Én viszont soha nem fogom elfeledni ezt az elemi erejű kitörést. Nem tudtam, milyen érzékeny pontot érintek ezzel. Eszembe nem jutott, hogy a kérdésem ilyen érzelmeket korbácsolhat föl. Azt hittem, ő is azt látja a metrón ülő emberek arcán, amit én láttam. A kétségbeesést, a befelé fordulást, a fásultságot, a kilátástalanságot – a nyomort. Ilyen arcokat először Nyugat-Berlinben észleltem még a rendszerváltás előtt valamelyik S- vagy U-Bahnon, vagyis az ottani magasvasúton vagy földalattin. S nem gondoltam, hogy pár év múlva nálunk is így lesz. Mert bár a berlini hálózat sokkal kiterjedtebb, mint a budapesti, egyes szakaszain csak vendégmunkások és ágról szakadt turisták utaznak. Aki teheti, gépkocsiba száll.
Akárcsak nálunk. Az egyre romló tömegközlekedés Magyarországon is a legcsóróbbak „kiváltsága”. Természetes hát, hogy itt láthatjuk a szegénységnek azt a tükröződését, amitől a nő menekült. Menekült, tehát „följött” Budapestre, és kezdett ismerkedni módszeresen és egyre eredményesebben az aranyifjúk körével. Ahová amúgy nem könnyű bejutni, de ő vékony volt, görögösen egzotikus arcú és elszánt.
Hamarosan megtalálta hát azt a cégvezetőt, aki tetszett is neki, és akitől ruhákat, ékszereket és gyereket is kapott. Mondhatjuk, ez utóbbi nem a pasi ötlete volt, de mit számít egy kis füllentés a nagy szerelemben? S mert a pasi úgy tudta, hogy a nő védekezik, ő boldog gondtalanságban élvezte az együttlétek gyönyörét. A pasi valóban szerette a nőt, tehát – noha eredetileg még nem tervezte – feleségül vette a szerelmét. Boldogan is éltek, amíg… na nem. Nem haltak meg. Csupán két dolog történt: egyrészt a nő iskolába kezdett járni, hogy papírja is legyen arról, látott már számítógépet. Jóhiszeműen azt is mondhatjuk, szomjazta a tudást, és valóban: mindig mindenből ötösre vizsgázott. Senki nem mondta, hogy buta lett volna. Másrészt ugyanez a nő megszegte az ilyen kapcsolatok alapszabályát, hogy tudniillik sem öregedni, sem hízni nem szabad. Szó se róla, kívánatos volt ő vénségére, vagyis 22 évesen is, meg a súlyfölösleg sem eredményezett még kellemetlen úszógumit, de már látszott a tendencia. Így aztán a férj kezdeményezte, hogy váljanak el.
De nem váltak el. A nő ugyanis néhány hét alatt beruházott egy szeretőt, aki az egyik nagy szállodalánc tulajdonosainak egyike volt – s ezzel bölcs meggondolásra ösztönözte a férjet. „Gyere vissza” könyörgés, kegyes megbocsátás…
De miről is van szó tulajdonképpen? Arról, hogy ki így, ki úgy szeretne feljebb kerülni. Mert nyomorban élni rossz, még csak nem is romantikus. A félelem megeszi a lelket – adta filmjének címéül Fassbinder. Talán ezért vált lelketlen számítóvá a nő. Fél, hogy visszacsúszik oda, ahonnan már nincs lejjebb. S ezért hárít mindent, ami az általa hátra hagyott világról szól. Ő nemcsak tanulmányozta, hanem meg is élte, milyen, ha valamire nincs pénz, és azt reméli, hogy pénzért mindent megkaphat. Sokan – nagyon sokan – meg is támogatják ezt a vélekedést, lásd pl. a „nincs ingyenebéd” cinizmusát. Ami egyébként arról szól, hogy fizess mindenért kétszer, s pusztulj el, ha erre nem vagy képes.
Kitartottnak lenni tehát nem biztos, hogy jó, de nagyon kényelmes. S ha okos a kitartott, még a függetlenségét is megteremtheti. Mint például az a másik nő, aki egyszer a lakáshirdetésünkre megjelent nálunk, s közölte, hogy készpénzben kifizeti a lakás árát azonnal, nem is kéri olcsóbban, csak minél hamarabb bonyolítsuk le az ügyletet. Ugyanis a szeretője azt kívánja, hogy mindig a közelében legyen, ne kelljen utazgatni vagy motelszobát foglalni, ha kettyinteni való kedve van. Ezért a nő vegyen egy lakást – természetesen a tulajdonos a csaj lesz –, kerül, amibe kerül. Azon a szinten tízmillió se nem oszt, se nem szoroz. Irigykedtem is, hogy miért nincs nekem elég jó pinám.
Ám ha nem vigyázunk, bármikor kitartottakká válhatunk. Rengeteg olyan házasságot ismerünk, ahol az egyik fél attól retteg, hogy mikor vágja a másik a pofájába: „Örülj, hogy itt lehetsz, itt minden az enyém”. S ez még akkor is így van, ha ilyen mondat soha nem hangzik el. Maga a helyzet őrjítő. Néha pár nap is elég ahhoz, hogy kialakuljon ez az érzés. Hiába tudtam pl., hogy az ismerősöm a szíve teljes szeretetével hívott meg úgy egy kirándulásra, hogy minden kiadás fedezetét vállalta, én – miközben persze jól éreztem magam attól, hogy a szállodai pincér emberszámba vett – titokban el-elsírtam magam, hiszen egy ilyen turnét soha nem tudnék megfizetni.
Pedig akkor még nem sejtettem, hogy lesz ennél sokkal rosszabb is.
