Semmi sem állandó, csak a változás – hirdeti a dialektika alaptétele. S valóban: a születés-növekedés-szaporodás-öregedés-halál meg-megújuló körfolyamatában is minden, mindig változik.

Az elmúlt 100-150 évben ráadásul ez a változás egyre nagyobb sebességre kapcsolt, s miközben a tudomány eredményei is egyre hamarabb válnak közkinccsé, vagy egyre könnyebben érhetjük el egymást a közlekedés és a távközlés fejlődése miatt, gyakran mégis úgy érezzük, hogy meg kéne állítani ezt a pörgést, mert nem bírjuk tovább.

Csakhogy amikor ezt mondjuk, a véleményformálók üzenete az, hogy gyengék vagyunk. Ugyanis szándékosan összekevernek két dolgot.

Az egyik az, hogy valóban van egy, a termelőeszközök fejlődéséből adódó természetes gyorsulás. Hiszen az embernek mindig is az volt a célja, hogy minél gyorsabban, minél kevesebb munkával, minél többet érjen el.

A másik viszont az, hogy e kedvező gyorsulás okozta terhelés-növekedés ellensúlyozására szükség van a minél nagyobb stabilitásra és biztonságra. Ellenkező esetben ugyanis a gyorsaság ámokfutássá válhat, és súlyosan veszélyezteti a társadalom egészének fejlődését, fennmaradását.

Aljas hazugság hát, hogy csak a minden szempontból mozgékony ember a modern. Mert kétségtelenül el lehet játszani Beethoven V. szimfóniáját is dupla tempóban, csak éppen a mű zeneisége vész el. Huszonéves, az átlagosnál sokkal műveltebb fiatalok képtelenek végignézni egyvégtében egy játékfilmet, mert megszokták már a filmet megszakító reklámokat, s ehhez alkalmazkodott a befogadó képességük. Ám akkor vajon hogyan tudják értelmezni a hosszú snitteket vagy a szereplők játékának apró rezdüléseit? Hová tűnik a katarzis, ami nélkül a görögök óta nincs drámai alkotás?

És lehet költözködni akár évente is egyik földrészről a másikra, mert a munkahelyek urai így óhajtják, de ilyenkor baráti, rokoni és szerelmi szálak szakadnak el – a személyes érintkezést csupán megkönnyíti, de nem pótolja a mobiltelefon és az internet.

Én nagyon szeretem az előremutató, gyors változásokat. Mégis jó volt 29 éven át ugyanott dolgozni, mert az intézményen belül, egymással összefogva valósítottunk meg a fejlesztéseket, nem úgy, hogy közben elveszítettük egymást. És egy ilyen helyen az újak is könnyebben illeszkedtek be, a régiektől is emberségesebb volt búcsút venni – az utóbbiak bármikor bejöhettek, és sokszor hívtuk is őket segíteni.

Talán a stabilitás okán is (bár anyagi okok erősen közre játszottak) lakunk 1985 óta ugyanabban a lakásban. Hogy ne térkép, hanem – változásában is – otthonunk legyen a táj. Hogy közünk legyen mindig egymáshoz. Mert az az érzésem,hogy aki gyerekkorában túl sokszor költözködött, túl gyakran íratták másik iskolába, s akinek túl gyakran változtak a gondviselői, az az ember könnyebben lett talajt vesztett, cinikus, önző és megbízhatatlanabb felnőtt. Hiszen nem volt kitől megtanulnia az összetartozás, a felelősség,  a bizalom elkülönítetten nem gyakorolható titkait. Számára nem pici halál egy szakítás, csupán mozgékonyság. Számára a barátság mindössze az eszközök egyike, amelynek segítségével előnyökre tehet szert.

Én szeretem a közösségi – akár a finoman változó közösségi – együttlétet, az akol-meleget érezni.

És Ti, birkák?