Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy király, s annak három fia.  Meg volt egyszer, ugyanakkor volt hol nem volt a szomszéd országban egy másik király, akinek volt egy lánya. Mondta ez a másik király, hogy a lányát és a fele királyságát annak adja, aki versenyre kel: megmérkőzik a sárkánnyal, és legyőzi a fenevadat.

Megörültek a királyfik, mindhárman elindultak egymás után megküzdeni a sárkánnyal, mert a királylány olyan szép volt, hogy akár celeb is lehetett volna fő műsoridőben, ha később születik meg néhány száz évvel, és borotválja a nunáját.

Ahogy a legidősebb királyfi ment-mendegélt az úton, egyszer csak egy rút, nagyorrú, hajlott hátú öregasszonyba botlott, aki rőzsét cipelt a hátán. – Tűnés az utamból, tedd a rőzsét banyatankba, ne szerencsétlenkedj – mordult rá a királyfi –; rohanok legyőzni a fenevadat. És sietett is tovább.

Ahogy a középső királyfi ment-mendegélt az úton, ugyancsak a rút, nagyorrú, hajlott hátú öregasszonyba botlott, aki rőzsét cipelt a hátán. – Rőzsét cipelni, azt bezzeg tudsz, baszki, a kincstárunkból meg fölmarkolod a rokkantnyugdíjat, így aztán nem is tudjuk csökkenteni a tizedet – mordult rá a királyfi –; rohanok legyőzni a fenevadat. És sietett is tovább.

Ahogy a legkisebb királyfi ment-mendegélt az úton, kibe botlott, na, kibe? A rút, nagyorrú, hajlott hátú öregasszonyba, aki rőzsét cipelt a hátán.

– Adjon az Isten szép napot, öreganyám! – köszöntötte őt a királyfi.
– Szerencséd, hogy öreganyádnak szólítottál, fiam!
– Várjon kend, segítek vinni a rőzsét! – és már vette is le a királyfi a hajlott hátról a köteget.

De nehéz volt a rőzse nagyon, a királyfi se volt valami súlyemelő, így csak lassan értek az öregasszony kunyhójáig.

– Köszönöm, fiam – búcsúzott az anyó a legkisebb királyfitól – járj szerencsével, jó tett helyébe jót várj!

Bizony, nem tudott sietni a legkisebb királyfi, mert izomláza volt. De még naplemente előtt elérkezett a sárkány barlangjához. Meglepődve látta, hogy a sárkány jóízűen húzza a lóbőrt. Felébresztette hát:

– Te mi a faszt akarsz ilyenkor még? – kérdezte a legkisebb királyfit a sárkány.
– Meg akarok küzdeni veled a szomszédunk királya lányáért és a fele királyságáért.
– Ostoba-e vagy? – kérdezte ismét a sárkány.  – A nagyobbik testvéredet megettem, a középső királyfival pedig megegyeztünk, hogy hagyom legyőzni magam, ha ő csak a csajt viszi, de a fele királyság az enyém. Így mindenki jól járt, amíg Te a rőzsével szarakodtál.

A mesének vége.

Szeretek versenyezni. Szeretem, ha kiderülhet valamiről, hogy abban én vagyok a legjobb. Szeretem, ha verseny szabályai tiszták, világosak, egyértelműek, betarthatók és be is tartják őket. Szeretek versenyezni, ha a tét a másik legyőzése.

Sok ilyen nemes versenyen vettem részt – mint sokan mások –, volt, amikor győztem, volt, amikor veszítettem. Mint sokan mások.

Utálok versenyezni. Utálok versenyezni, ha esélyem sincs győzni. Utálom, ha a versenynek nincsenek tiszta, áttekinthető, világos, egyértelmű, betartható szabályai, mert nem is akarják betartani őket. Utálok versenyezni, ha a tét a másik megsemmisítése.

Mégis – mint sokan mások – nemcsak akkor versenyzek, amikor szabad versenyhelyzet van, hanem akkor is, amikor valójában nincs verseny, csak kamuzás, kiszorítás, ellehetetlenítés. Még olyan is volt, hogy ilyen nemtelen versenyben győztem. Mint sokan mások.

Gyakran állítják, hogy az életünk lényege a verseny. Hogy az élet folyamatos verseny, semmi más. Nos, nézzük meg, hogyan versenyez az emberi szervezet akkor, amikor az életünkről, pontosabban az életünk utáni életről, az utódainkról van szó!

A természet gondoskodik arról, hogy királyfiból sok legyen, királylányból viszont csak havonta egy. Sok-sok kis ondósejt termelődik, s e parányi élőlények közül a legéletképesebb tulajdonságokat örökítő termékenyíti meg a petesejtet. Eddig világos, tiszta sor, ez verseny. Csakhogy a megtermékenyített sejtet, a zigótát az anya szervezete mérgező idegenként fogja föl, megpróbálja elpusztítani (ettől van hányinger a terhesség első szakaszában), de közben olyan hormont is termel, ami e pusztítás ellen verseng, a beágyazódást és a könnyed, tápanyagokban gazdag táplálkozást segíti elő.  Ez bizony gyilkos verseny, de akkor van győzelem, ha senki nem pusztul el benne. Közös győzelem, az anyának és a gyermeknek győzelme, akárcsak a következő sok-sok folyamat, amikor az immár magzattá cseperedett utódjelölt szétzabálja az anyját – az meg törekszik arra, hogy minél többet tudjon enni a kicsi. Az anyaméhben nincs békesség, nagy baj lenne, ha lenne. Ott kérem, kemény harc folyik a helyért, a fejlődését, a kajáért.  És mégis: az anya szervezete együtt akar működni az utóddal, és ha ez sikerül, ha az együttműködés feltételei adottak, ha pl. van elég táplálék mindkettőjük számára, ha nincs stresszelés, hogy elbocsátják-e az áldott állapotban levő anyukát a munkahelyéről, mert nem versenyképes munkaerő, akkor egy egészséges szülőnek nagy eséllyel egészséges babája lesz.

De vannak egyszerűbb esetek is.

Éppen tegnap történt, hogy egy áruházban csak egyetlen dolgot akartam venni, aki meg előttem állt a sorban, fölvásárolt egy csomó mindent. Mégis, amikor látta, hogy én gyorsan végeznék, kérés nélkül maga elé engedett, föl se merült benne, hogy majd jól becsapom őt, és a zsebemből előhúzok még kétszáz valamit. Versenyelőnyt adott nekem? Egy fenéket. Én nem akartam megelőzni őt, ő volt az előzékeny, az együttműködő, a bizalmat sugárzó. Talán arra gondolt, hogy máskor őt is előre engedték. Vagy arra, hogy milyen jó lett volna, ha előre engedik. Vagy csak arra, hogy ez mindkettőnknek jó, mert tudunk mosolyogni.

Kevés okunk van a mosolygásra. Ahol nincs együttműködés, csak verseny, ott a győztes sem tud mosolyogni, mert bármikor legyőzhetik őt is, és jaj a legyőzöttnek, ha nincs utána védelem.

Ahol meg egyáltalán nincs verseny, ott meg unalom van és szürkeség. Hozzáteszem, hogy ahol egyáltalán nincs verseny, ott együttműködés sincs. Nincs miért együttműködni, mert nincs cél.

Én azt szeretném, ha mégse lenne vége a mesének, és a valóságban a legkisebb királyfi tudná ismét legyőzni a fenevadat. Az igazi mesék is erről szólnak, évezredek óta.

Évezredek óta annak adunk igazat, annak szurkolunk, aki értünk versenyez. Értünk, akik talán semmiben nem vagyunk a legjobbak. Értünk versenyez az iskolai lepényevőn, az olimpián, a világpiacon.

Így aztán arról is szólnak az igazi mesék, hogy a rút, nagyorrú, hajlott hátú öregasszony az elvarázsolt királylány, aki erre a királyfira várt. Arra várt, hogy az együttműködés versenye tegye őt olyan széppé, olyan ragyogóvá, hogy barátságosabb korszakokban akár celeb is lehetne belőle fő műsoridőben. És nem azért, mert borotválja.