Nem ajánlottuk föl a pénzt az éhező afrikaiaknak, legalábbis nem úgy, ahogy azt a múlt század nyolcvanas éveinek közepén virágzó Magyar Média nevű pénzmosoda vezetői – az azóta elhunyt Varga György és a nem tudom, mi van vele Szalma László – elképzelték volt.
Mert ők úgy vizionálták, hogy az „Élő segély Afrikának” jótékonysági koncert minden közreműködője úgy mond le a tiszteletdíjáról, hogy nem is látja a zsetont. Ráadásul belenyilatkozták az Esti Krónikába is (Varga György az akkor még a Magyar Rádióhoz tartozó Danubius Rádió vezetője is volt), hogy milyen nagylelkűek vagyunk, anélkül, hogy bárkit megkérdeztek volna.
Az általam vezetett egyik műszaki csapat nevében pedig visszanyilatkoztam, hogy álljon már meg a Magyar Média, mi semmilyen papírt nem írtunk alá, viszont a Magyar Vöröskeresztnek azonnal átadjuk a zsét, ahogy kézhez kaptuk azt.
Ezt követően hivatott a gazdasági igazgató, hogy megkérjen arra, mondjunk le a készpénzről, fogadjuk el az átutalást. Mondtam, eszünk ágában sincs.
Pár perc múlva az akkori osztályvezetőm rontott a szobámba, és megkérdezte, hogyan gondolom, hogy a gazdasági igazgató parancsát megtagadom.
– A gazdasági igazgató megkért, nem parancsolt.
– Az ő kérése számodra parancs.
– Lehet, hogy te olyan viszonyban vagy vele, de én meg nem.
– Az a szerencséd, hogy olyan szép vagy.
– Neked meg az, hogy olyan okos.
A főni bevágta az ajtót, a koncert pár nap múlva lezajlott, a pénz viszont nem érkezett meg két hét múlva sem.
Néhány napos várakozást követően berongyoltam a Magyar Média irodájába (a Rákóczi térrel szemben volt), és mélyen Szalma elvtárs szemébe nézve mondtam, hogy addig ki nem megyek, amíg a pénzt át nem adja. Nyomatékul megmutattam neki a stáb szabályszerű meghatalmazását és a rendőrségi feljelentés tervezetét, amely sikkasztás alapos gyanújáról szólt.
Szalma ide-odatelefonálgatott, majd fizetett, mint akinek a fanszőrzetét epillálják érzéstelenítés nélkül. Én lazán átballagtam a Rákóczi téri Vöröskeresztbe, és a főtitkárnak átadtam a pénzt. A pasi meghatottan vette át, és megemlítette, hogy eddig ez a tízezer forint az egyetlen, amit a Vöröskereszt a segélykoncertből látott. Megjegyzem, később se többet. A Magyar Média pedig jogutód nélkül megszűnt.
Akkor megtanultam, hogy soha, semmilyen közvetítőt nem bízok meg azzal, hogy az én nevemben és az én pénzemből segítsen. Például nem vettem téglajegyet a Nemzeti Színház felépítéséhez, hiába agitált a Gobbi Hilda. Igaz, az ő álmai szerinti Nemzeti sosem épült meg, mert azt a pénzt is ellopták. Vagy például sosem hívtam föl emelt díjas telefonszámot az árvízkárosultak javára, mert az összeg tekintélyes részét lenyúlja a távközlési cég. Igaz, legálisan.
Most sem csodálkozom azon, hogy az állam éppen aktuális urai nem segítik – vagy nem úgy segítik – a vörösiszap károsultjait. Sőt, úgy bánnak velük, mint a birkákkal, ha nem rosszabbul. Még a karámhoz vezető utat sem állhatják el, s nem vagyunk messze attól, hogy köztörvényes bűnözőknek nyilvánítsák őket, miként egykor a polgári demokrácia őshazájaként emlegetett Angliában tették az urak a földjükről elűzött parasztokkal.
Az iszapkatasztrófa néven elhíresült esemény egyebek mellett az állam felelőtlenségét is példázza, hiszen már régóta lehetett tudni, hogy a tároló nem felel meg az előírásoknak. S azt is példázhatná, hogy az állam végre belátja, hogy minden károsultat teljes körűen kártalanítani a kell. Nem adományokból, hanem állami pénzből. A kártalanítás nem ajándék, nem jótétemény, nem a segítőkész magánemberek sokaságának jóindulatán múló gyűjtögetés, hanem a modern állam alapvető kötelessége. Ezért fizetjük az adót, nem pedig azért, hogy idegen földeken játsszuk a Nagy Hódító mellett a csicskás szerepét.
Csakhogy a történelem gyakorta ismétli önmagát. Annak idején Csernobillal kapcsolatban is azt hazudták, hogy nincs káros sugárzás, és hogy különben is csökken. Egy néhány évvel ezelőtt bemutatott filmből viszont megtudjuk, hogy szinte csak a csodán – és sok-sok önfeláldozó szovjet emberen – múlott, hogy nem semmisült meg egész Európa egy majdnem bekövetkezett második robbanás miatt.
Most sem lehetünk biztosak abban, hogy nem kicsinyítik a veszélyt, különösen a gyermekeket érintő esetleges károsodást, amit az iszappor belélegzése okozhat. Az illetékes szakértő mindazonáltal beismerte, hogy a gyermekek számára a kormány nem tud megfelelő védőfelszerelést biztosítani. Kritikus helyzetben a vörösiszap-portól való védelmük lehetetlen. Szinte mindenki retteg a fejlődésben lévő szervezetek egészsége miatt.
A többség megnyugtató megoldást vár. Egészséges környezetben akarnak élni, valódi kárpótlást akarnak. A többség a növekvő munkanélküliség, az ingatlanok értékvesztése miatt (ki az az elmebeteg, aki iszapos házat venne eredeti áron) szociális katasztrófától tart. Az iszapkárosultak nem nyerészkedő gazfickók, hanem a jelenükért és a jövőjükért aggódó, folyamatosan félretájékoztatott emberek.
Nem (csupán) adományokkal, hanem polgárjogi akcióik támogatásával is kéne segíteni nekik. Mert minket is sújthat katasztrófa. És akkor az önzetlen és öntudatos magánembereken kívül ki fog segíteni?
