Na, ma éjjel se aludtam sokat.
Az elmúlt két hónapban több olyan emberrel találkoztam, akikkel 30-40 évvel ezelőtt láttuk egymást legutóbb. Én szinte soha nem ismerem meg őket, egyébként is gyakorta elbambulok, bár nem vagyok rendőr. Ők szólítanak meg, a nevükre sem emlékszem, aztán rögtön elmondanak valamilyen történetet, hogy mekkorát néztek, amikor mertem valamiért harcolni, csodáltak akkor gyakran, és azt hitték, rögtön bilincsben visznek el. Retró folyik, én csak hallgatok, nem emlékszem, mi is volt az, valószínűleg az volt számomra a természetes, a már akkor megszokott magatartás. Aztán persze magamra ismerek, tényleg én kérdeztem meg pl. egy egyetemi táborban az illetékes párt-úristentől, hogy ha a művelődési és az oktatási tárcát összevonják, akkor a felszabaduló műpináknak el kell-e menniük dolgozni? Na és, kérdezni mindig tudtam, azt a legkönnyebb. Ezért a kérdésért különben se engem vontak felelősségre, hanem a tábor szervezőjét, ő meg ügyesen védte magát és engem is.
Ha egykori ismerősömmel van a felesége is, akkor azt is hozzáteszi, hogy „Tudod, neked is elmeséltem ezt, hát ő az, aki megcsinálta….” A feleség meg zavartan néz másfelé, megpróbálja az aktuális látványt összevetni a férje szemében csillogó lelkesedéssel és örömmel, szabadulna már a helyzetből, de a férj még sokáig beszél, mindig hozzátéve, hogy ezt is mesélte többször is a feleségének. Csak az „És különben mi van Veled?” kérdésre adott választól hervad le, ő is pislogni kezd hol rám, hol a feleségére, hogy a fenébe is, a hős megszűnt hős lenni, a feleség meg vág egy naugye típusú pofát. Még motyog annyit, hogy „Az nem létezik, a Te tudásoddal és képességeiddel, kapcsolataiddal, meg amiket eddig csináltál… Ha tudok valami állást, szólok”.
Tegnap például egy filmklubban szólított meg egy „öregasszony”. A már ismerős rituálé szerint csillant föl a szeme, húzódott széles mosolyra a szája, én meg kutakodtam a tudatomban, miféle bűnt követhettem el, hogy fejből tudja a nevemet. Mindenesetre, nagyon szép arcú, tiszta tekintetű volt a teljesen ősz hajú nő; gondoltam, ha kicsit bókolok is neki, csak nem fogok feleslegesen élni eztán.
– Jaj, semmit nem változtál – nevetett kacéran –, mindig fűzted a csajokat, de azért jól esik. Tudjátok, ő az a fazon, aki egy vetélkedőn megvétózta a zsűrit, és kioktatta az MTA elnökét, hogy a pasas rosszul értelmezi az első Világifjúsági Találkozó záródokumentumát. És elérte, hogy a csapata maximális pontot kapjon, a tévés döntőbe mégse ők jutottak be, hanem a belügyminisztérium csapata, mert ez volt megbeszélve. Tényleg, nemrég láttalak a tévében is, szóltam is a gyereknek, hogy jól nézze meg ezt a bácsit, ő az, akiről annyi érdekeset tudnak már. Ha jól emlékszem, a szépségről volt szó a műsorban…
– Igen – vágtam közbe – az a „nemrég” 18 évvel ezelőtt volt.
– Jaj, látod, ami tegnap történt, arra már nem is emlékszem, de a múltra nagyon.
– Én kiegyensúlyozottabb vagyok, semmire sem emlékszem. Például arra sem, hogy is hívnak Téged.
– Tényleg nem? Nagyon sokszor gondolok Rád! Ezért én tudom a Te neved, én felismertelek egyből!
– Persze, mert én nem öregedtem meg…
– És arra emlékszel, hogy a szülinapomra hanglemezt vettél nekem? Berliozt…
– A Fantasztikus szimfóniát?
– Na, akkor ki vagyok én?
Természetesen akkor már tudtam, és titkon ismét gyönyörködtem az arcában, remélve, hogy találok a vonásai között valami jelet, valamit, ami nemcsak a tudatomban azonosítja ezt a nőt azzal az egykorival. Talán a haja… A haja volt ilyen hosszú és selymes, csak nem ősz, hanem barna. Vagy esetleg szőke. Arra már tényleg nem emlékeztem, hogy valaha is vettem volna neki lemezt, ám egész éjjel forgolódtam, megpróbáltam felidézni, mi történt azokban a hónapokban, amelyekben gyakorta találkoztunk.
Valahogy úgy kezdődött, hogy ő egy, szerintünk, villamosmérnökök szerint feleségképző főiskolára járt, így aztán matekból harmatgyönge volt, nekem meg kellett a pénz. Ő volt tehát az első tanítványom, és addig nem is volt gond, ameddig csak matekot kellett tanítanom, hiszen a Műegyetemhez képest gyógyszámtan volt, amiből neki kellett vizsgáznia. Villogtathattam tehát fölényes tudásomat, nemkülönben pedagógiai képességeimet, ő meg csak nézett rám okos szemével, mint egy istenre, és fizetett rendesen.
Ám ahogy levizsgázott, jött volna valami újabb műszaki tárgy, amit szintén bevállaltam, noha halovány fogalmam se volt, hogy miről is van szó. Éjszakánként bújtam a főiskolai jegyzetet, amit a számtanért kapott zsozsóból ruháztam be: költséges és fárasztó ugyan, de egy istennek mindig csodát kell tennie, különben kiábrándulnak belőle a hívők. Azt hiszem, ma is le tudnék vizsgázni ebből a tantárgyból, szerencsére, neki is sikerült, nem derült ki a csalás.
Már nem ugrik be, mikor kezdtünk el „csak úgy” beszélgetni, sétálgatni, és – értelmiségihez méltón – kiállításokra járni. Abban az időben neki sem volt párja, én meg egyre jobban vártam a hétvégeket, hogy vele lehessek. Órákon át beszélgettünk, ami abból állt többnyire, hogy én szövegeltem, minden képet megmagyaráztam, ő meg fölnézett rám. Az egyik múzeumlátogatás után, az egykori Filmmúzeum előtt megálltunk.
– Zavarban vagy? – kérdezte – Olyan furcsán nem mondasz semmit.
– Tudod, nekem nincs pénzem.
– Hogy jön ez ide?
– Akartam Neked virágot venni, de nem volt miből, ezért tegnap délután szedtem egy csokrot, de elhervadt, tessék, itt van, mert…
– Nincs mert… Te a barátom vagy, Az egyetlen és legjobb barátom. Nem szeretném, ha mást gondolnál.
Nem, nem voltam szerelmes belé, de ha akkor mást mond, tudtam volna az lenni.
Aztán egyszer együtt mentünk egy házibuliba, ahol fölszedte őt egy semmilyense ürge. Az a pasi lett a férje.
– Emlékszem, Te már akkor figyelmeztettél, hogy ne őt… – mondta tegnap este.
– Persze, hiszen én tudtam, hogy unalmas a pasi, és különben is, elrabolt tőlem.
– Különben is, elváltunk. Tudod, mikor találkoztál velem utoljára? Amikor megszületett a gyermekem, és betoppantál hozzánk, én meg a kicsivel foglalkoztam, nem veled. Örökre eltűntél, talán megsértődtél… Nemsokára nagymama leszek.
– És mikor találkozunk legközelebb?
– Felírom a telefonszámomat, hívj, és megbeszéljük.
Remélem, ismét sok újat fogok megtudni önmagamról (is), kiderülhetnek újabb hőstettek, kiegészíthetem a "cv"-met, de nem fogom lerombolni a rólam alkotott képet. Legalább egyetlen ember legyen a világon, akinek továbbra is felcsillan a szeme, ha rám gondol, és mosolyog…
Ennyi nekem is jár, nem?
