Mégsem tudom magamban tartani. Nem tudom tovább őrizni a titkot, hogy nagyon haragudtam Rád. Becsapva éreztem magam, hogy nem szóltál, pedig Te tudtad. Tudtad, hogy nem lehet feldolgozni. Sokfajta csalódást fel lehet dolgozni, de azt az egyet nem.  Azt a fajtát, amikor különlegesen tehetséges emberbe vagyunk szerelmesek, és mindent megadunk neki. Felfedezzük őt, egyengetjük az útját, bohócot csinálunk magunkból, akár az életünket is áldoznánk...

És akkor lelkiismeretfurdalás nélkül elmegy tőlünk. Egyik pillanatról a másikra. Bocsi, mondja, nem ígértem Neked semmit.

És döbbenten látjuk, hogy mással milyen boldog. Aki nem segít neki, aki megalázza, aki tönkreteszi a karrierjét. Vagy lehet, hogy az a másik nem ilyen gonosz, csak mi szeretnénk ilyennek látni.

Aztán telik-múlik az idő, és ő mindent úgy csinál, ahogy magyaráztuk  neki. Amíg együtt voltunk vele, nem csinálta.  A francba, miért nem hitt akkor nekünk? Mégis  meglopott minket, megszerezte tőlünk, amire szüksége volt, s talán már nem is tudja, hogy tudásunk legjava egykor a mi tulajdonunk volt, a mi dicsőségünk. Látszólag önzetlenül adtuk oda neki, pedig abban reménykedtünk, hátha cserébe minket fog szeretni, és a sikerei a közös sikereink lesznek.

Ezért mentünk vele a pokolba is, abba a tarka őrületbe, ahol kacagva égetett el minket.

És Te tudtad, hogy milyen a színes pokol. Tudtad, hogy soha többé nem tudunk menekülni belőle. Hiába írtad meg – azt gondolván, hogy ha szemérmesen kibeszéled, ha költészetté varázsolod, akkor már fel is oldoztad őt és önmagad –  a legszebb könyvedet 30 évvel ezelőtt. Most, hogy már  egy hete meghaltál, azt hiszed, hogy jobb? Dehogy hiszed... Hiszen a könyv, amit írtál, örökre megmarad.

Nagyon haragudtam Rád sokáig, mert nem figyelmeztettél. hogy még véletlenül se menjek abba az irányba. Biztosan tudtad, hogy hiába is szóltál volna. Hogy talán mindannyiunknak, akik mindenre kiváncsiak, és ezért folyton kilépnek biztonságos kis világukból, ezt is meg kell tapasztalni. Hogy aztán jobban  értsük azokat, akiknek a lelke még edzetlen.

De azért ne gondold, hogy miközben sok ezer társammal együtt gyászollak, nem haragszom már Rád. Még mindig azt gondolom, hogy dögölnél meg...

Hát, így jártunk, Popper Péter