Még csak keveseknek volt internetük (internetjük?), amikor egy lelkes leányfalusi házaspár közösségi portált készített a Harry Potter első kötetének magyarországi megjelenése alkalmából.  Volt ezen minden, amit akkortájt a műről tudni lehetett, és persze gyorsan meg is alakult a Harry Potter Club (HPC), meg lett igazi HPC-tábor is néhány hónap múlva a földön is játszható kvidiccsel, meg minden. Az igazán fontos azonban a HPC cset volt, amelyen – a betárcsázós modemek csigalassúságával és állandó szakadásával – este 10-től (később este 6-tól) reggel 6-ig csacsogtak egymással az ifjú rajongók. Lehet felháborodni, hogy kialvatlanul mentek másnap iskolába, de csak a felnőttek példáját követték – a kedvezményes időszak 150 forintos telefontarifája bagollyá változtatta az ország internetező részét; a Harry Potterben amúgy is szerepel egy hóbagoly.

Ezen a cseten ismerkedett össze a 12 éves fiú és a 11 éves lány. Minden este ott gubbasztottak a gép előtt, és dobogó kis szívükkel várták, hogy leírhassák egymásnak a két legfontosabb mondatot:

Szeretlek.

Hiányzol.

Egy idő után kevésnek bizonyult a virtuális szerelem: a két gyermek találkozni akart egymással. A fiú meghívta a Fertődön lakó lányt a budapesti panelbe. Ám a lány szülei pedofil ürgére gyanakodtak, s hogy az ottani szülők megnyugodjanak, a fiú apja telefonált Fertődre (99-es körzetszám, 3-as díjszabás, kerül, amibe kerül). A hosszas beszélgetés eredményeként megállapodtak abban, hogy először a fiú utazzon a lányhoz, de szigorúan szülői kísérettel. A fiú csodálkozott egy kicsit ugyan, hogy minek anyut is cipelni, sokszor vonatozott már egyedül, de a megbeszélt vasárnap délelőttjén megjelentek a lányos háznál. A fiú még arra is képes volt, hogy öltönyt vegyen föl, azt az öltönyt, amit iskolai ünnepség alkalmából sehogy nem lehetett ráimádkozni. Mi több: nyakkendőt is kötött, mert igazi férfi megadja a módját az első randinak.  Egy puszi kíséretében átadta a szál virágot a lánynak, amit egész úton szorongatott a vonaton. Nem mondhatnánk, hogy a lány szülei repdestek a boldogságtól, nem is hagyták, hogy öt percnél tovább kettesben legyenek a szerelmesek, ám ez az öt perc is elég volt ahhoz, hogy megbeszéljék egymással: a következő vasárnap jön a lány Pestre. Azt már nem tudták megbeszélni, hogy hány órakor, mert elkészült az ebéd: a fertődiek alaposan kitettek magukért – s úgy tartja a legenda, hogy a kis hölgy is csinos ruhában volt.

A fiú boldogan érkezett haza, és hogy akkor is tudjon beszélgetni a lánnyal, amikor nincs net, megkapta élete első mobilját. Így aztán napközben is jöttek-mentek az sms-ek a legfontosabb két mondattal:

Szeretlek.

Hiányzol.

Hétfőn még türelem volt, kedden már jobb volt kerülni a témát, szerdán már kissé feszültté vált a hangulat, amikor az apa megkérdezte az ő fiát, hogy hány órára kell a fiúnak mennie a pályaudvarra? Csütörtökön erre a kérdésre izzóvá vált a levegő. Pénteken este – amikor a fiúhoz majdnem orvost kellett hívni, úgy cirkuszolt szegény –  az apa  elhatározta, kezébe veszi a dolgot, és ismét telefonált Fertődre (99-es körzetszám, 3-as díjszabás, kerül, amibe kerül):

– Jó estét kívánok! A lány anyjával beszélek?
– Igen, mi a probléma?
– A fiam vasárnap óta várja, hogy mikor jönnek Pestre. Biztosan jönnek? Mert nálunk nem terem a kertben az ennivaló, nem mindegy, hány személyre vásárolunk.
– Persze, hogy jövünk!
– De hánykor?
– Azt még nem tudjuk.
– Asszonyom, ezt nem lehet két gyerekkel művelni, a fiam egész este üvölt. Tehát hánykor?
– Jaj, ezt még nem tudjuk, meg kell beszélni a lány apjával, mert ő még nem tud az utazásról, majd visszahívjuk önöket.
– Nem, asszonyom. Most adjon választ, megvárom. Kerül, amibe kerül.
– Egy pillanat… megkérdezem az uramat.

Az apa türelmesen és mindenre elszántan várt. Húsz perc múlva (99-es körzetszám, 3-as díjszabás) megszületett a válasz. Szombaton a fiú anyja felvásárolta a budapesti Nagycsarnokot, majd egész nap főzött; kellemes (büdös) zsírszag lepte el a panelketrecet. Vasárnap reggel a fiú az őrületbe kergette a virágárust, és a legszebb virágokból kötött hatalmas csokorral – nameg, az édesanyjával, mert egyedül ne menjen ki, mondták a fertődi szülők –, már fél órával korábban kimetrózott a pályaudvarra. Természetesen öltöny, nyakkendő, hajnalban vasalt fehér ing. Ja, majd’ elfelejtettem: sajátkezűleg pucolt cipő.

És megjött a vonat.

És leszállt róla a lány az édesanyjával.

És a fiú és a lány elpirulva egymásra néztek.

És kitört a boldogság.

És amikor a fiú át akarta adni a lánynak a csokrétát, a lány anyja hűvösen ennyit mondott: – Nincs sok időnk, mert 15 perc múlva megy vissza a vonat Szombathelyre. A lány bátyja hétfőn kollégiumba megy, és még össze kell csomagolni neki.

A fiút önkívületi állapotban hozta haza az anyja. Amikor kicsit megnyugodott, az apja beszélgetni kezdett vele arról, hogy mi is történt.

Hát az történt, hogy kétfajta kommunikációs mód van.

 Az egyik, aminek a lényege, hogy mindent kimond. Ha kérdeznek, válaszolunk. Ha kétségeink vannak, mi kérdezünk. Addig kérdezünk, amíg választ nem kapunk. Addig mondjuk a magunkét, amíg úgy hisszük, a másik szóról-szóra megértette. Mi vagyunk a felelősek azért, hogy a másik megértette-e a mondandónkat.

A másik kommunikációs mód lényege, hogy nem szavakkal beszél, hanem érzékeltet. Érzékeltetjük, hogy mit akarunk. Az érzékeltetésből jöjj rá önmagadtól, mi a helyzet, ne kelljen mindent a szádba rágni.  Te vagy a felelős azért, hogy megértsd a mondandónkat.

Namost.  Ha mindkét résztvevő azonos módon kommunikál, akkor nincs semmi gond. De ha eltérően, akkor van olyan tényleg rettenetes dráma, mint amilyen most következett be. A fertődiek azzal, hogy nem mondtak időpontot, érzékeltették, hogy nem akarnak jönni. Te viszont azt vártad, hogy vagy mondjanak időpontot, vagy mondják ki, hogy nem akarnak jönni. Ezt tanultad tőlünk. Erre azonban ők  képtelenek voltak, ők mást tanultak, nem értették, hogy Te miért nem érted. Őszintén szólva,  mi sem értettük őket, mert annyira akartuk anyuval, hogy az első szerelmetek felhőtlenül és sokáig tartson.  Így aztán az egyik fél rákényszerítette a másikra az akaratát, a saját kommunikációs módját. Ám a kényszer tartósan nem eredményes: eljöttek ugyan, de el is mentek. Ők is rosszul érezték magukat és mi is. Ők is büntettek, mi is. Te persze most azt érzed, hogy a lány nem szeret Téged, mert nem lázadt föl a szüleivel szemben, és nem maradt itt Veled. Te bezzeg elszöktél volna tőlünk, ha nem engedtünk volna el a lányhoz. Nálunk az a szokás, hogy lehet szabadnak lenni, de akkor vállalod a következményeit. Az a kislány azt tanulta meg, hogy el kell titkolnia a vágyait, szót kell fogadni, és akkor a szülei megvédik őt. Két különböző felfogás, stílus. Ha felnőtt leszel, igyekezz olyan társat és barátokat találni, akik a Te nyelveden beszélnek! Ők lesznek a legfőbb bizalmasaid, akik szeretni fognak Téged, mert nem kell majd folyton-folyvást magyarázkodniuk. Ha felnőtt leszel, igyekezz jobban megérteni a más nyelvet beszélők üzenetét! Ők lesznek a legjobb ismerőseid, akik szeretni fognak Téged, mert díjazni fogják a figyelmességedet.

A fiú és a lány nem találkozott többé. A HPC-cseten se írogatták egymásnak a két legfontosabb mondatot. Az az első mobil sincs meg már. És egy hétig nagyon finomakat és mindenből nagyon sokat ettünk.