Mondtam már, hogy utálok költözködni?
Pedig szaporázzák szorgosan, milyen jó lesz nekem.
Alapvetően panelbuzi vagyok. A panel a legolcsóbban fenntartható lakásfajta. Amikor negyed századdal ezelőtt ebbe a panelba költöztünk, kaptunk egy tájékoztatót a várható költségekről. Ebben – a havi 400 forintos lakástörlesztés mellett, ami az idén futott volna ki, ha nincs rendszerváltás és kamatadó – 460 forintos általános rezsiköltséggel számolt az OTP, ideértve a várható közös költséget is. Ez a nem egészen havi 900 Ft kettőnk akkori jövedelmének kb. 10%-a volt. A jelenlegi jövedelmünknek viszont már több mint a fele a lakás fenntartásának költsége; igaz, ebben szélessávú internet és kábeltévé is van, és az is igaz, hogy ez a legkisebb tétel: 3 rongy. A panel-létet mesterségesen tették drágává az elmúlt 20 év akarnokai, hiszen panelban lakni sosem volt az urak szórakozása.
Mondtam már, hogy utálok költözködni?
Pedig szaporázzák szorgosan, milyen jó lesz nekem a hatalmas, kertes házban.
Van olyan ismerősöm, aki szeret ide-odaköltözni. Időnként vesz egy új lakást, jól berendezi, és amikor már-már lakhatóvá válna a kégli, eladja, vesz egy másikat. Én viszont már az első költözködést sem értettem. Egy korábbi posztban írtam arról, hogy a lakásváltásnak egészségügyi okai voltak, ezért kötöttünk ki a főváros egyik elit – de legalábbis urizáló – negyedében. Innen költöztünk át egy sokkal kisebb kéróba, ahol sosem éreztem jól magam. Ezt követte az első panel, kb. 35 évvel ezelőtt. Ott már jobban szerettem lenni, mert volt külön szobám. Szobácskám. Hét négyzetméter. S ott volt először igazi fürdőszobánk, ráadásul nem kellett a pincéből hozni a tüzelőt, reggelenként arra ébredve, hogy apám a piszkavassal éleszti a tüzet.
Mondtam már, hogy utálok költözködni?
Pedig szaporázzák szorgosan, milyen jó lesz nekem a saját, külön szobámban, ahol csaknem optimálisan lehet elhelyezni az 5.1-et.
Aztán megismerkedtem leendő gyermekeim anyjával, még aztánabb össze is házasodtunk. Kipróbáltunk két albérletet, majd jött az értesítés a vállalati lakásbizottságtól, hogy gyorsan válasszunk a három panellakás közül. Mi az első emeleti mellett döntöttünk, mert itt a legmelegebb a távfűtés, és erkély is van. Úgy terveztük, nyaranként kiülünk az erkélyre – de egyre inkább lomtárrá vált a lakásnak ez a része. Pedig milyen szép fa volt előtte – ja, erről is írtam, amikor kivágták. Meg azt is terveztük, hogy ez lesz az első lakásunk, és ahogy gyarapodik majd a családunk, úgy költözünk egyre nagyobba. Ennek a tervnek az egyik fele be is jött: a 49 négyzetméteren „békeidőben”, tehát amikor nem rajcsúroztak nálunk a gyermekeink barátai is, öten laktunk. Meg Minerva, az eb.
Mondtam már, hogy utálok költözködni?
Pedig szaporázzák szorgosan, milyen jó lesz nekem nyáron, a kertben, a medencében hűsölni.
A mi panelszaporítónk mindig hűvös, északi fekvésű lakás. Szóval, mi maradtunk, nem tudtunk továbbköltözni. Emlékszem, az első igazi bútorunk egy Kelet-Berlinből csempészett tükrös, világítós fürdőszoba szekrény volt. A feleségemet leitattam a schönefeldi repülőtéren, hogy ne izguljon, amikor a vámvizsgálat lesz. Sosem fogom elfelejteni, milyen hangos örömujjongásban tört ki, amikor egy külön ablakhoz irányítottak minket, mert a futószalagon megakadt a cuccos. Azt hitte, átengedtek a vizsgálaton. Különben tényleg átengedtek, mosolyogva engedtek át, miután megkérdezték, hogy bicaj van-e a csomagban, és én készségesen feleltem, hogy nem, hanem fürdőszoba szekrény. Mindenesetre, ezt a bútort magunkkal visszük az új, gyönyörűen csempézett fürdőszobába. Miként visszük a két Rolli komódot is. A Rollik eredetileg gyerekbútorok voltak, aztán áttapétáztuk őket, de a nagy, piros gombjaik most is díszelegnek rajtuk. Biztosan vannak szebb komódok is Rolliknál, de nyúzhatóbbak és hűségesebbek aligha. Mert például első alvóhelyünk, az emeletes ágy már régen máshová költözött. Annak idején egy csomó ismerősünk hápogott, hogy miért alszik emeletes ágyon egy ifjú pár, mi viszont csak kuncogtunk. Ugyanis ha összezördültünk, lehetett külön vonulni – olyankor én laktam felül –, ha viszont kibékültünk, csak szorosan tudtunk összebújni.
Mondtam már, hogy utálok költözködni?
Pedig szaporázzák szorgosan, milyen jó lesz nekem, ha nem leszünk folyton egymás nyakában.
Nem voltunk mindig egymás nyakában. Különösen a kalandozások korában nem. Ám ebbe a panelba mindig vissza lehetett jönni, mert volt, aki várt rám, és hitt abban, hogy visszajövök. Gyanítom, hogy titkos szövetséget kötött a panelketreccel. Ha két nap múlva átköltözünk, kevesebb lehetőség lesz a csavargásra, mert mindentől picit messzebb van a családi ház, és mert többen fogják észrevenni, ki mit csinál.
Mondtam már, hogy utálok költözködni?
Pedig szaporázzák szorgosan, milyen jó lesz nekem, mert lassanként igazi, többgenerációs nagycsalád leszünk.
Nekem rossz emlékeim vannak több nemzedék együttéléséről. Igaz, odaát csakis miénk a földszint – külön fürdőszoba, konyha, nem kell találkoznunk sem –, de hát ha szeretjük egymást, miért zárkóznánk be? Minerva mindenesetre izgatottan jár-kel napok óta az összepakolt cuccosok között. Vajon ha őt kérdeznék, mit mondana? Talán azt, hogy neki a panel az otthona, ezt jelölte meg, kerítette körül, itt ő az úr, nem egy másik kutya, akit ismer ugyan, de nem kell osztoznia. A gazdája – a kisebbik lányom – is jön velünk, és Minerva tudja, amit a legtöbb ember gyakorta elfelejt, hogy milyen fontos a hűség.
Mondtam már, hogy utálok költözködni?
Pedig szaporázzák szorgosan, milyen jó lesz nekem, mert mindent megtesznek, hogy jól érezzem magam.
Nagy fúrás-faragás, parkettázás, festés, vízvezeték-szerelés folyik a mi szintünkön, a földszinten. Végre lesz helye a vinyl (bakelit) lemezeimnek is. Van legalább 400 mikrobarázdás nagylemezem, de nehezen férhető hozzá a panelban, mert mindig odakucorog a lemeztartó elé valami. Néhány évvel ezelőtt ABC-sorrendbe raktam a lemezeket. Amikor készen voltam, a fiam pimaszul megszólalt:
– De jó, hogy most már betűrendben vannak, mert ha már nem leszel, ilyen sorrendben fogjuk a kukába dobni.
Iszkolt ám a másik szobába. Én egy szót sem szóltam, csak föltettem egy lemezt a lemezjátszóra.
– Mi ez a zene? - üvöltötte a kisszobából a fiam.
– Nem fontos, az ABC elején van, hamar a kukában lesz.
– De mégis, mi ez?
– Mondom, hogy nem fontos…
– De ilyet még nem hallottam. Érdekes. Legalább azt mondd el, ki énekel?
– Juliette Greconak hívják. Sanzont énekel, mint egykor Edit Piaf. Amikor ez a lemez készült, még rangot jelentett, ha egy művésznek nagylemeze lehetett. De csak dobd ki nyugodtan…
Mondtam már, hogy utálok költözködni?
Pedig szaporázzák szorgosan, milyen jó lesz nekem, mert ismét együtt tölthetjük a karácsonyt, mindhárom gyerek ott lesz, és persze mások is, akik lassanként családtagok. Mondják, ideje megszeretni őket. Az meg legkönnyebben úgy megy, ha együtt lakunk. És gyakran jöhetnek hozzánk barátok, akik az elmúlt hetekben sokat segítettek a csomagolásban itt, a felújításban ott. Nekünk igazi barátaink vannak. Nem birkák.
Vasárnap átvisszük a bútorokat. Tudom, hogy még sokáig a panelról fogok álmodni. Pedig jó lesz nekem, szaporázom én is tízpercenként, persze… aha… Noha nyűgnek tartom a kertet, meg nyáron is utálom a vizet, mert nedves, és különben is, kis lakáshoz vagyok szokva. Panelhoz. De már tudom, hogy jó lesz. Elsősorban rajtam múlik, hogy jó legyen.
És karácsonykor, amikor majd megszólal Juliet Greco, talán már érezni is fogom, hogy jó.
