A Szondi-teszt a XX. század harmincas éveiben keletkezett, 1947-ben publikált pszichológiai vizsgálati eszköz. Nevét alkotójáról, Szondi Lipót magyar származású svájci pszichiáterről kapta. A teszt felvétele során a vizsgált személy pszichiátriai kezelés alatt álló személyek arcképét osztályozza aszerint, hogy azokat rokonszenvesnek vagy ellenszenvesnek találja-e. Szondi szerint minden emberi választást – így a teszt képeinek rendezését is – ösztönök befolyásolják. A vizsgált személy választásainak elemzése alapján megrajzolható az ösztönprofil, ebből pedig prognosztizálhatók a számára kínálkozó sorslehetőségek (sorslehetőségek alatt értsd az egyénre jellemző cselekvési tendenciákat, amelyek jó eséllyel elvárhatók, bár nem szükségszerűek).
A teszt mind a hat sorozata 8–8 olyan ösztönbeteg fényképét tartalmazza, akiknek diagnózisa, kórtörténete és családi háttere pontosan ismert. A teszt működése a hasonló hasonlót választ elvén alapul, vagyis a vizsgált személy azokat az arcképeket fogja rokonszenvesnek találni, amiken ugyanazok a tendenciák lelhetők fel, mint saját magában. A vizsgálat tehát azzal a feltevéssel él, hogy ösztöntörekvéseink az arcunkra vannak írva, és ezek annál inkább látszódnak, minél erősebbek az öröklött ösztöntörekvések. A nyolc képből a két legrokonszenvesebb, illetve a két legellenszenvesebb arcot kell kiválasztani.
Az egyik ösztönkör a szeretet és a pusztítás ösztönköre. Lényege a létrehozás, az alkotás; valamint a pusztítás és szétválás (általánosabban kötés és oldás).
Ennek az ösztöntényezőnek a kapcsolódó betegsége a homoszexualitás. Az ösztöntényező szimbolizálja a szeretet adásának és kapásának szükségletét. A tesztben az ösztöntényezőhöz tartozó arcképek szimpatikusnak választása individuális személyszeretetet, antipatikusnak választása emberszeretetet jelez. Szondi ugyan betegségnek tekintette a homoszexualitást (indoka szerint ugyanis az egyed általa nem képes reprodukálni magát), de a homoszexualitásra nem megváltoztathatatlan állapotként gondolt, hanem tendenciaszerű jelenségre, amiben bármelyik ember részesülhet bizonyos pszichodinamikák fennállása esetén. Az elméletből így elfogadó attitűd következik, hiszen azt mondja, hogy egyetlen homoszexuális sem hibás beállítottsága miatt, sőt bárki válhat azzá, de meg is lehet belőle gyógyulni.
14 esztendős voltam, amikor a családunk pszichológus ismerőse a szüleimet és engem is tesztelt. Az édesapám mindegyik sorozatból egyértelműen a homoszexuálisokat választotta ki ellenszenvesnek; egyébként is többször beszélt arról, hogy mennyire undorodik a buziktól. A pszichológusunk azonban nemcsak ezen a következetességen lepődött meg, hanem azon is, hogy az édesanyám és az én teszteredményem – egyetlen kép kivételével – teljesen azonos volt. Azt mondta, hogy ilyennel még sosem találkozott.
Mindenesetre, az én életem során is sokáig tartott, amíg el tudtam fogadni, hogy a homoszexualitás nem betegség, és több meleg, illetve leszbikus barátom is lett, bár – apámmal ellentétben, aki teljes bizonyossággal, ránézésre meg tudta állapítani, ki a homoszexuális – volt, akiről sokáig nem tudtam, hogy az azonos neműeket szereti. De amikor megtudtam, akkor sem változott semmi a kapcsolatunkban.
De még néhány évvel ezelőtt is, amikor egy kérdőívet töltöttem ki, arra a kérdésre, hogy támogatnám-e, hogy azonos nemű párok gyermeket nevelhessenek, „nem”-mel válaszoltam. Igaz, ez volt az egyetlen kérdés, amin sokáig gondolkodtam.
Aztán megismertem egy leánypárt, akik összeköltöztek, és gyereket szerettek volna. Nagyon szerettek volna gyermeket. Egyikük vállalta, hogy mesterségesen termékenyítteti meg magát.
Az egészségügyi törvény 167. § (1) bekezdése szerint azonban ilyen eljárás csak „házastársi vagy különneműek közötti élettársi kapcsolatban álló személyeknél végezhető el, amennyiben bármely félnél fennálló egészségi ok (meddőség) következtében a kapcsolatból természetes úton nagy valószínűséggel egészséges gyermek nem származhat.” Természetesen ostoba a törvény, hiszen az élettársi kapcsolat letagadható, noha ez bűncselekménynek számít.
Több próbálkozást követően – a mesterséges megtermékenyítés gyakorta sikertelen – végül szép, egészséges, babaszerű baba született, akit boldogan, óvó gonddal, szeretettel nevelt mindkét anyuka. De mindig akadnak jóakarók, akik irigylik mások boldogságát, ezért a családot följelentette valaki.
A hivatal képviselője meg is jelent a gyanúsítottak szépen berendezett, barátságos és ragyogóan tiszta lakásában, jól körbenézett, alaposan kikérdezte a két nőt, majd kijelentette: Ilyen tökéletes családot régen látott már, és őt nem érdekli, kinek fáj ez, örül, hogy a gyermek biztonságban van.
Szóval, történnek jó dolgok is.
