Mint már volt szó róla, az emberiség - e nemes faj  - a rendkívül jó alkalmazkodó és változtató képessége miatt maradt fenn és szaporodott el az egész földön, nem azért, mert testfelépítése olyan nagyon erős lenne.

Az alkalmazkodás egyik legismertebb fajtája a túlélés. Túlélésről akkor beszélünk, amikor a helyzet nagyon kedvezőtlen, és ezt a kedvezőtlen, ráadásul gyakorta nem is tudni előre, meddig tart időszakot kell valahogyan kibírni. Ilyen kedvezőtlen helyzet lehet egy klímaváltozás, egy háború vagy akár egy iskolai dolgozatírás is.

A túlélésnek két fajtája van: a közösségi és az egyéni túlélés. Noha a cél mindkét esetben ugyanaz, a jellegzetességei szinte teljesen ellenkezők.

A közösségi túlélés – mint a neve is mutatja – arról ismerszik meg, hogy a közösség egészét éri támadás, ezért ha ezt felismeri a közösség, akkor összefog a támadás ellen. Ilyen támadás lehet, amikor egy-egy népcsoport vagy akár nemzet megsemmisülése a tét.

A közösségi túlélés során a közösség egyrészt rejtőzködő sajátosságokat mutat, másrészt kirívó sajátosságokat. E két magatartásban az a közös, hogy folyamatosan fenntartják a közösség értékeinek – nyelv, világnézet (vallás), művészet, hagyományok – illegális vagy éppen látványosan mutogató folyamatosságát, képviseletét, átörökítését.

Hangsúlyozom azonban, hogy ilyenkor a közösség egészének a túléléséről van szó, tehát nem minden egyes személy túléléséről.

Sőt, a közösség túlélése érdekében a közösség be is áldozhat személyeket, gondoljunk Dugovics Titusz védőháló nélküli ugrására, Zrínyi kirohanására vagy akár nagyobb csoportok önfelrobbantására. Az ilyen áldozatok nemcsak közvetlenül, hanem közvetve is erősítik a közösséget, hiszen hősképzés történt, és a hősök beépülnek a közösség értékrendjébe, értékei közé. A túlélés érdekében nemcsak személyeket, hanem – átmenetileg – bizonyos értékeket (másodlagos értékeket) is be lehet áldozni. Ha például a közös vallás előírja, hogy az emberi élet a legfontosabb – ez az ún. főérték -, és azt is előírja, hogy tehenet vagy disznót nem szabad enni – ez a másodlagos érték -, akkor mégis szabad disznót vagy tehenet enni, ha különben éhen halna a közösség tagjainak lényeges hányada, vagy ha a közösséget a túlerő e másodlagos érték feladására kényszeríti.  Ez nem jelenti azt, hogy a közösség fejlődése vagy némely civilizációs változások nem módosíthatják egy közösség értékrendjét, hiszen az alkalmazkodás azt is jelenti, hogy felismerjük a bekövetkezett változásokat. Ennek azonban nem a túléléshez van köze.

A közösségi túlélés általában távlati jövőképpel is rendelkezik, hiszen a túlélésnek az értékrend (bővített, fejlődő) visszaállítása is a célja.

Az egyéni túlélés akkor válik társadalmilag is meghatározó formává, amikor a közösség olyan alacsony közösségi tudatot birtokol, már oly mértékben felbomlott, hogy még a veszélyt sem ismeri föl.

Ilyenkor az egyén kitör a közösségből, könnyedén megtagadja a közösség értékeit, rombolja a közösség értékeit és kohézióját, szembefordul a közösséggel (lásd: kápók), kollaborál a közösséget pusztítókkal.

Az egyéni túlélés során nem cél – vagy legalábbis nem elsődleges cél – a közösség túlélése, előfordul, hogy az egész közösséget beáldozzák emberek a saját túlélésük érdekében. Az egyéni túlélés nem termel példaképeket, nincs hősképzés. Sőt, egy ilyen állapotban létező közösség kitaszítja magából azokat, akik a többiekért is hajlandók tenni valamit. Példáinknál maradva: Zrínyi ámokfutó volt, Dugovics felelőtlen, a kamikazek elmebetegek.  Vagy hogy trendi példát mondjak, az a menő, aki csupán pénzért dolgozik, nem hűséges a munkahelyéhez, stb.

Az egyéni túlélésnek általában nincs jövőképe, hiszen azt az egyén életének védelmén kívül semmi nem motiválja.

Magyarország társadalmára az elmúlt negyed században szinte kizárólag az egyéni túlélés volt a jellemző. A rendszerváltás óta nem látunk olyan kohéziós erőt, amely a magyar nép vagy annak bármely csoportja (szándékosan nem nemzetet vagy nemzetállamot írok) közösségi túlélését mutatná.

De hát van-e valóban fenyegetés? Akarja-e bárki is megsemmisíteni a magyar népet? Nem, nem akarja. Ma nincs olyan valódi erő, amely föl akarná számolni e nép kultúráját és értékeit. Hiába tettünk meg oly sokat azért, hogy e népet utálják a szomszédjai, nem érünk annyit, hogy megtámadjanak minket.

Ám tegyük föl fordítva a kérdést: Akarja-e valaki megtartani a magyar népet? Fontosak vagyunk-e mások számára? Nem, nem vagyunk fontosak. Hiába tagadjuk meg egyre gyakrabban a nyelvünket, hiába törleszeszkedünk, hiába vannak – vagy inkább voltak – kiemelkedő sikereink, nem érünk annyit, hogy megtartsanak, hiszen napjainkban alig állítunk elő saját hozzáadott értéket, mások szolgálói vagyunk, önként, ha nem is mindig  angolul dalolva.

Ez utóbbi azonban felér egy támadással. Most akkor mi lesz? Ti hogy élitek túl? Túlélitek? Mi hogy éljük túl? Túléljük?

És elég, ha túléljük?