HTML

Birka nép

A birka nép istenére esküszünk, esküszünk, hogy mindig birka nép leszünk! Küldjetek történeteket a birkanep@lajt.hu-ra!

Friss topikok

  • Foldes Gazda: @uni1002: Így igaz . Velem megtörtént ,hogy a munkaadóm ukázára orosz katonai járművel kellet utaz... (2014.04.24. 17:52) Hagymaszárat a birkának!
  • elkeseredett.polgar: Szerencse, hogy legalább blogok szintjén ismerjük egymást, így egyszerűbb volt ennek a kis "oktatá... (2013.05.08. 22:10) A birka házhoz száll
  • zellerlevél: Több, mint három év eltelt a poszt megjelenésétől, és semmi sem történt? (2013.03.24. 20:36) A koponyahiányos birka és az Optimális Családtervezési Modell
  • Gáb-orom: Jól esett volna egy kis forrás. Azt hiszem innen vannak, nem? puafesztival.hu/ (2012.08.31. 22:21) A birka párzik
  • Reactor: Ne is. Még a végén érvelned kellene. (2012.07.07. 16:20) Büdös birka

Linkblog

A bűnhődő birka

2011.06.16. 05:40 Strici

 „Ha valakit, akit e törvény is csavargónak 
vagy munkakerülőnek minősít, 
e királyság vagy Wales bármely helyén 
vessék börtönbe! 
Azután pedig, ha a békebíró jónak látja, 
övig meztelenítsék le, 
nyilvánosan korbácsolják meg, 
míg a hátán a vér ki nem serked.
(I. Erzsébet 1597-es rendeletéből)


Megbűnhődte már e nép
A múltat s jövendőt!
(Kölcsey Ferenc: Himnusz)


„Mindenkit  egyenlő  védelem  illet  meg
a  jelen  nyilatkozatot  sértő  mindennemű
megkülönböztetéssel és minden ilyen
megkülönböztetésre irányuló felbujtással szemben. (…)
Mindenkinek  egyenlő  joga  van  ahhoz,  hogy  jogai  és
kötelességei,  továbbá az  ellene  emelt  bűnvád ügyében
független és pártatlan bíróság
méltányos és nyilvános tárgyaláson döntsön (…)
Minden bűncselekménnyel vádolt személynek joga van
az ártatlanság vélelméhez mindaddig, 
míg bűnösségét nyilvános perben,
a védelemhez szükséges valamennyi biztosíték mellett
törvényesen meg nem állapítják.”
(ENSZ Emberi jogok egyetemes nyilatkozata)

 

Két út áll előttünk, ha meg akarjuk tudni, honnan is származnak azok az ötletek, amelyek egyrészt a bűncselekmények büntetésének mértékét akarják növelni, másrészt a bűncselekménnyel vádoltak védekezési lehetőségét akarják csökkenteni.

Az egyik út, hogy az emberiség írott történelmének kezdetétől végigkövetjük, mely korokban mi számított bűncselekménynek, és milyen volt az igazságszolgáltatás intézményrendszere. 

E történet tanulmányozása során igen fontos állomások lehetnek a korai kapitalizmus törvényei; közülük a legismertebbek azok, amelyek arról szólnak, hogy az eredeti tőkefelhalmozás érdekében bekerítették földeket, Az eljárás során a parasztok értesítést kaptak a Parlamenttől arról, hogy – meghallgatásuk nélkül – elvették községi földjeiket. A nincstelenné vált embereket pedig – akik nem akartak éhen veszni, tehát a szent magántulajdonná vélt területekről lopni kényszerültek – különösebb teketória nélkül lekaszabolták.

De tán még ezt megelőzően is eszünkbe juthat az inkvizíció, amely kiváló elmék sokaságát küldte tűzhalálba vagy fejezte le.

Jó nagy ugrással eljuthatunk akár Prónay különítményeseihez is, akik egy bizalmas belügyminiszteri utasítás, majd pár órával később született belügyminiszteri rendelet alapján bizonyítékok hiányában is letartóztathatták azokat, akikről feltételezhető volt, hogy kommunista érzelműek.

Aztán felfigyelhetünk a második világháború utáni koncepciós perekre a világ sok országában: az Egyesült Államok Amerika-ellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottságától (amely kiutasította pl. Chaplint az USA-ból) az egykori „szocialista” országok szintén bőséges gyakorlatáig.

És akkor már majdnem napjainknál tartunk.

Majdnem.

Ezért érdemesebb inkább a másik utat követni, amely a bűnüldözést a szegények – és nem a szegénység – elleni háborúvá tette. Igazi háborúvá, amely háború áldozatainak, így halálos áldozatainak számát még csak becsülni sem lehet.

Előtte azonban érdemes leszögezni, hogy minél nagyobb a gazdasági különbség a gazdagok és a szegények között, minél kisebb esélye van annak, hogy a munkából meg lehessen élni, minél nagyobb a munkanélküliség, minél több szegényebb embertől vesz el a hatalom annak érdekében, hogy a gazdagok még gazdagabbak lehessenek, annál nagyobb a bűnözés. Lehet, hogy kevesen ismerik, ezért érdemes a rendszerváltás előtti, körüli és utáni bűnözési statisztikákat megtekinteni:

1982-ben 120 ezer, 1988-ban 150 ezer, 1990-ben 450 ezer, 1998-ban 600 ezer regisztrált bűncselekmény volt Magyarországon, s ehhez tegyük hozzá, hogy számos, korábban bűncselekménynek számító eset (pl. a közveszélyes munkakerülés, az üzletszerű kéjelgés, a kötelező sorkatonai szolgálat megtagadása, nem is beszélve a gazdasági bűncselekmények széles köréről) kikerült a vonatkozó törvényekből. Az új évezred első évtizedének második felében 420 ezer körülire állt be a bűncselekmények száma, és csak 2009-ben esett 400 000 alá. Egyre több azonban a fiatalkorú elkövető, és számottevően nőtt a kegyetlenül erőszakos bűncselekmények száma. A rendszerváltás előtt 80%-os volt a felderített esetek aránya, azóta a jobb években is csak kb. 50%-os. Ezt a változást – tehát a bűnözés tartós és magas értékét – immár több mint két évtizede úgy éljük meg, hogy Magyarországon rossz a közbiztonság, sok a vesztegetés, nem lehet itt élni.

Ilyen helyzetekben szoktak jönni a megváltók, akik megígérik, hogy hamarosan – szélsőséges esetekben két héten belül – rend lesz.

A modernkori csodatevők példaképe egy bizonyos Rudolph Giuliani, New York egykori, sorrendben 107. polgármestere, aki 1994 és 2001 között töltötte be ezt a tisztséget. (Róla készült egy meglehetősen primitív, gyenge, nálunk is bemutatott és DVD-n is forgalmazott választási kampányfilm, „New York lángokban” címmel. Láttam már azért rosszabbat is. Giuliani egyébként újabban Obamát akarja legyőzni majd 2012-ben) 

Amikor a pofa hatalomra került, az új politikai irányvonal, amelyre hivatalosan „életminőség-kezdeményezésként” hivatkoztak, „zéró tolerancia” néven vonult be a köztudatba, és gátlástalanul agresszív hatósági fellépést eredményezett az olyan csekély jelentőségű bűncselekmények elkövetőivel szemben, mint például a graffitizés, a szemetelés, a köztéri pisálás és piálás, a nyilvános droghasználat vagy utcai prostitúció. Ez utóbbi esetben a kurvákat kapták el, nem a futtatókat. 

A pasi tehát elsősorban a piti utcai bűnözők ellen lépett föl, bűnözőknek tekintve az aluljárók, közterek hajléktalanjait is

A stratégia arra a cikkre hivatkozott, amelyet „Törött ablakok: a rendőrség és a közösség biztonsága” címmel publikált két konzervatív társadalomtudós, James Q. Wilson és George L. Kelling a The Atlantic Monthly című folyóirat 1982. márciusi számában. A szerzők amellett érvelnek, hogy a normaszegő magatartásokra érkező gyors társadalmi válaszreakció (az intézkedés és büntetés) hiánya olyan szociális következménnyel jár, amely növeli a normaszegő magatartás elfogadottságát, és ezzel hozzájárul a súlyosabb bűncselekmények terjedéséhez is. Egy egyszerű hasonlatot használtak elméletük érthetőbbé tételéhez: ha egy városrészben a betört ablakokat nem javítják ki, az azt az üzeni a lakosságnak, hogy bárki szabadon megszegheti a szabályokat, akár súlyosabb módon is, mint egy egyszerű ablak betörése – például betörhet egy házba. Ha viszont a betört ablakot azonnal kijavítják, ennek az az üzenete, hogy a közösség éberen őrködik a normák felett. A rendőri szigornak tehát a puszta jogalkalmazáson, a csekély jelentőségű normaszegésnek a közvetlen szabályszegéssel járó ártalmakon túlmutató szociális jelentést tulajdonítanak.

Az intézkedések hatására egyes források szerint 53%-kal csökkent a bűnözés a városban, más források szerint – pl. az 1999-ben megjelent, „A nyomor börtönei” című könyv szerint – nem mutatható ki összefüggés az elkövetések számának a csökkenése és az akkortájt példa nélküli agresszív rendőri fellépés-sorozat között. A „zéró tolerancia” legfőbb eszköze a gyakori elzárás volt, aztán a fiatalkorúak kijárási tilalma és a javító táborok sokasága. A várt eredmény – az egyenlőtlenségek mérséklődése és a peremre kerülés csökkenése – azonban nem következett be. Ellenkezőleg: a gazdasági különbségek tovább nőttek, a társadalmi bizonytalanság pedig egyre jobban eluralkodott.

Bűnüldözési módszerekkel sem lehetett feltartóztatni az általános társadalmi és gazdasági válságot. A következményeit azonban a szegények kriminalizálásával a szegényekre lehetett hárítani.

A módszer valójában a „jóléti állam” felszámolásának és a szegénység törvényen kívül helyezésének egyik eszköze volt. Ezt a modellt vették át Nyugat-Európában is, és immár ez gyűrűzött be hozzánk is. Emlékezzünk csak vissza, mi is hangzott el a 9/11-es merénylet után szinte azonnal az USA elnökének szájából: a terrorizmus elleni harc megkövetelheti, hogy felfüggesszük az emberi jogokat. Csodálkozhatunk-e hát, ha a hazai bűnözés visszaszorítása érdekében a gyanúsított védekezésének joga korlátozódik majd? 

Valójában a „zéró tolerancia” szülővárosa nem is New York, hanem Chicago; az értelmi szerzőt Edward C. Banfieldnek és a már említett James Q. Wilsonnak hívják.

A trutyi, amely a tényleges törekvéseket elrejti, az, hogy nem a szociális és gazdasági különbségek, nem a faji kisebbségek és más hátrányos helyzetűek (pl. a nők) diszkriminációja a bűnözés fő oka, hanem az erkölcstelenség, az „értékek” elrozsdásodása. A bűncselekményeket nem azok mélyebb, szociális-gazdasági összefüggéseiben tárgyalták, hanem a normakövető és normaszegő magatartást folytató emberek megkülönböztetésére, karakterisztikájára, fajtájára helyezték a hangsúlyt – vegytiszta szociáldarwinizmus és rasszizmus az egész. 

Az elmélet kidolgozói szerint az alacsonyabb osztályok ugyanis napról napra élnek, pillanatnyi impulzusok határozzák meg a viselkedésüket, amelyet a jelenorientáltság jellemez, hiányzik belőle a jövő távlata. És most jön a csúsztatás: a jelenorientált embertípus sokkal gyakrabban rendelkezik egyéni hajlammal és indíttatással a bűncselekmények elkövetésére, mint a nem jelenorientált embertípushoz tartozó társa. A bűncselekmények haszna ugyanis többnyire azonnali, míg a büntetés perspektívája a jövő ködébe vész. De valóban így lenne ez? A nagyon nagy gazdasági bűncselekmények elkövetői, a szervezett alvilág, a maffiák vezérei, a bűnözéssel összefonódott politikai elit is „jelenorientált” lenne? Vagy csak a szegények ilyen rohadékok?

Az alsóbb osztályok erkölcse nem feltétlenül individualista jellegű: az itáliai amerikaiakét például Banfield szerint egyfajta „amorális családcentrikusság” jellemzi, amely a közjót feláldozza a kisebb egység, a család érdekében. Mintha ilyeneket mondogatnának nálunk – persze, nem ily elbűvölően árnyaltan – a cigányokról is. A szerzők még azt is fölvetették, hogy az inkompetens (magyarán: felelőtlen) szegényekkel szemben a születésszabályozás agresszív módszereit is alkalmazni kéne. Magyarán: csak szaporodni tudnak a… Kik is? És hogy mit kéne velük csinálni?

A szerzők nem a hosszú börtönbüntetések kiszabását, hanem a normaszegő magatartás azonnali, szigorú szankcionálását szorgalmazták, így például a fokozott rendőri jelenlétet az utcákon, gyakori razziákat a szegénynegyedekben, az utcai bandákat, utcai kéregetést betiltó jogszabályokat, s besúgók alkalmazását a deviáns fiatalok körében.

De térjünk vissza New Yorkhoz!

Az „életminőség-kezdeményezést” először a metróállomásokon ültette át a gyakorlatba William Bratton, aki rendőrfőnökké választása előtt, 1990 és ’92 között a közlekedési rendőrség első embere volt. Ő jelentette ki, hogy „a bűnözés mozgatórugója a bűnöző”. A közlekedési rendőrök ahelyett, hogy bírságot tartalmazó csekkeket osztogattak volna a szabálysértő utasok között, akár a legcse-kélyebb normaszegésért is előállították az elkövetőt.

New York City a 90-es évek végén a bűncselekmények számának drámai csökkenését ünnepelte: 1993 és 1999 között a súlyos bűncselekmények száma 44,3%-kal csökkent, ezen belül a gyilkosságok száma 60,2%-kal, az erőszakos közösülések száma 12,4%-kal, a rablások száma 48,4%-kal, a betörések száma pedig 45,7%-kal.

Az Amnesty International szerint viszont a rendőri brutalitás alapvető problémává vált New Yorkban az évtized második felében, különösen az afro-amerikaiak és latinok által lakott körzetekben. A közvélemény jelentős része számára azonban a szabadságjogok korlátozása elfogadható árnak tűnt a közbiztonság növeléséért, az utcán bandázó fekete fiatalokat sokan, az őket verő rendőrt viszont kevesen tartották rendzavarónak.

S bár a New York-i rendészeti politika mit sem változott a kilencvenes évek végén, az emberölések száma 1999-től mégis ismét növekedni kezdett. A csoda tiszavirág életűnek bizonyult.

Hogy miért vonzó még mindig ez a modell és főként annak gyakorlata? Azért, mert összefüggő, gyors eredményeket ígérő, a középosztály előítéleteivel összhangban álló képet nyújt a társadalom számára a bűnözés visszaszorítására. A „zéró tolerancia” közvetlenül reflektál a média és az általa formált közvélemény azon igényére, hogy látványos rendészeti akciókkal és rendőri jelenléttel növeljék a lakosság biztonságérzetét – ami természetesen nem mindig egyenlő a valódi közbiztonsággal. A bűnözőkről kialakított előképeknek leginkább megfelelő elemeket tünteti el az utcáról: a hajléktalanokat, a koldusokat, a prostituáltakat, a droghasználókat és az etnikai kisebbségekhez tartozó fiatalokat – mindazokat a peremcsoportokat, amelyeknek a puszta jelenléte is csökkenti a társadalom komfortérzetét, amelyek tevékenységükkel morális pánikot keltenek, és amelyek a fokozott rendőri jelenlét miatt egyre inkább rejtőzködésre kényszerülnek. 

A módszer feloldozza a birkát,  aki legszívesebben a pokolra kívánná az utcai koldusokat vagy hajléktalanokat: hiszen azzal nyugtathatja meg a lelkiismeretét, hogy a kellemetlen látvány eltüntetése nemcsak az ő saját kényelmét szolgálja, hanem társadalmi érdek is.

A „zéró tolerancia” módszerét a harmadik világban is egyre elterjedtebben alkalmazzák; az egyik első bevetés Chilében volt.

A „zéró tolerancia” egy új világrend: a régi és új diktatúrák világának rendje.

Rend.

Nem a szabadság, hanem a József Attila-i értelemben vett vasvilág rendje.

.

Fontosabb források:  

Loic Wacquant: Közbiztonsági tornádó – Eszmélet, 89. szám

Tarlós felvenné a kapcsolatot példaképével – Hír24 2011. február 16.

Az ezredfordulót követő bűnözési helyzet – Igazságügyi és rendészeti Minisztérium 2010

Sárosi Péter: Zéró tolerancia – Beszélő, 2008. március 

3 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://birkanep.blog.hu/api/trackback/id/tr362987997

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

manson karcsi · goo.gl/FVvVX 2011.06.16. 08:41:02

a brave new world és az 1982 furcsa amalgámja ez.

Kartal (rezervált) 2011.06.16. 10:15:05

Látom a továbbképzés eredményes volt. Kiváló cikk. Profi módon keversz össze benne mindent, ami igazolhatja az álláspontodat.

Ez persze nem azt jelenti, hogy az itt kritizált intézkedésekkel egyetértenék. De hülye sem vagyok.

flea 2011.06.16. 10:39:24

Szerintem 1984 lesz az. :O

(egyébként a tervezett intézkedésekkel inkább nem értek egyet, de távolról sem látom olyan sötéten a dolgot, mint Strici)
süti beállítások módosítása