kikészült születésnapos nő üvölt:
ELÉGGGGGGGGGGGGGGGG!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!

Fáj az egész élete, a nyomorult anyja, hogy látja: nem tud szabadulni az árnyékától. Üvölt hát: ő nem Gizike, fogja már fel!!!!!! És akkor még meg is verik a születésnapján, pedig nem ő rúgott be, pedig nem kurvult, pedig megpróbálta, pedig őt is elhagyta megint az anyja.

Csak azt mondta, hagyják már élni, ne kényszerítsék be egy koporsóba állandóan tükörbe nézni.

Megint elmegy.... De tudja: a gyerekekkel többet ezt nem teheti meg, hogy rángatja őket a semmibe, de azt sem akarja, hogy előttük üsse őt az apjuk, hogy aztán tragédiák legyenek, mert valamelyikük megöli a másikat.

Tudja, hogy el kell tűnnie, hogy ne tudja visszazsarolni a gyerekeivel a férje, hogy ne vámpírkodhasson rajta többet, mert akkor nem visz sehová az életük.

Lép, de először egyedül. Nem tudja még, hogy ezzel mekkora adu ászt adott a férje kezébe.

Van némi bűntudata a sok sok szeretőért, de tudni akarta, mennyit ér nőként. Hogy 40 éves-e már, vagy még mindig csak tényleg 24. És azoknak a férfiaknak a karjában szép, és udvarolnak legalább az ágyig, és esetleg kényeztetik is, amit nem kapott az anyjától sem, meg a gyerekei apjától sem.

Végre nem Gizike volt ezeknek a férfiaknak a karjában.

Nos, a férj meg természetesen a jól bevált sémák szerint megy is: Panaszkodik fűnek fának, hogy ő az áldozat, egyedül nevel 5 gyereket, vagy mennyit!!!! Elhagyta a felsége!!!!! És keresi az eszközöket ellene. Nem a gyerekekért, hanem a nő ellen. Mert ha a gyerek lennének a fontosak, azt mondaná: üzenem neki, hogy a gyerekeknek anya is kell. Rendben, segítek, mert az apjuk vagyok, kerítek neked lakhatást. Vidd azokat a gyerekeket, akik veled akarnak menni, nekem pedig kutyakötelességem nevelni azokat, akik hozzám tartoznak. És persze, segítek önállóan lábra állni, hisz a gyerekeimnek enni kell.

De nem. Ez a pasi nem ezt teszi, Hát el is kell előle bujdokolni.

Hogy mi lesz a gyererekekel várhatóan? Remélem, az anyjuk mihamarabb a maga módján szerez lakhatást, megélhetést, és ellopja, ha kell, a gyerekeit. Akik ebben sérülni fognak. De azok a gyerekek már most is sérülnek, mert apjuk részegen meséli a haveroknak, vagy ül a gép előtt és maileket ír, hogy az anyjuk egy szemét kurva, és a gyerekek nem tudják, hogy kinek higgyenek.

Hisz szeretik az anyut... aki NAGYON, NAGYON hiányzik. És... aztán jön majd gyámhatóság, barátok, barátnők... És ha nem időben kapcsol az anya, akkor már késő lesz. Elintézi a pasi, hogy ne láthassa a gyerekeit, megvonják a jogait.

És egyszercsak jön egy szomszédasszony, hogy ő mindig is látta... hogy ez ilyen meg olyan kurva volt. És a pasi egy szép napon részegen belecsókol a nyakába, amíg a jó fej szomszédasszony az uzsit csinálja a gyerekeknek...