Takarékoskodj! – halljuk kicsi korunk óta. Több nap, mint kolbász, mondta édesanyánk, amikor az emberiség önbosszantására főzött spenót helyett a csokit majszoltuk volna a szánkba.

És valóban lelkiismeret-furdalásunk van megannyiszor, amikor költséghatékony világunkban nem takarékoskodunk. Éppen az elmúlt hónapokban korholtak minket a gátlástalanul pazarlók, hogy nem takarékoskodtunk, hanem adósságba vertük magunkat, mert hittünk nekik.

Takarékoskodunk a vízzel, mert minden cseppje kincs, és elzárjuk a csapot.

Takarékoskodunk az árammal, és ha kilépünk a szobából, leoltjuk a villanyt.

Takarékoskodunk az erőnkkel, és mindenütt gépeket használunk, kocsit teszünk a seggünk alá, hogy ne kelljen gyalog mennünk a következő sarokig.

De takarékoskodunk a benzinnel is, energiatakarékos autót rakunk a seggünk alá.

Takarékoskodunk a munkaerővel – a másik ember munkaerejével persze, pontosabban a másik ember munkaerejének árával, nem fizetjük meg őt, hogy minél takarékosabban állítsuk elő azt a sok vacakot, amit a többi ember nyakába sózunk, és ami természetesen mind-mind takarékos.

Takarékoskodunk az érzelmeinkkel, nem kötünk igazi, mély barátságokat, nincsenek lángoló szerelmeink, nehogy megterheljük amúgy is stresszes lelkünket.

Takarékoskodunk a szoptatással, hogy kívánatosabb legyen a testünk s így megtakarítsunk egy újabb férjhez menést.

Takarékoskodunk a kalóriákkal is, csupa kalóriatakarékos műanyagot eszünk, mert ettől lesz hosszú életünk.

Takarékoskodunk a konfliktusokkal, nem szállunk szembe semmivel és senkivel, mert a békesség takarékos.

Takarékoskodunk a pénzünkkel, hogy öreg korunkban se haljunk éhen.

Aztán egyszer, még mielőtt megvénülnénk, meghalunk, és takarékos módon eltemetnek minket.

Ám ha előtte még visszatekintünk, rádöbbenünk, hogy megspóroltuk az életünket.