– Az nem lehet, hogy neked nincs kocsid – csodálkozott a nő –, mindenkinek van kocsija. Kocsi nélkül nem lehet élni.

Először úgy húsz évvel ezelőtt sipákolt így nekem valaki. Azt hittem, egyedi hülyével van dolgom. Azóta évente-kétévente találkozom ezzel a véleménnyel. Elfogadom, hogy vannak, akik autóval a seggük alatt születtek, azt viszont sajnálatosnak tartom, ha bárki is arra kényszerül, hogy a saját személygépkocsiját munkaeszközként kell használnia. Azt még inkább, ha ennek a kényszernek az illető örül. Még mindig azt gondolom ugyanis, hogy egy normális társadalomban a munkahely a lakás közelébe települ (és nem fordítva) , ahová gyalog 15-20 perc alatt oda lehet érni, akinek pedig utazó munkája van,  annak jár(na) a sofőr. Nekem például járt. Az akkori főnökeim tudták, hogy az a tevékenység, amit rám bíztak, komoly szellemi koncentrációt igényel, ezért kímélni kell a vezetés okozta stressztől.   A. C. Clarke tudóstól és sci-fi írótól származik az a mondás, miszerint nem közlekedési eszköz az, amiben menet közben nem lehet olvasni. Arra a kérdésre, hogy mi van azokkal, akik élvezik a vezetést, azt válaszolta, hogy az életveszélyes hobbikat elkülönített helyeken szabadna csak engedélyezni. 

Egyébként volt kocsink, vagy ha az nem is, Trabant volt. De mert Lilikét (egy Trabant csak nő lehetett) kétszer is ellopták, nem vettünk másik autót. Ám itt nemcsak a gépkocsiról van szó. Hanem egy életfelfogásról is. A Porontyblog fénykorában jót vidultam azon, amikor az egyik unatkozó úri dáma azt írta le, hogy a két bidé alapfelszerelés. Bevallom, fingom nem volt addig arról, hogy mi a bidé, aztán azt gondoltam, hogy biztosan a pinamosó. Pedig a bidéről az első feljegyzések 1710-ből származnak, ám én – nem hencegés, tény – olyan környezetben nőttem föl, ahol nem volt bidé. Nekünk ma sincs.  Egy sem.

Tudom, sokfélék vagyunk. Van, akinek az a fontos, hogy wellnessben ringassa magát; engem – ha már luxusról lenne szó – el lehetne csábítani egy igazi high-end (csúcsminőségű) lemezjátszóval is, aminek az ára erősítő nélkül másfél milla körül van. Úgy sejtem, sosem lesz ilyenem, viszont legalább azt tudom, hogyan szól egy ilyen jószág. 

Számomra már az is csuda volt, hogy a fürdőszobánkban van fűtött törülköző szárító. Jó dolog, használom is, de ha nem lenne, az se volna gond. Az viszont gond lenne, ha egy csomó háztartási gép nem lenne az otthonunkban, mert azok valóban hasznosak. A mi családunkban már 1955-ben volt mosógép, és aztán jött a többi. Ennél már csak az volna jobb, ha a lehető legcsekélyebbre csökkenne az otthon végzendő munka. Hm… Van olyan ismerősöm, aki szerint bejárónő (cseléd) nélkül nem képzelhető el az élet. Hogy a bejárónő hogyan élhet bejárónő nélkül… ilyen mélységekre nem tud hatolni az agya.

Nagyon sokfélék vagyunk: például az egyik honlapon olvastam, hogy minimálpénzből lakberendeztek egy 80 négyzetméteres panelt. A lakást egy anyuka lakja öt gyermekével. Igaz, könyv egy szál se, de kb. százezer forintos mikrosütő, az van. Meg dizájn. A kommentelők több millió forintra saccolják az átalakítás költségeit. Még ha ilyen gazdag lennék (igen, néhány milla nekem nem minimálpénz), akkor sem szívesen lennék egyedülálló anya.

Viszont biztosan nem lennék olyan nő társa – társa? – sem, akinek a legfontosabb mércéje az, hogy a pasinak milyen kocsija van, vagy hová viszi őt nyaralni – természetesen minél drágább helyre. Az ilyen nők – az ilyen emberek, hogy pontosabb legyek, az ilyen birkák, hogy még pontosabb – egyetlen mércéje a saját kényelmük. És e kényelemért számos kényelmetlenséget vállalnak: szolárium, műköröm, műhaj, műcsöcs, szemöldök-tetoválás… az egész napjuk abból áll, hogy megfelelő szintre hozzák a testüket.  És abból, hogy szappanoperákat néznek, jósnőkhöz járnak, mert az olyan cuki. (Jut eszembe: Miért nem jósolta meg egyetlen horoszkóp se a legutóbbi földrengést?)  A műbirkák úgy gondolják, a kényelem, a luxus jár nekik, hiszen ők oly különlegesek – és tragédiaként élik meg, ha egy eső lemossa a vakolatot az arcukról.

Nem irigylem őket. Valószínűleg nem ismerik az olyan érzéseket, mint amilyen a barátság, a szerelem, a katarzis – vagy éppen a jól végzett munka öröme. Mivel sokfélék vagyunk, nekik nincs is szükségük rá. Nekem meg az autóra nincs.

Kvittek vagyunk.