Annával a Rákóczi úton, a Blaha Lujza tér közelében levő bankfiók bejáratánál találkozom. Egy kollégám hívta föl rá a figyelmemet. Anna vár már engem – de nem elsősorban rám vár.

Anna 35 éves, munkanélküli, hajléktalan. Csak a gyerektartási díj a jövedelme – illetve  amióta állami gondozásba vették a gyerekeket, az sem. Szürke miniszoknya és világoskék blúz van rajta. A melltartóból kacéran kivillan a parányi keble – Anna szép, vonzó, ápolt külsejű, tiszta tekintetű nő. Az arca is kedves – lenne, ha nem csúfítaná el annak az ütésnek a nyoma, amelyet a minap a férjétől kapott, amikor a pár hónapja még közös albérletükből el akart vinni valamit.

Anna elvált a férjétől, nem is nagyon tudja megmagyarázni, miért romlott meg a viszony közöttük, hiszen a férje nem iszik, és nagyon nehéz fizikai munkát végez a Margit híd felújításánál. Hét éve ismerik egymást, két évvel ezelőtt házasodtak össze.

Anna szülei Tápiószelén élnek. Anyját is, apját is leszázalékolták. Annának 11 testvére van. Ők sem élnek fényesen – bár Anna keveset tud róluk, mert többségük szanaszét van az országban. A legkisebb tesó éppen annyi idős, mint Anna nagyobbik gyereke. Mert van egy kisebbik is, nem is lenne semmi gond, ha még tartana a gyes. Anna sehol nem kap munkát. Hogyan is kaphatna, amikor még az általános iskolát sem fejezte be? A hatodik osztály után maradt ki.

 – Nem jó az, ha az embernek sok testvére van, mert akkor nem foglalkozik vele senki, viszont a kisebbekkel törődni kell – mondja némi mentegetőzésként, mert tudja, hogy legalább a sulit be kéne fejeznie.

Ezért várunk. Várunk valakit, aki megígérte, hogy segít, de aki nem jön.

– Elkérhetem a mobilodat? Mert én eladtam az enyémet, kell a pénz, hogy valamit tudjak vinni a gyerekeimnek.

Felhívom a számot, amit mond, majd csöngetés közben átadom neki a mobilt. A segítő közli, hogy már úton van, még tíz perc, de van más dolga is, reméli, azért mindent meg fognak tudni beszélni.

– Ki ez az alak?

– A gyámügytől valaki.

– És itt fog veled beszélgetni az utca közepén?

Pár perc múlva beviharzik egy ötvenen túli libakatasztrófa.  – Egy pillanat – mondja –, még elintézek valamit a bankban.  Miután ezt is megvárjuk, átmegyünk a tér túloldalán levő gyorsétkezdébe. Mert ott le lehet ülni. Engem kiküldenek, amiről ők beszélgetnek négy percen keresztül, az nem tartozik rám.

– Mit mondott a gyámügyis?

– Hogy fejezzem be az iskolát, és szerezzek állást, különben nem tud mit tenni.

– Segít neked valami munkát találni?

– Azt mondta, az az én dolgom.

– De hogyan tanulj, ha közben dolgozol, vagy hogyan dolgozz, ha közben iskolába jársz?

– Azt mondta, az az én dolgom.

– Legalább meghívott egy hamburgerre?

Anna elsírja magát.

– Nem vagyok én koldus, csak…

– Most mi a terved?

– Ha szépen kérlek, elkísérsz valahová? Csak ide a közelbe, a bank mellé, vissza. Ne félj, nem akarok tőled semmit. Én nagyon vallásos vagyok, sokat imádkozom, hogy segítsen meg az Isten, és adja vissza a gyerekeimet.

Visszamegyünk a túloldalra. A ruhaboltban nagy leértékelés van.  Anna hosszasan válogat, majd leakaszt egy almazöld-fehér miniruhát. Bemegy a próbafülkébe, és sokáig nem jön ki. Amikor kilép, üdvözült angyalként ragyog az arca.

– Ugye jól áll nekem?

Nem is vár választ, mosolyog, ahogy az arcomon látja a megdöbbenést.

– Ez az én szórakozásom. Néha bemegyek egy boltba, felpróbálok egy ruhát vagy cipót, és nézegetem magam a tükörben.

– Én nem tudom megvenni neked, hiába vagy benne gyönyörű.

– Mondtam, hogy nem vagyok koldus, csak szerettem volna, ha látod, milyen… milyen lennék… de ez nagyon… nagyon drága ruha, majdnem ötezer forint… majd ha lesz munkám… majd… Majd akkor veszek ruhákat magamnak és a gyerekeknek, és kihozom őket az intézetből, és hazamegyünk Tápiószelére… a szüleimhez. Jó lesz ott nekünk. A Jóisten megsegít. Ugye, ha sokat imádkozom, megsegít?

Anna ismét zokog. Megkérdezem az eladónőt, nem lehetne-e néhány hétig félretenni a ruhát Annának. Hátha akkor meg tudja majd venni. Az eladónő csóválja a fejét. Legfeljebb estig. Ha el is tennék a ruhát, ez a nő nem jönne érte. Az ilyenek sosem dolgoznak, csak zokognak, hátha meghatódik valaki. Meg a lopás is sok.

Miközben átmegyünk az élelmiszer boltba, Anna elmeséli, hogy az egyik ismerőse az interneten keres neki munkát.

– Lehet, hogy estére már lesz állásom!

Anna négy darab nektarint és két Balaton szeletet vesz. Aztán felszállunk a 7-es buszra, a Móricz Zsigmond körtéren pedig a 61-es villamosra. Szép útvonalon kanyarog velünk a villamos, boldogságszíne van a nyárnak, közeledünk Hűvösvölgy felé. Anna egy-egy pillanatra elalszik; hosszú az út. A Völgy utcánál szállunk le, még elkísérem az intézetbe. A bejáratnál elbúcsúzunk egymástól. Ő a gyerekeihez megy, én az intézet egyik sűrűn tetovált munkatársával beszélgetek.

– Mit bámészkodik, uram? Maga ugye először jár itt? Nézzen oda! Ezeket a gyerekeket senki nem látogatja, kivéve azt a kettőt. Igen, ők Anna kicsinyei. Látja, milyen boldogok mind a hárman? Anna naponta eljön ide, órákig játszik velük, néha azt is megengedjük neki, hogy ő fürdesse meg őket. Tudja, aki ennyire szereti a gyermekeit, ennyire ragaszkodik hozzájuk, annak megpróbálunk segíteni. Láthatja, hogy Anna tiszta és szolgálatkész. Mi ennyit tudunk tenni.

A munkás elfordul tőlem, érezteti, hogy fölösleges vagyok. Nem szeretik itt az idegeneket. Akik csak bámészkodnak, de nem oldanak meg semmit. Az intézettel szemben fölfedezem az iskola épületét. Milyen egyszerű is volna, ha Anna az intézetben lehetne takarító vagy konyhalány, és idejárhatna iskolába. Milyen egyszerű.