– Mi az a gombafelhő ott, apa?

– A Hirosimára dobott atombomba felhője.

– Mi az atombomba?

– A legpusztítóbb fegyver a világon.  Vagyis az egyik legpusztítóbb.

– Hirosima messze van?

– Igen, messze van.

– Sokan haltak meg a bombától?

– Nagyon sokan.

– Én ám tudom, hogy nem igaziból haltak meg; a filmekben sosem halnak meg igaziból, csak paradicsomlé folyik játszásiból, nem vér. És a felvétel után a színészek hazamennek.

– Ott, akkor, nagyon sokan haltak meg. És igaziból haltak meg, nem játékból, és nemcsak színészek. A bomba nem válogatott.

– De nem látok vért, apa!

– Nem is úgy haltak meg, mint mások.

– Hanem hogyan?

– Például úgy, hogy elégtek.

– Elégtek?

– Igen. Az atombomba robbanásakor olyan nagy meleg lett, hogy elégtek az emberek. Te is leégsz, ha sokáig napozol. Most képzeld el, hogy az atomrobbanás is olyan, mint a nap, csak sokkal közelebb van, ezért a hőségtől és a tűztől nem lehet menekülni. De nem mindenki halt meg azonnal, volt, aki csak sok-sok év után. Mert beteg lett a bombától.

– Hogyan lett beteg?

– A bomba robbanásakor sugárzás keletkezik, és ez a sejtek megváltozását okozza. Aztán ezek a megváltozott sejtek elszaporodnak, és elpusztítják a testet. A betegséget ráknak hívják. Leginkább a fehér vérsejtek szaporodtak meg, ez a betegség a fehérvérűség, a leukémia.

– Fehér lett a vérük? Akkor már értem, miért nem kellett paradicsomlé. Nekem is vannak sejtjeim?

– Mindenkinek a teste nagyon sok, apró sejtből épül föl. Egy-egy sejt olyan pici, hogy szabad szemmel nem is lehet látni.

– A felnőtteknek több sejtjük van, mint a gyerekeknek?

– Azt hiszem, több. De az öregeknek talán kicsit kevesebb.

– Azt tudom, mert a nagymamák egyre kisebbek. Miért robbantottak atombombát?

– Azt akarták bizonyítani, hogy milyen erősek.

– A robbantók rossz felnőttek voltak? Megbüntették őket?

– Nem, nem büntették meg.

– Az hogyan lehet? Ha én rossz vagyok, büntetést kapok.

– Sok-sok okos és becsületes ember – sok tudós, művész, katonai vezető – azt javasolta, hogy ne dobjanak le atombombát, mert a háború megnyeréséhez ez nem kell. Túl sok lesz az áldozat. Mások meg úgy gondolták, minden ellenséget elrettent a bomba. A háború Japán és az Egyesült Államok között folyt. Japán megtámadta az Egyesült Államokat, az ellentámadás jogos volt, csak nem így.

– Áldozat, az ki?

– Akik meghal az ellenségtől.

– Katona?

– Ettől a támadástól nemcsak és nem elsősorban a katonák haltak meg. Hanem azok, akik éppen Hirosimában voltak. Akik ott laktak, dolgoztak, tanultak. Sok olyan kislány is, amilyen te vagy. Az ovik is elpusztultak. Minden tönkre ment néhány pillanat alatt.

– Az összes lego meg playmobil is?

– Ha volt már akkor lego és playmobil, akkor azok is.

– Miért nem szóltak a felnőttek a gyerekeknek, hogy ne menjenek óvodába?

– Senki nem tudta, hogy mekkora veszély fenyegeti őket. Hirosimában azt hitték, biztonságban vannak.

– Hogyan lehettek ilyen gonoszak? Miért háborúznak az emberek?

– Te miért szoktad gyepálni az öcsédet?

– Mert az öcsi egy hülye. Mindig azzal akar játszani, ami az én kezemben van. De az más. Én szeretem az öcsit, és megvédeném, ha bántanák. Mert még kicsi. Kiskoromban nekem is jó lett volna, ha van egy nagytestvérem, aki megvéd. A felnőttek nem szeretik egymást? Csak te meg anya?

– Te sem szeretsz mindenkit az oviban.  Van, akivel sosem játszol.

– Akkor mindig lesz háború?

– Nem lesz mindig. Az, hogy nem mindenkit szeretünk, nem jelenti azt, hogy bombát kell dobni rá. Remélem, hogy egyszer majd tényleg csak paradicsomlé lesz a filmekben, játszásiból.

– Akkor majd minden ember jó lesz, ugye?

– Hát… az azzal kezdődik, hogy Te mindig legyél jó. Ami például azt jelenti, hogy szokjál le a verekedésről. Ha türelmes vagy, meg tudod győzni a másikat, ha viszont háborúzol vele, legfeljebb félni fog tőled, de ahogy teheti, rád fog támadni. Aztán majd sok-sok embernek mondd el, ha felnőtt leszel, hogy ne legyen háború. Soha ne legyen háború. Mert ha nem lenne háború, minden gyereknek annyi legoja és playmobilja lehetne, amennyit csak akar.

– Akár kétszobányi is?

– Annyi biztosan nem is kéne, neked is majdnem elég az a néhány doboznyi, ami van.

– Játékból sosincs elég! Te is mindig veszel valami vonatot, és nem is játszol vele, csak elrakod... Honnan tudhatom, hogy kik azok, akik már nem akarnak háborút?

– Általában az emberek nem akarnak háborút, de várj csak, rajzolok neked valamit, ha hozol nekem egy papírt a kisszobából, és egy kék ceruzát… Ez egy kör, ez egy vonal, ami kettéosztja a kört, ez meg egy-egy ferde vonal az egyik és a másik oldalról, ami a  középső vonalhoz csatlakozik. Akin ilyen jelvényt látsz, az biztosan békét szeretne.

– Neked van ilyened?

– Van. Amikor béketüntetésre megyek, ki szoktam tűzni. Ez volt rajtam ma éjszaka is. Amíg te aludtál, én a barátaimmal az országház előtt virrasztottam. Gyertyákat gyújtottunk, és csöndesen emlékeztünk azokra, akik az atomtámadás áldozatai voltak.

– Engem mikor viszel ilyen virrasztós tüntetésre? Én tudok ám fennmaradni sokáig!

– Ha most szépen elalszol, jövőre talán elviszlek. Akkor már elég nagy leszel hozzá.
 

A kislányom hozzám bújt, megszorította a kezem, és csak nehezen aludt el. Aztán visszavittük a gyerekszobába, és talán már nem is emlékszik erre a 18 évvel ezelőtti estére. És bár nem volt több virrasztás, tudom, hogy mindig ott lenne.  Tanító néni lesz, a békét fogja tanítani.
 

…………………………………………………………………………….
 

1945. május 9., a Győzelem napja után Japán magára maradt az antifasiszta koalícióval szemben. Az eddig Európában lekötött szovjet haderő egy részét átcsoportosították a Távol-Keletre. A jaltai egyezmény értelmében három hónappal az európai háború befejezése után a Szovjetuniónak teljesíteni kellett szövetségesi kötelezettségét Japán megtámadására.
 

Ez a nap, augusztus 9. mindinkább közeledett, de az amerikai haderő még mindig csupán a japán főszigetek széléig, Okinaváig jutott. Nagyon távolinak tűnt a főszigeteken végrehajtható partraszállás, és nagyon magasnak az ott vívott harcokban várható amerikai veszteség.
 

Pedig lett volna miből tanulni: korábban a német városok embertelen bombázása hiába követelte meg a polgári lakosság milliós veszteségét, Németország ereje emiatt nem tört meg – nem emiatt tört meg. (Mint ahogy később a vietnami háborút sem lehetett erőfitogtató tömeggyilkosságokkal megnyerni.)
 

Japán városait nem érték tömeges támadások, szőnyegbombázások. A hagyományai szerint az önfeláldozásig harcra kész japán katonák és polgári lakosok milliói készültek fel arra, hogy az esetleg partraszálló amerikaiak ellen az utolsó golyóig küzdve esnek majd el. A csendes-óceáni szigeteken viselt hadjárat tapasztalatai szerint az amerikai haderőnek még sok hónapra volt szüksége a háború befejezésére.
 

Kialakult egy másik, politikai mérlegelési szempont is. Az antifasiszta koalíció legfőbb szövetségesei már a háború utolsó szakaszában igyekeztek saját arculatukra formázni a háború történelmét, kisajátítani az eredményeket, kisebbíteni a másik szövetségesét. Ahogyan a Szovjetunió igyekezett elkerülni azt, hogy az angolszász csapatok szerepet kapjanak Berlin elfoglalásában (bár nem is nagyon törték magukat, csak megijedtek, hogy a Szovjetunió nélkülük is megnyeri a háborút), most az amerikaiak sem szerették volna a szovjet fegyverekhez kapcsolni Japán megadását.
 

1945 nyarára az amerikaiaknak új fegyver került a kezükbe. Három éven át erőltetett iramban dolgoztak egy nukleáris robbanóeszköz kifejlesztésén. Három atombomba készen állt. Senki sem tudta, hogy pontosan milyen lesz a hatásuk, de remélték, hogy pusztító erejük megadásra kényszeríti majd a japánokat, azzal a további előnnyel, hogy addig a Szovjetuniónak nem lesz ideje beavatkozni.

Nem minden amerikai lelkesedett a dologért. Június 18-án Marshall tábornok úgy ítélte meg, hogy "könnyen lehet, hogy az oroszok hadba lépésének a máris reményvesztett japánokra gyakorolt hatása lesz az a döntő mozzanat, amely kapitulációra kényszeríti őket", Eisenhower pedig, amikor a potsdami konferencián értesült a bomba tervezett bevetéséről, úgy vélte, „teljesen szükségtelen”. Illetve, ahogy később, a naplójában megfogalmazta:„Nem volt szükség lecsapni rájuk azzal a szörnyűséggel. Nyomasztó érzés vett erőt rajtam, és súlyos aggodalmaimnak adtam hangot. Mindenekelőtt annak a meggondolásnak az alapján, hogy Japán már le van győzve, és a bomba ledobása teljesen szükségtelen, Nem szabad a világ közvéleményélt megrémítenünk egy olyan fegyver felhasználásával, amelynek alkalmazására véleményem szerint már nem ad okot az, hogy ezzel amerikai életeket óvunk meg.”.

Az efféle vélemények nem számítottak. A döntéseket Truman és az a néhány ember hozta. aki a bomba előállítását irányította, s a vezérkari főnököket meg sem kérdezték. A döntő tényező az volt, hogy ha már egyszer megvan a bomba, akkor le kell dobni. „A bombát egyszerűen muszáj volt ledobni, hiszen olyan sok pénz ment el rá. Kudarc esetén hogyan magyaráztuk volna meg a hatalmas kiadásokat: Gondoljuk meg, milyen közfelháborodás tört volna ki. Amikor a bomba elkészült és ledobtuk, minden érintettet hatalmas megkönnyebbülés fogott el.” Kevesen látták előre, hogy néhány éven belül milyen hatalmas mértékben fog megnövekedni a nukleáris pusztító potenciál. Jóformán senki sem hitte, hogy a közeljövőben az Egyesült Államokon kívül más ország képes lenne atomfegyvert előállítani.
 

Talán senki sem számolt az atomrobbanások velejárójával, a sugárszennyeződéssel. Az atomfegyver „csak egy újabb bomba” volt. Amikor Truman értesült róla, hogy Hirosimára atombombát dobtak, fölkiáltott: „Ez a történelem legnagyobb eseménye!” Az amerikaiak különös elégtétellel vetették be éppen Japán ellen a bombákat. Nem élt bennük heves erkölcsi fölháborodás vagy bosszúvágy sem Olaszország, sem Németország ellen. De a Pearl Harbor-i megaláztatás után irgalmatlan elszántsággal akarták rákényszeríteni Japánt a feltétel nélküli kapitulációra. Egy néhány évvel ezelőtti közvélemény-kutatás szerint az USA felnőtt polgárainak még mindig kétharmada gondolja úgy, hogy az atombombát be kellett vetni.
 

A három bomba közül az elsőt kísérleti jelleggel sikeresen robbantották föl július 16-án az új-mexikói Alamogordo közelében. A másodikat augusztus 6-án ledobták Hirosimára. A bombázógépet fölszállás előtt megáldotta egy római katolikus pap. Hetvenegyezer ember azonnal meghalt. Azokat, akik később haltak meg a sebek, égések vagy fehérvérűség következtében, sohasem számolták össze. A japán katonai vezetés még mindig erősködött, hogy az ellenállás folytatása biztosíthatná a „tisztes föltételeket”. Augusztus 9-én ledobták Nagaszakira a harmadik és – bár a japánok ezt nem tudták – az utolsó atombombát. Nyolcvanezer ember halt meg. Ez, és a mandzsúriai szovjet győzelem híre kikényszeríttette a döntést: augusztus 8-án a Mandzsúriában állomásozó japán csapatokat a szovjet és a velük együttműködő mongol csapatok megtámadták, és rövid háborúban kiszorították a szárazföldről.
 

(Az első – az atomtámadással kapcsolatos hivatalos USA-beli változatnak ellentmondó – dokumentumot még a múlt század nyolcvanas éveinek végén a The New Times című folyóiratban Gar Alperovitz történész publikálta. A szerző az Egyesült Államok Országos Archívumában a hadügyminisztérium iratai között megtalálta azt a jelentést, amelyet 1946 tavaszán a minisztérium tervezési és operatív osztálya készített. Ez az évtizedekig titkosított jelentés is azt tartalmazza, hogy a japánokat a kapitulációra nem a Hirosimára  augusztus 6-án, Nagaszakira pedig augusztus 9-én ledobott atombomba ösztökélte, hanem a Szovjetuniónak augusztus 8-án a Mandzsúriát megszállva tartó japán hadsereg ellen megindított támadása.)
 

Amikor a japán minisztertanács holtpontra jutott, Hirohito császár életében először önállóan cselekedett, és kijelentette: „Az elviselhetetlent el kell viselni!” Augusztus 14-én Japán beleegyezett a „föltétel nélküli” kapitulációba - azzal a föltétellel, hogy a császár pozíciójának sértetlenül meg kell maradnia.
 

Peter Kuznick, a washingtoni Amerikai Egyetem Nukleáris Tanulmányok Intézetének igazgatója szerint „Nem egyszerűen háborús bűnről, hanem emberiség ellenes bűntényről van szó.” De még mindig akadnak, akiket nem zavarnak a tények, és váltig bizonygatják, hogy a Hirosimára és Nagaszakira dobott bombákkal több ember menekült meg, mintha a csatát hagyományos eszközökkel vívták volna.
 

…………………………………………………………………………….
 

A háborús cinizmus azóta is mértéktelen. Az emberiség minden évben egyre többet költ háborúra. A fegyverkezési versenyt továbbra is az az USA gerjeszti, amely a világ legnagyobb tömegpusztító fegyverkészletével rendelkezik, s amely éppen azzal a hazugsággal támadta meg Irakot, hogy ott tömegpusztító fegyverek vannak. Ehhez a hazugsághoz és következményeihez hazánk mindenkori vezetői is a támogatásukat adják.  Miként átengedték hazánk légterét akkor is, amikor az egykori Jugoszláviában gyengített urániumlövedékeket használtak.