Nem értem. Megmagyarázni tudom ugyan, de nem értem.
Amikor tizenéves voltam, szelektíven hallgattam a Tánczenei koktélt. Ha Illést, Omegát, Metrót, Beatlest, Rolling Stonest, Bee Geest, Koncz Zsuzsát vagy a szerelmemet, a Zalatnay Saroltát játszották, teljes hangerőre tekertem a rádiót - ha viszont Kordát, Vámosit, Szécsi Pált, Poór Pétert, Harangozó Terit, Aradszkyt és a csöpögős olasz slágereket nyomták (minden koktélban volt kettő), akkor lenémítottam.
Utáltuk az őseink slágereit, a stílust, a hangszerelést, a modorosságot. Volt nálunk családi vita is ebből, apám vak kódisnak nevezte Szörényi Leventét, én meg vén tramplinak Záray Mártát.
Hozzáteszem, hogy a szekértáboron belül is volt nagy ellenségeskedés: az MSZP-Fidesz ellentét semmi ahhoz képest, mint amikor az egyes beategyüttesek hívei csaptak össze egymással az iskolai nagyszünetben. Egyetértés csak abban volt, hogy ez a mi zenénk; az övék ósdi, vacak, öreges.
Még akkor is úgy gondoltuk, hogy valami újat hallunk, amikor a zene és a szöveg is meglehetősen szirupos volt, de az is rólunk szólt, helyettünk üvöltöttek, rajtuk keresztül üvöltöttünk mi, akiket nemsokára elvihetnek a kötelező sorkatonai szolgálatra (az amerikai fiatalokat meg Vietnamba), vagyis, „hogy el kell menjek, nem az én hibám”. (Tudtátok, hogy ez az első változatában beatzenekarral „kiegészített” vonósokra hangszerelt nóta eredetileg erről szólt? Ezért aztán mindig mosolygok, ha nők éneklik – még ha azok a kócbabás-neotonos lányok is.)
Aztán teltek-múltak az évek, évtizedek. Először késő-huszonévesen lepődtem meg azon, hogy egy 16 éves lány az akkor már régen föloszlott Beatlest szerette, igazán szomorú pedig akkor lettem, amikor az induló országos kereskedelmi rádiók – a „nagy” korszak után 20-30 esztendővel – ugyanezeket a dalokat kezdték el nyomatni, s többnyire játsszák ma is.
Erre már nem elégséges indok a retró meg a nosztalgia. Már-már szánalmas, ahogy a rockzene kriptaszökevényei világszerte kitámolyognak a színpadra a ki tudja, hányadik búcsúkoncertjükön vagy a szintén sokadik visszatérésük alkalmából. Koncz Zsuzsának pl. a közelmúltban jelent meg a 37. albuma, te jó ég… Mennyi vakolat kell már...
Nem arra gondolok, sőt, egyáltalán nem, hogy zeneileg értéktelenedett el minden dal vagy előadó, hanem arra, hogy miért nem tudják kiütni ezeket a matuzsálemeket korunk ifjú muzsikusainak remekművei? Miért ezekkel a korosztály-idegen nótákkal futnak be a tehetségkutató versenyeken a mai tinik is?
Nem állítom, hogy pl. egy gólyabálon csak ezek a szerzemények szólnak, s hogy kizárólag ezekre képesek csápolni a tömegrendezvények résztvevői. Azt azonban állítom, hogy az első rock and roll felvételektől a progresszív rock végéig, vagy ha úgy tetszik, a torzítós gitártól a Moog-szintetizátorig terjedő időszak iszonyatos és normális esetben elképzelhetetlen túlsúllyal nyomja az elmúlt két-három évtized szórakoztató kultúráját.
Tényleg. Birkák, szerintetek miért?