A mi gyerekeink későn születtek, pontosabban én már túl voltam a harmincon, amikor az első a világra jött. Meglepődtem hát, amikor először mentem szülői értekezletre, és kicsit idegenül éreztem magam a csinos, formás, nálam 10-15 évvel fiatalabb édesanyák között.  Igen, úgy éreztem magam, mint egy nagyapó.

Napjainkban sokat és sokszor beszélnek az egyre általánosabbá váló szokásról, arról, hogy a nők 30 éves koruk után szülik az első gyereküket – nagy eséllyel az utolsót is egyben. A későn szülés okait mindannyian föl tudjuk sorolni.

Arról azonban kevesebb szó esik, hogy ekkora korkülönbség esetében milyen a gyerek-szülő viszony. Mert ugyan a fiatalabb szülők között is sok a bunkó – tudjuk, ahogy az ember szülővé válik, egyszersmind hülye szülővé is alacsonyodik –, mégsem kerülhető meg két kérdés.

 Az egyik, hogy a kortávolság növekedése nem jár-e együtt a szocializációs távolság növekedésével? Hiszen ahogy öregedik, nagyszülősödik az ember, annál kevésbé mozgékonyabb, annál kevésbé hajlamos befogadni a gyermek világából mindazt, ami a szülőre tartozik, s nem a nagyszülőre.

A másik kérdés, hogy az így felnövő gyerekek gyerekeinek lesznek-e mozgósítható nagyszüleik? Hiszen ha ők is 30 év fölött szülnek először, akkor a nagymami már legjobb esetben is 60, de inkább 70 éves lesz, amikor az unoka megszületik, a férfiak korai halandóságát nézve pedig a nagypapa léte még ingatagabb. És ez csak az első gyerek, hol van még a harmadik... Arról nem is szólva, hogy a középkorosztály kimaradása – egy generációnyi szakadék – milyen gazdasági kérdéseket vet föl.

Itt tartottam az elmélkedésben, amikor úgy döntöttem: rátok bízom birkák, hogy folytassátok!