HTML

Birka nép

A birka nép istenére esküszünk, esküszünk, hogy mindig birka nép leszünk! Küldjetek történeteket a birkanep@lajt.hu-ra!

Friss topikok

  • Foldes Gazda: @uni1002: Így igaz . Velem megtörtént ,hogy a munkaadóm ukázára orosz katonai járművel kellet utaz... (2014.04.24. 17:52) Hagymaszárat a birkának!
  • elkeseredett.polgar: Szerencse, hogy legalább blogok szintjén ismerjük egymást, így egyszerűbb volt ennek a kis "oktatá... (2013.05.08. 22:10) A birka házhoz száll
  • zellerlevél: Több, mint három év eltelt a poszt megjelenésétől, és semmi sem történt? (2013.03.24. 20:36) A koponyahiányos birka és az Optimális Családtervezési Modell
  • Gáb-orom: Jól esett volna egy kis forrás. Azt hiszem innen vannak, nem? puafesztival.hu/ (2012.08.31. 22:21) A birka párzik
  • Reactor: Ne is. Még a végén érvelned kellene. (2012.07.07. 16:20) Büdös birka

Linkblog

Az öngyilkos birka

2010.12.28. 00:54 Strici

 1. telefon (2010. december 24., 14.05): 

– Szia.
– Szia. Ki vagy Te?
– Én Döme vagyok. Mindössze egyszer beszéltünk telefonon, az élettársamat kerested. Csak boldog karácsonyt akartam kívánni neked.
– Köszönöm. Neked is legyenek boldog ünnepeid.
– Nekem nem lesznek. Kirúgtam az élettársamat.
– Itt volt az ideje. Szemét nő volt. Csak kihasznált téged.
– Kértem, hogy legalább karácsonykor ne cirkuszoljon. Tíz éve ismerem őt, nem volt mindig ilyen hitvány, de amióta visszaszokott a drogra, Katit, ezt az újabb fajtát veszi, egyre kibírhatatlanabb. Néhány hónapja lakik nálam ismét, ingyen zabál, adok neki pénzt is…
– Én alig tudok róla valamit. Csak annyit, hogy egyre lepusztultabbnak láttam az utóbbi időben.
– Ha akarod, majd találkozhatunk személyesen is, és mindent elmesélek róla.
– Oksi, jövőre beszélgethetünk. A történtek ellenére békés karácsonyt még egyszer, szia!
– Szia!    
…………………………
 
2. telefon (2010. december 25., 9.35): 
 
– Szia!
– Szia!
– Ismét Döme vagyok. Még egyszer boldog karácsonyt kívánok neked. És el is akarok búcsúzni tőled. Befejezem az életemet. Elég volt. 36 éves vagyok, volt agyvérzésem, szívinfarktusom, nyomorék vagyok, leszázalékolt. És most még ez a köcsög kurva is elment.
– A köcsög kurvát ne bánd! Jövőre személyesen is találkozom veled, megígértem. A Facebookon kedves embernek tűnsz a fényképed alapján. 
– Nem akarok semmit, senkivel nem akarok találkozni. Még egyszer boldog karácsonyt!
…………………………
 
3. telefon (2010. december 25., 9.45)
 
– Szia, Zita! Ne haragudj, hogy zavarlak, te ismered a mentősöket. Mi van akkor, ha valaki öngyilkos akar lenni, a nevét és a mobilszámát tudom, de mást nem. Mit tehetek érte?
– Hát így semmit. A címét tudod?
– Ha tudnám, nem hívtalak volna. A pasi négyszer volt már a vigyorgóban, az élettársa mesélte egyszer, tehát nem viccel. Most elhagyta a nő, ezért borult be. Nincs valami nyilvántartás?
– Nincs. 
– De hát ezzel a névvel kevesen élnek… A kurva életbe! Milyen ország ez?
– Központi nyilvántartás nincs, csak hogy honnan hová vitték. Azt a kórházban meg lehet tudni. Esetleg. Ha tudod, hová vitték.
– Kösz, baszki.
…………………………
 
4. telefon (2010. december 25., 10.00)
 
– Szia, megint Döme vagyok. Kinyitottam a gázcsapot, arra kérlek, hívd ki a tűzoltókat, mert mire kiérnek, remélem, én már nem élek, de nem szeretném, ha más is meghalna.
– Hová hívjam ki? Mondd meg a címedet, és zárd el a csapot!
– Rókavár utca 42. Most leteszlek, kikapcsolok.
– Emelet, ajtó?
…………………………
 
5. telefon (2010. december 25., 10.10)
 
– Tessék, mentők.
– Jó napot kívánok! Sürgős segítséget kérek. Lóránt Döme, Rókavár utca 42., öngyilkos akar lenni. Többször kísérelt meg öngyilkosságot már. 
– Hányadik kerület?
– Mit tudom én, én még nem jártam nála. 
– A Rókavár utcában tízemeletes házak vannak. Azon belül hol lakik?
– Nem tudom. A mobilszámát tudom még, de kikapcsolta a készüléket. Kinyitotta a gázt, robbanásveszély is van. Segítsenek, nem szórakozom.
– Így nehéz lesz, de kimegyünk.
…………………………
 
6. telefon (2010. december 25., 10.25)
 
– Jó napot kívánok! A mentőktől vagyok, Ön jelentette Lóránt Döme öngyilkossági szándékát? 
– Igen, én. 
– Itt állunk a ház előtt, a rendőrség és a tűzoltóság is itt van. Az úr neve nincs kiírva a kaputelefonon. A mobilt nem veszi föl. Pontosan hol lakik? Melyik lakásban?
– Nem tudom! Amikor megkérdeztem, bontotta a beszélgetést.
– Akkor hogyan találjuk meg?
– Például csöngessenek be több lakásba, hátha a szomszédok ismerik őt. Nem ez az első esete, sajnos.
– Semmi mást nem tud róla?
– Nem. Sajnálom.
– Viszonthallásra.
– Remélem, bejutnak valahogy hozzá. Viszonthallásra.
 …………………………
 
Az iménti történetben a lakcím és a nevek kitaláltak, a többi valóban megtörtént. S ez jó alkalom volt arra, hogy ismét végiggondoljam, miként is vélekedek az öngyilkosságról.
 
Kétféle öngyilkosság van. Az egyik a másik emberé, a másik önmagunké.  
 
A másik emberé egyszerűbb. Naná. Hiszen kívülről látjuk a szenvedéseit, a hiábavaló harcát a betegségekkel, az öregséggel vagy a kitaszítottsággal szemben.  Kívülről látjuk az önsorsrontást is, hiszen mi milyen boldogok lennénk a helyében.  De nem vagyunk a helyében, és a boldogság nem parancsszóra jön. Egyébként pedig az egyik fajta elégedettség nem pótolható a másik fajtával. Ám olyan könnyű hárítani. Hárítani a halál – a másik ember halálának – gondolatát, hiszen ha nem hárítanánk, akkor a leendő saját halálunkkal kéne már megint szembesülni, márpedig mi élni akarunk. Mert élni jó… ismételgetjük, hol kevesebb, hol több meggyőződéssel. Hiszen illik az életet szeretni. S talán emiatt próbáljuk megmenteni az öngyilkosokat.
 
A saját öngyilkosságunk már keményebb dió. Készséggel elhiszem, hogy létezik olyan emberi lény, akinek soha meg nem fordult a fejében az öngyilkosság. Az öngyilkosságot gyávaságnak, megfutamodásnak, az emberi méltóság önsértésének tartja.  Többségünk azonban – ki felszínesebben, ki mélyebben – már elmerült a saját öngyilkosságának lehetőségében, s be kell vallanunk, érzelmi válsághelyzetben az öngyilkosság nem is olyan riasztó. Csak az addig tartó út. Amitől egyrészt azért félünk, mert nincs visszafele, másrészt, még ha rövid ideig is, de nagyot fogunk fájni. Márpedig öngyilkosságunk célja a fájdalom megszüntetése. A testi és – inkább – a lelki fájdalomé. Öngyilkosságunk tervezgetésekor szinte kéjszerűen ringatjuk magunkat abba, hogy nem lesz több félelem, kínlódás, befejeződik a leépülés egyébként lassú és terhes folyamata. 
 
Öngyilkosnak lenni tehát jó. Tényleg jó. 
 
Legalábbis sokkal jobb, mint boldogtalannak. Mert aki boldogtalan, egyre többet veszít az emberi méltóságából.  Akkor már inkább az emelt fővel vállalt halál.
 
Többnyire azonban mégsem leszünk  öngyilkosok, csak a gondolatig jutunk el, esetleg beveszünk néhány altatót. Vagy idejében szólunk, és megmentenek. 
…………………………
 
7. telefon (2010. december 25., 12.10)
 
– Tessék, mentők.
– Az információt kérem.
– Kapcsolom.
– Jó napot kívánok! Én jelentettem be Lóránt Döme öngyilkossági kísérletét. Érdeklődöm, tudtak-e tenni valamit?
– Egy pillanat, megnézem…  A rendőrség feltörte a lakást, robbanás szerencsére nem történt, a beteget beszállítottuk a pszichiátriára.
– Köszönöm. A továbbiakban kellemes karácsonyt és kevés riasztást!
– Önnek is minden jót!

24 komment

A birka és a spárga

2010.12.19. 12:38 Strici

"A spárga (madzag) egy vagy több vékony rostból vagy fonalból sodort kötöző eszköz. Az egyes szálak, a kötéllel ellentétben, általában nincsenek maguk is több rostból vagy fonalból sodorva. A spárga készítésénél felhasznált természetes anyagok: kender, szizál, raffia, juta, kókuszrostok. Manapság műanyagból is készül. A szó olasz erdetű, az alapszó: spago. A szó átvételekor még a magyar megfelelő is „spágó” volt, de tréfálkozva még ma is mondjuk: „spagóca”. Ez a szó kapcsolódott össze később a „spárga” nevű növény nevével – talán azt hitték, ennek rostjaiból készült. Az eredeti spago szó kicsinyítőképzős spagetto alakja egy másik szóval is megajándékozta nyelvünket: ebből lett a „spagetti” tészta neve." 

Gyerekkorunkban az iskolában csak a madzag szót használhattuk, talán amiatt, mert ez azon kevés szavunk egyike, amelyben előfordul a dz hang. De különben mindenki spárgának hívta azt a barnás izét, aminek a végét szopogattuk, ha éppen nem volt más, mert pl. a ceruza végét már elrágcsáltuk. 

Spárgából többféle vastagságú van, és egykor – mint az iménti wikipédia-idézetből is kiderül – valóban kötözésre használták.

Egykor.
 
Amikor még létezett a Kenderfonó Szegeden. Nem tudom, jelenleg hol gyártják a spárgát, de a költözéshez szükség lett volna néhány tekercsre. Azt hittem egykor, hogy a kapitalizmusban nem lesz hiánycikk. 
 
De van. A spárga például az. A környékünkön egyetlen bevásárló központban sem kapható. A barkácsáruházakban sem. Spárga sem kapható, meg polctartó sem… Nem is csodálkozom, hogy a kereskedők nyálaznak, amiért visszaesett a lakossági fogyasztás. Ugyanis nem hasznavehetetlen bigyókra van igény, hanem hétköznapi tárgyakra és anyagokra.
 
Végül mégis találtam spárgát. Itt: http://www.tu.tv/videos/olga-the-flexible-girl

6 komment

A birka költözködik

2010.12.17. 21:26 Strici

Mondtam már, hogy utálok költözködni?

Pedig szaporázzák szorgosan, milyen jó lesz nekem.
 
Alapvetően panelbuzi vagyok. A panel a legolcsóbban fenntartható lakásfajta. Amikor negyed századdal ezelőtt ebbe a panelba költöztünk, kaptunk egy tájékoztatót a várható költségekről. Ebben – a havi 400 forintos lakástörlesztés mellett, ami az idén futott volna ki, ha nincs rendszerváltás és kamatadó – 460 forintos általános rezsiköltséggel számolt az OTP, ideértve a várható közös költséget is.   Ez a nem egészen havi 900 Ft kettőnk akkori jövedelmének kb. 10%-a volt. A jelenlegi jövedelmünknek viszont már több mint a fele a lakás fenntartásának költsége; igaz, ebben szélessávú internet és kábeltévé is van, és az is igaz, hogy ez a legkisebb tétel: 3 rongy. A panel-létet mesterségesen tették drágává az elmúlt 20 év akarnokai, hiszen panelban lakni sosem volt az urak szórakozása.
 
Mondtam már, hogy utálok költözködni?
 
Pedig szaporázzák szorgosan, milyen jó lesz nekem a hatalmas, kertes házban.
 
Van olyan ismerősöm, aki szeret ide-odaköltözni. Időnként vesz egy új lakást, jól berendezi, és amikor már-már lakhatóvá válna a kégli, eladja, vesz egy másikat. Én viszont már az első költözködést sem értettem. Egy korábbi posztban írtam arról, hogy a lakásváltásnak egészségügyi okai voltak, ezért kötöttünk ki a főváros egyik elit – de legalábbis urizáló – negyedében. Innen költöztünk át egy sokkal kisebb kéróba, ahol sosem éreztem jól magam. Ezt követte az első panel, kb. 35 évvel ezelőtt. Ott már jobban szerettem lenni, mert volt külön szobám. Szobácskám. Hét négyzetméter. S ott volt először igazi fürdőszobánk, ráadásul nem kellett a pincéből hozni a tüzelőt, reggelenként arra ébredve, hogy apám a piszkavassal éleszti a tüzet.
 
Mondtam már, hogy utálok költözködni?
 
Pedig szaporázzák szorgosan, milyen jó lesz nekem a saját, külön szobámban, ahol csaknem optimálisan lehet elhelyezni az 5.1-et.
 
Aztán megismerkedtem leendő gyermekeim anyjával, még aztánabb össze is házasodtunk. Kipróbáltunk két albérletet, majd jött az értesítés a vállalati lakásbizottságtól, hogy gyorsan válasszunk a három panellakás közül. Mi az első emeleti mellett döntöttünk, mert itt a legmelegebb a távfűtés, és erkély is van. Úgy terveztük, nyaranként kiülünk az erkélyre – de egyre inkább lomtárrá vált a lakásnak ez a része. Pedig milyen szép fa volt előtte – ja, erről is írtam, amikor kivágták. Meg azt is terveztük, hogy ez lesz az első lakásunk, és ahogy gyarapodik majd a családunk, úgy költözünk egyre nagyobba. Ennek a tervnek az egyik fele be is jött: a 49 négyzetméteren „békeidőben”, tehát amikor nem rajcsúroztak nálunk a gyermekeink barátai is, öten laktunk. Meg Minerva, az eb.
 
Mondtam már, hogy utálok költözködni?
 
Pedig szaporázzák szorgosan, milyen jó lesz nekem nyáron, a kertben, a medencében hűsölni.
 
A mi panelszaporítónk mindig hűvös, északi fekvésű lakás. Szóval, mi maradtunk, nem tudtunk továbbköltözni. Emlékszem, az első igazi bútorunk egy Kelet-Berlinből csempészett tükrös, világítós fürdőszoba szekrény volt. A feleségemet leitattam a schönefeldi repülőtéren, hogy ne izguljon, amikor a vámvizsgálat lesz. Sosem fogom elfelejteni, milyen hangos örömujjongásban tört ki, amikor egy külön ablakhoz irányítottak minket, mert a futószalagon megakadt a cuccos. Azt hitte, átengedtek a vizsgálaton. Különben tényleg átengedtek, mosolyogva engedtek át, miután megkérdezték, hogy bicaj van-e a csomagban, és én készségesen feleltem, hogy nem, hanem fürdőszoba szekrény. Mindenesetre, ezt a bútort magunkkal visszük az új, gyönyörűen csempézett fürdőszobába. Miként visszük a két Rolli komódot is. A Rollik eredetileg gyerekbútorok voltak, aztán áttapétáztuk őket, de a nagy, piros gombjaik most is díszelegnek rajtuk. Biztosan vannak szebb komódok is Rolliknál, de nyúzhatóbbak és hűségesebbek aligha. Mert például első alvóhelyünk, az emeletes ágy már régen máshová költözött. Annak idején egy csomó ismerősünk hápogott, hogy miért alszik emeletes ágyon egy ifjú pár, mi viszont csak kuncogtunk. Ugyanis ha összezördültünk, lehetett külön vonulni – olyankor én laktam felül –, ha viszont kibékültünk, csak szorosan tudtunk összebújni.
 
Mondtam már, hogy utálok költözködni?
 
Pedig szaporázzák szorgosan, milyen jó lesz nekem, ha nem leszünk folyton egymás nyakában.
 
Nem voltunk mindig egymás nyakában. Különösen a kalandozások korában nem. Ám ebbe a panelba mindig vissza lehetett jönni, mert volt, aki várt rám, és hitt abban, hogy visszajövök. Gyanítom, hogy titkos szövetséget kötött a panelketreccel. Ha két nap múlva átköltözünk, kevesebb lehetőség lesz a csavargásra, mert mindentől picit messzebb van a családi ház, és mert többen fogják észrevenni, ki mit csinál. 
 
Mondtam már, hogy utálok költözködni?
 
Pedig szaporázzák szorgosan, milyen jó lesz nekem, mert lassanként igazi, többgenerációs nagycsalád leszünk.
 
Nekem rossz emlékeim vannak több nemzedék együttéléséről. Igaz, odaát csakis miénk a földszint – külön fürdőszoba, konyha, nem kell találkoznunk sem –, de hát ha szeretjük egymást, miért zárkóznánk be? Minerva mindenesetre izgatottan jár-kel napok óta az összepakolt cuccosok között. Vajon ha őt kérdeznék, mit mondana? Talán azt, hogy neki a panel az otthona, ezt jelölte meg, kerítette körül, itt ő az úr, nem egy másik kutya, akit ismer ugyan, de nem kell osztoznia. A gazdája – a kisebbik lányom – is jön velünk, és Minerva tudja, amit a legtöbb ember gyakorta elfelejt, hogy milyen fontos a hűség.
  
Mondtam már, hogy utálok költözködni?
 
Pedig szaporázzák szorgosan, milyen jó lesz nekem, mert mindent megtesznek, hogy jól érezzem magam.
 
Nagy fúrás-faragás, parkettázás, festés, vízvezeték-szerelés folyik a mi szintünkön, a földszinten. Végre lesz helye a vinyl (bakelit) lemezeimnek is. Van legalább 400 mikrobarázdás nagylemezem, de nehezen férhető hozzá a panelban, mert mindig odakucorog a lemeztartó elé valami. Néhány évvel ezelőtt ABC-sorrendbe raktam a lemezeket. Amikor készen voltam, a fiam pimaszul megszólalt: 
– De jó, hogy most már betűrendben vannak, mert ha már nem leszel, ilyen sorrendben fogjuk a kukába dobni.  
Iszkolt ám a másik szobába. Én egy szót sem szóltam, csak föltettem egy lemezt a lemezjátszóra.
– Mi ez a zene? - üvöltötte a kisszobából a fiam.
– Nem fontos, az ABC elején van, hamar a kukában lesz.
– De mégis, mi ez?
– Mondom, hogy nem fontos…
– De ilyet még nem hallottam. Érdekes. Legalább azt mondd el, ki énekel?
– Juliette Greconak hívják. Sanzont énekel, mint egykor Edit Piaf. Amikor ez a lemez készült, még rangot jelentett, ha egy művésznek nagylemeze lehetett. De csak dobd ki nyugodtan…
 
Mondtam már, hogy utálok költözködni?
 
Pedig szaporázzák szorgosan, milyen jó lesz nekem, mert ismét együtt tölthetjük a karácsonyt, mindhárom gyerek ott lesz, és persze mások is, akik lassanként családtagok. Mondják, ideje megszeretni őket. Az meg legkönnyebben úgy megy, ha együtt lakunk. És gyakran jöhetnek hozzánk barátok, akik az elmúlt hetekben sokat segítettek a csomagolásban itt, a felújításban ott. Nekünk igazi barátaink vannak. Nem birkák.
 
Vasárnap átvisszük a bútorokat. Tudom, hogy még sokáig a panelról fogok álmodni. Pedig jó lesz nekem, szaporázom én is tízpercenként, persze… aha…  Noha nyűgnek tartom a kertet, meg nyáron is utálom a vizet, mert nedves, és különben is, kis lakáshoz vagyok szokva. Panelhoz. De már tudom, hogy jó lesz. Elsősorban rajtam múlik, hogy jó legyen.
 
És karácsonykor, amikor majd megszólal Juliet Greco, talán már érezni is fogom, hogy jó.
 

26 komment

A birka és a sajtószabadság

2010.12.04. 10:58 Strici

Az utóbbi hetekben mindenféle híreket hallunk arról, hogy hű, micsoda médiatörvényt fogadnak majd el a megátalkodott gonoszok. Viszont bármelyik háborgó újságíró ismerősömet kérdeztem meg, hogy olvasta-e a tervezetet, azt a választ kaptam, hogy nem.

Nem állítom, hogy könnyed olvasmány az a 179 oldal, de el nem olvasása jól mutatja a tájékoztatás szabadságáért aggódó „szakemberek” felkészültségét az ügyben. Ráadásul a történelemből sem tanulnak: az, hogy az 1996-ban elsőként életbe léptetett, néhány napig még hatályos médiatörvény olyan vérlázítóan pocsék, cinikus és aljas, arról jórészt a média ostoba és érdektelen munkásai tehetnek.

Meg lehet sértődni barátaim, bekaphatjátok! Ha csupán írni és pofázni szerettek, olvasni és felkészülni nem, akkor mit vártok a néptől? Miféle szolidaritást kék masnival vagy üres címlapokkal?

Ez az írás tehát nemcsak a szakmának készült, hanem azoknak is , akiket tényleg érdekel, mi is a baj. Ha van baj egyáltalán.  Mert van ám, tényleg nagy a baj. Hosszú menet lesz ez is, de azért nem 179 oldal. (Az idézett törvénytervezet-szövegrészletekben minden kiemelés tőlem származik.)
 
Igyekszem majd menetközben megvilágítani néhány – nem annyira közismert – fogalmat, de szerencsére nem kell túl sokat bajlódnom , ugyanis az új törvénytervezet mind nyelvezetében, mind médiaszakmai, mind jogtechnikai értelemben sokkal jobb, mint bármelyik eddigi változat. Szinte hibátlan a fogalom-meghatározási (definíciós)  rendszere, ami a rendszerváltás utáni magyar jogalkotásban valószínűleg példa nélküli. Ez nem azt jelenti, hogy nincs néhány vidám pontja a műnek; én kapásból – mivel médiatervezet-ügyben 20 éves rutinom van – négyet szúrtam ki.
 
Az egyik:
 
33.§ (2) A lineáris médiaszolgáltatásban a műsorszám megszakításával közzétett reklám és televíziós vásárlás – figyelembe véve a műsorszámon belüli természetes szüneteket, a műsorszám időtartamát és jellegét – nem sértheti indokolatlan mértékben a műsorszám egységét, valamint a műsorszám szerzői vagy szomszédos jogi jogosultjának jogát vagy jogos érdekét.
 
Lineáris médiaszolgáltatásnak a hagyományos rádiózást és televíziózást tekinthetjük, vagyis azt, amikor a műsorszámok egymás után, szerkesztett módon követik egymást az éterben vagy dróton. A televíziós vásárlás az a fajta reklám, amikor perceken vagy órákon keresztül jópofiznak, hogy vegyél meg egy robotgépet, kotongumit vagy bármi mást. Teleshopnak is hívjuk az ilyet, szép magyar szóval.  A szomszédos jog pl. az előadói vagy kiadói jog, ami azért szomszédos, mert a szerzői jogra épül. Szerző nélkül nincs mű, nincs szomszédja sem. Az általam kiemelt részt azért tartom rossznak, mert a műsorszámba beletuszkolt reklám és társai mindenképpen sértik a műsorszám egységét. Ha ugyanis nem sértenék, akkor a műsorszám nem lenne egységes. Hozzáteszem, hogy egyébként van olyan műsorszám, ami nem egységes; ezeket szándékosan úgy készítik, hogy beleálmodják a reklámot is. 
 
A másik:
 
33. § (4) A lineáris médiaszolgáltatásban közzétett reklám, televíziós vásárlás, valamint a reklám és a televíziós vásárlás közzétételét akusztikus módon jelző figyelemfelhívás átlagos vagy a néző és hallgató által érzékelt hangereje nem lehet nagyobb, mint a környező műsorszámoké.
 
Gondolom, érthető, hogy a törvény másutt előírja, hogy a reklámokat valamilyen módon jelezni kell; ez tv esetében valamilyen kép és hang, a rádióban csak hang. A köznapi szóhasználatban reklámszignálnak hívjuk az ilyet. Itt a hangi részt „akusztikus módon jelző figyelemfelhívás”-nak. A passzus fogalmazója nyilván arra gondolt, hogy a reklámszignál és a reklám ne ordítsa föl a békésen szunyókáló kisdedet, mert akkor a kisded is ordítani fog. Csakhogy nem ám ezt írta le, mert vagy orális szolgáltatást nyújtva  nem bukott meg fizikából annak idején, vagy nem figyelt a hangtechnikusi OKJ-s tanfolyam első óráin.  A néző és a hallgató ugyanis semmilyen hangerőt nem érzékel. A néző és a hallgató a hangosságot érzékeli, aminek ugyan van köze a hangerőhöz, hiszen ha nulla a hangerő, akkor nincs hang, vagyis hangosság sincs. De máskülönben éppen az a gond, hogy noha azonos a környező műsorszámok és a reklám hangereje, a hangossága – tehát az energiatartalma – a reklámnak sokkal nagyobb lehet. A csodakütyük, amiket a reklámkészítéshez használnak, jól összepréselik a leghalkabb és leghangosabb hangokat, ezért üvölt akkorát a reklám akkor is, ha csökkentjük a hangerejét. Ráadásul ezt a különbséget elég nehéz műszeresen mérni, a hangosságbeli különbségek tartalomhoz illő kiegyenlítésére alkalmazzák jobb helyeken a hangtechnikusokat, hangmérnököket. Bizony, ez egy szakma, hivatás, ami gépekkel nem helyettesíthető.
 
A harmadik:
 
66.§ (6) Amennyiben a Médiatanács megállapítása szerint a vizsgált médiaszolgáltatás nem felel meg a lineáris közösségi médiaszolgáltatás feltételeinek, úgy határozatával visszavonja a közszolgálati médiaszolgáltatásként való elismerést.
 
Mit von vissza? Azt, amit nem is adott. Közösségi médiaszolgáltató (pl. a Tilos vagy a FIKSZ Rádió) ugyanis nem is lehet közszolgálati médiaszolgáltató; utóbbi csak a Magyar Rádió, a Magyar Televízió és a Duna Televízió lehet.  Illetve, ha jól értem, esetleg az MTI is.
 
A negyedik:
 
83.§ (2) A közszolgálati médiaszolgáltatás törekszik:
b) az új technológiák és műsorterjesztési módok bátor alkalmazására, kiemelt szerep vállalására az új digitális és internetes médiaszolgáltatások feltérképezésében és közérdeket szolgáló kihasználásában.
 
Vinnyogtam, amikor ezt olvastam. Tudjuk, nem vak ez a ló, csak vakmerő.
 
E négy apróság után kezdjük az alapokkal: 
 
Az ENSZ Emberi Jogokról szóló egyetemes nyilatkozatának 19. cikkelye kimondja, hogy: „Minden személynek joga van a vélemény és a kifejezés szabadságához, amely magában foglalja azt a jogot, hogy véleménye miatt ne szenvedjen zaklatást és hogy határokra való tekintet nélkül kutathasson, átvihessen és terjeszthessen híreket és eszméket bármilyen kifejezési módon.”  E nyilatkozat tehát semmilyen korlátozást nem ismer el, sőt, tiltja azokat. Pontosabban, van egy általános korlát a nyilatkozat végén, a 29.cikk (3) szerint: „Ezeket a jogokat és szabadságokat semmi esetre sem lehet az Egyesült Nemzetek céljaival és elveivel ellentétesen gyakorolni.” Ez röviden azt jelenti, hogy a vélemény és a kifejezés szabadsága nem irányulhat a férfiak és nők egyenjogúsága ellen, nem tartalmazhat fajgyűlölő nézeteket, nem sértheti az emberi méltóságot, nem uszíthat háborúra, nem segítheti a zsarnokságot. A sajtó szabadságának a békét, az igazságot és az egyéb szabadságjogokat kell szolgálnia és tiszteletben tartania. 
 
Lássuk hát, mit tartalmaz erről az új médiatörvény tervezet:
 
3.§ A Magyar Köztársaságban a médiaszolgáltatások szabadon nyújthatók, a sajtótermékek  szabadon közzétehetők, az információk és a vélemények a tömegkommunikációs eszközök útján szabadon továbbíthatók, a nyilvános vételre szánt magyarországi és külföldi médiaszolgáltatások szabadon elérhetők. A médiaszolgáltatás és a sajtótermék tartalmának meghatározása szabad, a médiaszolgáltató és a sajtótermék kiadója felelősséggel tartozik e törvényben foglaltak betartásáért.

4.§ A médiaszolgáltatások sokszínűsége kiemelten fontos érték. A sokszínűség védelme kiterjed a tulajdoni monopólium kialakulásának, valamint a piaci verseny indokolatlan korlátozásának megakadályozására is. E törvényben foglalt rendelkezéseket a sokszínűség védelmének szempontját figyelembe véve kell értelmezni.

5.§ A Magyar Köztársaság területén élőknek, illetve a magyar nemzet tagjainak tájékoztatáshoz fűződő joga, illetve ezzel összefüggésben a demokratikus társadalmi nyilvánosság kialakulása és megerősödése kiemelkedő alkotmányos érdek. E törvényben foglaltakat a demokratikus közvélemény érdekének figyelembe vételével kell értelmezni.

6.§ A közszolgálati médiaszolgáltatás a demokratikus társadalmi rend megfelel ő működésének elengedhetetlenül szükséges feltétele. A közszolgálati médiaszolgáltatás érdekeit különös súllyal kell figyelembe venni e törvény alkalmazásakor.
 
Igazán könnybe lábadhat a szemünk, olyan szép összhangban vannak ezek a sorok az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatával. 
 
A további részek természetesen arról szólnak, hogy mit érdemel az a bűnös, aki komolyan veszi a tervezet iménti részeit.
 
Például azt, hogy kap a pofájába egy hivatalt, ami a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság égisze alatt működik: 
 
41.§ (4) A Hivatal külön nyilvántartást vezet
 a) a lineáris audiovizuális médiaszolgáltatásokról,
 b) a lineáris rádiós médiaszolgáltatásokról,
 c) a médiaszolgáltatási jogosultságot pályázat útján elnyert audiovizuális médiaszolgáltatásokról,
 d) a médiaszolgáltatási jogosultságot pályázat útján elnyert rádiós médiaszolgáltatásokról,
 e) a lekérhető audiovizuális médiaszolgáltatásokról,
 f) a lekérhető rádiós médiaszolgáltatásokról,
 g) a kiegészítő médiaszolgáltatásokról,
 h) a nyomtatott sajtótermékekről, 
 i) az internetes sajtótermékekről és hírportálokról.
 
Nyilvántartást vezet tehát mindenről, amit médiaszolgáltatásnak vagy sajtóterméknek tart. Az még csak érthető, hogy mit jelöl a lekérhető médiaszolgáltatás: az olyan – főként internetes – hang- és videófiléket, amelyeket akkor töltünk le, amikor akarunk. (A tervezet egyébként tévé helyett az általánosabb érvényű audiovizuális kifejezést használja, mert az így „EU-konform”.)
 
De az már kevésbé világos, hogy mit pályáztat? Nos, vannak olyan természeti kincsek, amelyek korlátozottan állnak a rendelkezésünkre. Ilyenek esetünkben a hagyományos, „éterbeli” rádió- és tévécsatornák. Ezeket eddig is pályáztatták, és szinte egyetlen pályázati eljárás sem fejeződött be botrány nélkül. Amiből ugyanis kevés van, azt nem lehet igazságosan elosztani – lesz néhány nyertes és egy csomó vesztes. Az USA-ban például sokféle módon próbálták osztani az észt és a frekvenciát, aztán kitalálták a legegyszerűbbet, a sorsolást.
 
Az új törvénytervezet azonban nemcsak a mindenkori hatalom szolgálatába szegődött akarnokok döntésére bízza a kegyosztást, hanem:
 
61.§ (1) A Médiatanács végzéssel megszünteti a pályázati eljárást, amennyiben
c) a Médiatanács mérlegelése szerinti médiapolitikai szempontok, illetve az e törvényben vagy a pályázati felhívásban rögzített alapelvek, célok a pályázati eljárás lefolytatásával nem biztosíthatóak, vagy
d) a Médiatanács a benyújtott pályázati ajánlatok és a rendelkezésre álló információk alapján megállapítja, hogy a pályázati eljárásban nyertessé nyilvánított pályázó pályázati ajánlata összességében vagy egyes részeiben nem felel meg az e törvényben foglalt céloknak és alapelveknek vagy veszélyeztetné a frekvenciakészlettel, mint állami tulajdonnal való felel ős, rendeltetésszerű, hatékony gazdálkodást.
 
Értitek, birkák? Kiírhatnak egy pályázatot, gürizhettek vele mint állat, belenyomtok egy csomó zsetont (hivatalos iratok, fénymásolás, stb.), aztán ha nem tetszik a pofátok, akkor mégsem kaptok frekit, ha egyedül pályáztatok, vagyis nincs vetélytárs, akkor sem. 
 
Azt nemhogy ti, hanem én sem értem ám, hogy ha egyszer nyerő lett egy pályázat, akkor utólag miből derül ki, hogy mégsem megfelelő. Meg mi a fészkes fenét veszélyeztet? Hát nem úgy írják ki a pályázatot, hogy ne legyen veszélyes?  Ez valami olyasmi, mintha számos hazai és nemzetközi elismerést gyűjtenél be filozófiából, majd egy pártfunkcis jött-ment kijelentené, hogy nem dolgozhatsz a Filozófiai Intézetben, mert… mert csak. A példa persze véletlenül jutott eszembe.
 
Már csupán azért is érdekes ez a kitétel, mert néhány sorral később ezt olvashatjuk:
 
62.§ (3) Nyertessé kizárólag olyan pályázó nyilvánítható, amely a pályázati ajánlat benyújtásától kezdve folyamatosan megfelelt az e törvényben és a pályázati felhívásban meghatározott részvételi feltételeknek.
 
De ugorjunk tovább!
 
A hivatásos huhogók elképedtek attól, hogy a média különböző állami intézményeinek vezetőit és vezetőségi tagjait a parlament - illetve a parlament és a törvény által meghatározott szervezet - egy kétségtelenül elég ócska, cinikus, arcpirító eljárással, 2/3-dal, majd ha ez eredménytelen, feles eljárással választja meg. Ezzel kapcsolatban nem árt emlékeztetni arra, hogy pl. a BBC vezetőt a kormány (nem az országgyűlés) javaslatára a királynő nevezi ki. S ettől még az Egyesült Királyságban nem omlott össze a jogállam. S ettől még éppen Nagy-Britanniában nem mindig szereti a kormány a BBC-t. 
 
Ráadásul az új törvénytervezetben ilyen passzus is szerepel:
 
123.§ (2) A Médiatanács és tagjai csak a törvénynek vannak alárendelve, és tevékenységük körében nem utasíthatók.
 
Azt, hogy felelős állami vezetők valóban függetlenek legyenek az őket kinevező hatalomtól, nem lehet jogszabállyal garantálni. Hiába mondja ki egy törvény, hogy tilos lopni, ha úgyis mindenki lop, a hajunkra kenhetjük az egészet. De most komolyan: egy médiatörvénytől várjuk a médiamutyik megszűnését?  Komolyan gondoljuk, hogy áldemokráciában bármilyen eljárással nem seggnyaló pszichopatákat neveznek ki „felelős és önálló” vezetőknek? Ennyire hülyék-e vagyunk?
 
Mert van ám ennél súlyosabb dolog is, amihez képest a katonai hírszerzés kismiska! Ez az, amikor a csősz "tisztázza a tényállást". Olvassuk hát figyelmesen!
 
155.§(1) A tényállás tisztázása során a Hatóság a (2)-(8) bekezdésben foglalt eltérésekkel a Ket. tényállás tisztázására és a hatósági ellenőrzésre vonatkozó szabályait alkalmazza.
(2) A Hatóság jogosult a médiaszolgáltatással, sajtótermék kiadásával, illetve műsorterjesztéssel kapcsolatos — akár törvény által védett titkot is magában foglaló — adatot tartalmazó valamennyi eszközt, iratot, dokumentumot megtekinteni, megvizsgálni, azokról másolatot, kivonatot készíteni.
(3) A Hatóság az ügyfelet, az eljárás egyéb résztvevőit, valamint azok megbízottait, alkalmazottait, illetve az ügyféllel és az eljárás egyéb résztvevőivel egyéb jogviszonyban állókat adatszolgáltatásra,illetve szóban vagy írásban adatoknak az általa meghatározott, összehasonlításra alkalmas formátumban való szolgáltatására, továbbá egyéb felvilágosítás adására kötelezheti.
(4) A Hatóság a tényállás tisztázása érdekében az ügyfélen és az eljárás egyéb résztvev őjén kívül más személyt vagy szervezetet is adatszolgáltatásra, bizonyítási eszközök átadására kötelezhet . E bekezdés szerinti végzés ellen az adatszolgáltatásra, bizonyítási eszközök átadására kötelezett a Fővárosi Bírósághoz halasztó hatályú jogorvoslattal fordulhat, a bíróság az ügyben nyolc napon belül nemperes eljárásban, soron kívül határoz. A Fővárosi Bíróság végzése ellen további jogorvoslatnak helye nincs.
(5) Amennyiben a tényállás tisztázása azt szükségessé teszi, a Hatóság az ügyfelet nyilatkozattételre, valamint adatszolgáltatásra kötelezheti, e kötelezettség elmulasztása vagy nem megfelelő teljesítése esetében alkalmazható, 156.§ szerinti jogkövetkezményekre történő figyelmeztetés mellett.
(6) A Hatóság a tényállás tisztázása érdekében – megfelel ő határidő tűzése és a mulasztás jogkövetkezményeire történő figyelmezetés mellett – hiánypótlásra kötelezheti az ügyfelet.
(7) A tanú meghallgatható az ügyfél üzleti titkáról akkor is, ha nem kapott felmentést az ügyféltől a titoktartás alól.
 
A Ket a közigazgatási hatósági eljárás és szolgáltatás általános szabályairól szóló törvény. Ennek hatálya alól lényegében kivonja magát a médiatörvény. Vagyis a hatalom abba kukucskál bele, amibe akar, kénye-kedve szerint kötelezhet tanúkat az üzleti titok megsértésére…  
 
Ráadásul a csősz mondja meg, milyen formátumban szolgáltass adatot, kerül neked annyiba, amennyibe kerül.
 
Még jó, hogy a kínvallatást nem írja elő.
 
Pedig de. 
 
Mert ha ellenállsz a hatóságnak, jön ám a bünti a 256.§-ban.
 
(1) Az eljárás akadályozásának esetén a Hatóság eljárási bírságot szabhat ki az ügyféllel, az eljárás egyéb résztvevőjével, illetve a tényállás tisztázása során közreműködésre kötelezett személlyel szemben, ha az eljárás során olyan magatartást tanúsít, amely az eljárás elhúzására, a valós tényállás feltárásának meghiúsítására irányul, vagy azt eredményezheti.
(2) Az eljárási bírság legkisebb összege a (3) bekezdés szerinti kivétellel huszonötezer forint, legmagasabb összege huszonötmillió forint.
(3) Természetes személy ügyfél esetében az eljárási bírság legkisebb összege tízezer forint, legmagasabb összege egymillió forint.
(4) Az (1)-(3) bekezdésben foglaltakon túlmenően az eljárás akadályozása, illetve az adatszolgáltatás nem vagy nem megfelelő teljesítése esetén a Hatóság ötvenezer forinttól hárommillió forintig terjedő bírsággal sújthatja – ismételt jogsértés esetén sújtani köteles – a jogsértő vezető tisztségviselőjét is.
 
Egyes ügyekben, amelyeket a Médiatanács jelentősnek tüntet föl, kegyelmesék kegyet gyakorolhatnak, ezt hívják a 159.§ szerinti egyeztetésnek:
 
(1) A Médiatanács, amennyiben megítélése szerint szükséges, hatósági hatáskörébe tartozó ügyekben egyeztetést kezdeményezhet az érdekeltekkel (a továbbiakban: egyeztetés). Ennek keretében hatósági döntésének meghozatala előtt legalább tizenöt nappal közzéteszi a döntés tervezetét, valamint az egyeztetés lefolytatásához szükséges, az adott döntéshez kapcsolód ó előkészítő anyagokat, kivéve az eljárásban zártan kezelt adatokat.
 (2) A hatósági döntés tervezetének (1) bekezdés szerinti közzétételétől számított nyolc napon belül bárki írásban megküldheti a Médiatanács részére a tervezett döntésre vonatkozó álláspontját, javaslatát, egyéb észrevételét (a továbbiakban: észrevétel). A beérkezett észrevételek a Médiatanácsot nem kötik, a Médiatanács számára tájékoztató jelleggel bírnak és a hatósági döntés meghozatala során a Médiatanács ezeket nem köteles figyelembe venni.
 (3) A Médiatanács hatósági döntésében az egyeztetés szükségességét sem, illetve amennyibe n egyeztetést kezdeményez, a beérkezett észrevételek figyelembe vételét vagy figyelmen kívül hagyását sem köteles indokolni.
 
Van ám ennek szép neve is: ötletlopás. Ingyér bárki szakérthet, még köszönet se jár érte.
 
Ha továbblépünk, újabb szigorral találkozunk. Ez már arra az esetre vonatkozik, amikor egy működő médiaszolgáltatót ellenőriz a szerv. A működő szolgáltatónak úgynevezett hatósági szerződése (magyarán engedélye) van, ez tartalmazza, hogy mit szabad neki és mit nem.
 
161.§ (1) A Hatóság hatósági ellenőrzés keretében ellenőrzi a hatósági szerződésben foglaltak teljesítését. Amennyiben az ellenőrzés eredményeként megállapítja a hatósági szerződésben foglaltak ügyféláltali megsértését, az ellenőrzés során feltárt tények, a szerződésszegés súlya, a hatékony jogérvényesítés, a szerződéssel érintett társadalmi-, gazdasági- és jogviszonyok, valamint a vonatkozó médiaigazgatási alapelvek és célok, továbbá a szerződés alapját képező közérdek hatékony érvényesülése szempontjából mérlegeli, hogy a döntés megsértése tárgyában a Ket. szerinti végrehajtási eljárást vagy az e törvény szerinti jogkövetkezmények alkalmazása érdekében hatósági eljárást indít.
(2) Amennyiben a Hatóság végrehajtási eljárást indít, akkor a végrehajtást elrendelő végzés felülvizsgálatát az ügyfél kérheti – jogszabálysértésre hivatkozással – a végzés közlésétől számított tizenöt napon belül a közigazgatási ügyekben eljáró bíróságtól. A bíróság az ügyben, szükség eseté n a felek meghallgatása alapján, tizenöt napon belül nemperes eljárásban határoz. A nemperes eljárás iránti kérelem benyújtásának a végzés végrehajtására halasztó hatálya van. A Fővárosi Bíróság végzése ellen fellebbezésnek nincs helye.
(3) Ha a Hatóság az (1) bekezdés alkalmazásával az e törvény szerinti jogkövetkezmények alkalmazására irányuló eljárást indít, az eljárás megindításával szemben önálló jogorvoslatnak helye nincs.
(4) A hatósági ellenőrzés eredményeként – az ügyfél szerz ődésszegése tárgyában – indított hatósági eljárásban a Hatóság a 186.§-ban, valamint a hatósági szerződésben meghatározott jogkövetkezményeket alkalmazhatja.
(5) Súlyos vagy ismételt ügyfél általi szerződésszegés esetében a Hatóság jogosult – a hatósági szerződés eltérő rendelkezése hiányában – a hatósági szerződést azonnali hatállyal felmondani.
(6) A hatósági szerződés módosítása vonatkozásában a bíróság előtt indított per nem befolyásolja a hatósági szerződés végrehajtását, érvényesítését, illetve nem rendelkezik halasztó hatállyal a hatósági szerződés végrehajtása, érvényesítése tekintetében.
 
Itt érdemes elidőzni egy polgári szóra, ugyanis ezt a részt számos jogvédő szervezet kifogásolja. Eddig az volt a helyzet, hogy perindítás esetén a bíróság mérlegelhette, hogy a jogerős döntésig felfüggeszti-e a hatóság határozatának végrehajtását.  Az új törvény tervezete megszünteti a bíróságnak ezt a jogkörét, díszletté silányítva a bírókat. Birkák, szerintetek eddig hány bíró tiltakozott? Hallottatok-e arról, hogy a bíróságok sztrájkkal fenyegetőztek, ha a törvényt elfogadják? Naugye. Ha netán eddig kétségetek lett volna, hogy a magyar bírói kar összességében titeket képvisel-e vagy a mindenkori hatalmat, most meggyőződhettek arról, kiknek az igazát képviselik a talárosok.
 
Hogy teljesen egyértelmű legyen a kiszolgáltatottság, „Jogorvoslati kérelem” címen megismétli a tervezet önmagát:
 
163.§ (3) A keresetlevél benyújtásának a határozat végrehajtására nincs halasztó hatálya és a keresettel támadott hatósági határozat végrehajtásának felfüggesztése – a 186.§ (3) bekezdés a) és c)-e) pontjában meghatározott jogkövetkezményeket tartalmazó határozatok kivételével – a bíróságtól nem kérhető,  a bíróság által nem függeszthető fel.  A határozat a keresetlevél benyújtásától függetlenül azonnal végrehajtható.
(6) A Médiatanács hatósági döntései tekintetében felügyeleti eljárásnak nincs helye.
 
Nem afféle sóhivatal hát a Médiatanács, hanem büntetés-végrehajtó kaloda. Jobb lesz, édes fiam, ha meghúzod magad. Mert különben a 186.§ szerint járnak el Veled szemben (a JBE a jelentős befolyásoló erővel rendelkező szolgáltató):
 
(3) A Médiatanács és a Hivatal — a (7) bekezdés figyelembe vételével — a következő jogkövetkezmények alkalmazására jogosult:
a) a jogsértőt meghatározott időre kizárhatja a Műsorszolgáltatás Támogató és Vagyonkezelő Alap pályázatain való részvétel lehetőségéből,
b) bírságot szabhat ki a jogsértővel szemben az alábbi összeghatárok szerint:
ba) JBE médiaszolgáltató és a médiapiaci koncentráció korlátozására vonatkozó szabály által érintett médiaszolgáltató jogsértése esetén a bírság összege kétszázmillió forintig,
bb) a ba) pont alá nem tartozó médiaszolgáltató jogsértése esetén a bírság összege ötvenmillió forintig,
bc) országosan terjesztett napilap esetében a bírság összege huszonötmillió forintig,
bd) országosan terjesztett hetilap, folyóirat esetében a bírság összege tízmillió forintig,
be) más napilap, illetve hetilap, folyóirat esetében a bírság összege ötmillió forintig,
bf) internetes sajtótermék esetében a bírság összege huszonötmillió forintig,
bg) műsorterjesztő esetében a bírság összege ötmillió forintig,
bh) közvetítő szolgáltató esetében a bírság összege hárommillió forintig
terjedhet,
c) a jogsértőt kötelezheti közleménynek vagy a határozatnak a jogsértő internetes honlapjának nyitóoldalán, sajtótermékben vagy megjelölt műsorszámban történő közzétételére a határozatban meghatározott módon és ideig,
d) meghatározott időtartamra felfüggesztheti a médiaszolgáltatási jogosultság gyakorlását:
da) a felfüggesztés időtartama tizenöt perctől huszonnégy óráig,
db) a felfüggesztés időtartama súlyos jogsértés esetén egy órától negyvennyolc óráig,
de) a felfüggesztés időtartama ismételt és súlyos jogsértés esetén három órától egy hétig terjedhet,
e) törölheti azon médiaszolgáltatást a 41 . § (4) bekezdés szerinti nyilvántartásból, amelyben a jogsértést elkövették, illetve azonnali hatállyal felmondhatja a médiaszolgáltatási jogosultság tárgyában megkötött hatósági szerződést, miután a jogsértő ismételten súlyos jogsértést követett el. A nyilvántartásból törölt médiaszolgáltatás a törlést követően nem tehető a nyilvánosság számára elérhetővé.
 
Mármost nem az a kérdés, hogy ezek az összegek magasak-e vagy sem, hiszen az USA médiahatósága, az FCC ennek sokszorosára büntizi a rosszalkodókat; az FCC több évtizedes történetében találkozhatunk százmillió dolláros bírsággal is. Pont leszarom, hogy a milliárdos reklámbevételekből élő kertévéket és rádiókat mekkora összegekkel szankcionálják, ha gyermekpornográf vagy pedofil hirdetéseket közölnek. (Volt ilyen, bünti nélkül úszta meg a TV2.; az ORTT hatáskör hiányában szüntette meg az – általam kezdeményezett – eljárást, fél éves huzavona után.) 
 
Az a kérdés – és ismét az a kérdés -, hogy miért lehet majd azonnal végrehajtani e szankciókat, amelyek akár örökre eltüntethetnek médiaszolgáltatókat? A kérdésre csakis egyetlen válasz lehet: a megfélemlítés.
 
Ráadásul a tilalom a távközlési szolgáltatókat (rádió- és tévéadók, kábeltársaságok, internetszolgáltatók) is érinti:
 
188.§ (1) Amennyiben a Médiatanács a 186. § (3) bekezdés e) pontban meghatározott jogkövetkezményt alkalmazza a médiaszolgáltatóval szemben, a műsorterjesztő köteles — a határozat jogerőre emelkedését követően a Médiatanács által kibocsátott felhívás alapján — a határozat tárgyát képező médiaszolgáltatás terjesztését a felhívásban meghatározottak szerint megszüntetni.
 
Mielőtt a tervezet legellentmondásosabb intézményét vizslatnánk meg, arról azért érdemes szólni, hogy a leendő törvényben sokkal jobban írták le a közszolgálati médiaszolgáltatás feladatait, és elég nagy rész foglalkozik az önszabályozással – persze, az önszabályozó testületeket is jól megfenyegetik, ha rossz fát tesznek a tűzre.
 
Az előbb már említett intézmény a Műsorszolgáltatás Támogató és Vagyonkezelő Alap, amely többféle módon szerepel a tervezetben. Nézzük meg, hogy egy definícióban mit ír a tervezet:
 
32. Közszolgálati médiavagyon: a közszolgálati médiaszolgáltatók, jogelődeik, valamint a Műsorszolgáltatás Támogató és Vagyonkezelő Alap által megrendelt vagy készített filmalkotások és más audiovizuális művek, rádiós műsorszámok, hangfelvételek és a médiaszolgáltatáshoz kapcsolódó egyéb, kulturális értéket képvisel ő dokumentumok, fényképek szerzői és szomszédos jogai, valamint e műveket tartalmazó fizikai hordozó k (például : lemezek, szalagok, kazetták, papíralapú dokumentumok, kották), továbbá a szerzői jogi védelem alatt álló jelmezek, kellékek, díszletek és egyéb szerzői művek, amennyiben a művel kapcsolatos szerzői és szomszédos jogok a közszolgálati médiaszolgáltatók valamelyikét vagy a Műsorszolgáltatás Támogató és Vagyonkezelő Alapot illetik meg vagy illették meg lejártukig.
 
Érdemes ezt összevetni a magáról az Alapról szóló rész – 100.§ – néhány előírásával:
 
(3) Az Alap gondoskodik a közszolgálati médiavagyon, valamint a közszolgálati médiaszolgáltatók és az Alap tulajdonába került, a közszolgálati médiavagyon körébe nem tartozó, a szerzői jogi törvény hatálya alá tartozó műveket és más teljesítményeket tartalmazó fizikai hordozók ( a továbbiakban együtt : Archívum) tárolásáról, megőrzéséről és felhasználásáról
(5) Az Alap az Archívumban található műveket a szerzői jogról szóló törvényben foglaltak, valamint a szerzői jogi és szomszédos jogi jogosultakkal kötött megállapodás szerint használhatja fel.
 
Lényegében arról van szó, hogy a közszolgálati intézmények teljes vagyonával  – ideértve a Magyar Rádió, a Magyar Televízió, a Duna tv archívumát is és a Nemzeti audiovizuális Archívumot (NAVA) – rendelkezik az Alap.
 
Meglehetősen életszerűtlennek tűnik, hogy e vagyonkezelő megkaparintsa az összes felhasználói jogot, mert ehhez minden jogtulajdonossal új felhasználói szerződést kellene kötni, ezért elképzelhető, hogy az Alap működésképtelenné válik. Ha csupán egyetlen film összes jogtulajdonosaival kéne új  megállapodást kötni, az is évekig tart(hat)na – van tapasztalatom ebben.
 
Figyelem, nem viccről van szó, a jogok nem ruházhatók át automatikusan egy új szervezetre; ismétlem, minden egyes jogosulttal kell új szerződést kötni, ami – gyors becsléseim és más szakértői vélemények alapján  alapján minimálisan – egymilliárd új szerződést jelentene.  Ráadásul a tervezet záró rendelkezéseit figyelve, ezeket a szerződéseket a jövő év közepéig kell megkötni.
 
Ugyancsak komoly kétségeket ébreszt az Alap műsorgyártási szándéka, hiszen miközben az Alap semmilyen műsorkészítési tapasztalattal nem rendelkezik, a műsorgyártáshoz technikai eszközei sincsenek, mégis gyártani akar.
 
Ennek az erőltetett központosításnak az első lépcsője, amit, mint tudjuk, már eldöntöttek, hogy a tervezet a hírgyártást az MTI-be koncentrálja, nem véve tudomást arról, hogy más az írott sajtóban, a rádióban, a televízióban és az interneten megjelenő hír – hiszen más és más érzékszerveinkre és információ feldolgozó készségeinkre hatnak ezek a médiumok.
 
A bölcsek biztosan látták már francia közszolgálati rádió, televízió és hírügynökség honlapjának nyitóoldalát, amelyen valóban rajta vannak a közszolgálati intézmények linkjei. Ám egyik linkre sem kattintottak, mert akkor megláthatnák azt is, hogy e linkek intézményenként önálló szerkesztésű és tartalmú honlapokra vezetnek. Afféle startlap a nyitóoldal csupán.
 
A tervezet szerinti vagyonkezelő tehát nem úgy működik, mint egy nyilvántartó, koordináló és segítő intézmény, hanem úgy, mint egy birodalom. Mintha a gyógyfürdők összes vizét egyetlen medencébe folyatnák, miközben a medence végtelen áteresztő képességű lefolyóval rendelkezne.
 
Esetünkben nem a víz folyik le, hanem egy felbecsülhetetlen mennyiségű és értékű kulturális vagyon folyik el, hozzácsapva még a műsorgyártásból származó bevételeket is.
 
Csupán az a kérdés, hogy kinek a zsebébe?  
 
Ez az igazi kérdés. Mert a médiakincs ugyanúgy az emberiség és a nemzet közös vagyona, mint a föld méhének kincse. A többi csak porhintés, minden eddiginél szabatosabban megfogalmazott mondatokban.
 
Emiatt van értelmük a kék szalagoknak és az üres címlapoknak. Emiatt volna értelme egy általános médiasztrájknak a rádiókban, tévékben, újságokban és az interneten.

 

16 komment

Birkák a vörösiszapban

2010.11.22. 13:27 Strici

Nem ajánlottuk föl a pénzt az éhező afrikaiaknak, legalábbis nem úgy, ahogy azt a múlt század nyolcvanas éveinek közepén virágzó Magyar Média nevű pénzmosoda vezetői – az azóta elhunyt Varga György és a nem tudom, mi van vele Szalma László – elképzelték volt.

Mert ők úgy vizionálták, hogy az „Élő segély Afrikának”  jótékonysági koncert minden közreműködője úgy mond le a tiszteletdíjáról, hogy nem is látja a zsetont.  Ráadásul belenyilatkozták az Esti Krónikába is (Varga György az akkor még a Magyar Rádióhoz tartozó Danubius Rádió vezetője is volt), hogy milyen nagylelkűek vagyunk, anélkül, hogy bárkit megkérdeztek volna.

Az általam vezetett egyik műszaki csapat nevében pedig visszanyilatkoztam, hogy álljon már meg a Magyar Média, mi semmilyen papírt nem írtunk alá, viszont a Magyar Vöröskeresztnek azonnal átadjuk a zsét, ahogy kézhez kaptuk azt.

Ezt követően hivatott a gazdasági igazgató, hogy megkérjen arra, mondjunk le a készpénzről, fogadjuk el az átutalást. Mondtam, eszünk ágában sincs.

Pár perc múlva az akkori osztályvezetőm rontott a szobámba, és megkérdezte, hogyan gondolom, hogy a gazdasági igazgató parancsát megtagadom.
 
– A gazdasági igazgató megkért, nem parancsolt.
– Az ő kérése számodra parancs.
– Lehet, hogy te olyan viszonyban vagy vele, de én meg nem.
– Az a szerencséd, hogy olyan szép vagy.
– Neked meg az, hogy olyan okos.
 
A főni bevágta az ajtót,  a koncert pár nap múlva lezajlott, a pénz viszont nem érkezett meg két hét múlva sem.  
 
Néhány napos várakozást követően berongyoltam a Magyar Média irodájába (a Rákóczi térrel szemben volt), és mélyen Szalma elvtárs szemébe nézve mondtam, hogy addig ki nem megyek, amíg a pénzt át nem adja. Nyomatékul megmutattam neki a stáb szabályszerű meghatalmazását és a rendőrségi feljelentés tervezetét, amely sikkasztás alapos gyanújáról szólt.
 
Szalma ide-odatelefonálgatott, majd fizetett, mint akinek a fanszőrzetét epillálják érzéstelenítés nélkül. Én lazán átballagtam a Rákóczi téri Vöröskeresztbe, és a főtitkárnak átadtam a pénzt. A pasi meghatottan vette át, és megemlítette, hogy eddig ez a tízezer forint az egyetlen, amit a Vöröskereszt a segélykoncertből látott. Megjegyzem, később se többet. A Magyar Média pedig jogutód nélkül megszűnt.
 
Akkor megtanultam, hogy soha, semmilyen közvetítőt nem bízok meg azzal, hogy az én nevemben és az én pénzemből segítsen. Például nem vettem téglajegyet a Nemzeti Színház felépítéséhez, hiába agitált a Gobbi Hilda. Igaz, az ő álmai szerinti Nemzeti sosem épült meg, mert azt a pénzt is ellopták. Vagy például sosem hívtam föl emelt díjas telefonszámot az árvízkárosultak javára, mert az összeg tekintélyes részét lenyúlja a távközlési cég. Igaz, legálisan. 
 
Most sem csodálkozom azon, hogy az állam éppen aktuális urai nem segítik – vagy nem úgy segítik – a vörösiszap károsultjait. Sőt, úgy bánnak velük, mint a birkákkal, ha nem rosszabbul. Még a karámhoz vezető utat sem állhatják el, s nem vagyunk messze attól, hogy köztörvényes bűnözőknek nyilvánítsák őket, miként egykor a polgári demokrácia őshazájaként emlegetett Angliában tették az urak a földjükről elűzött parasztokkal. 
 
Az iszapkatasztrófa néven elhíresült esemény egyebek mellett az állam felelőtlenségét is példázza, hiszen már régóta lehetett tudni, hogy a tároló nem felel meg az előírásoknak. S azt is példázhatná, hogy az állam végre belátja, hogy minden károsultat teljes körűen kártalanítani a kell. Nem adományokból, hanem állami pénzből. A kártalanítás nem ajándék, nem jótétemény, nem a segítőkész magánemberek sokaságának jóindulatán múló gyűjtögetés, hanem a modern állam alapvető kötelessége. Ezért fizetjük az adót, nem pedig azért, hogy idegen földeken játsszuk a Nagy Hódító mellett a csicskás szerepét.
 
Csakhogy a történelem gyakorta ismétli önmagát. Annak idején Csernobillal kapcsolatban is azt hazudták, hogy nincs káros sugárzás, és hogy különben is csökken. Egy néhány évvel ezelőtt bemutatott filmből viszont megtudjuk, hogy szinte csak a csodán – és sok-sok önfeláldozó szovjet emberen – múlott, hogy nem semmisült meg egész Európa egy majdnem bekövetkezett második robbanás miatt.
 
Most sem lehetünk biztosak abban, hogy nem kicsinyítik a veszélyt, különösen a gyermekeket érintő esetleges károsodást, amit az iszappor belélegzése okozhat.  Az illetékes szakértő mindazonáltal beismerte, hogy a gyermekek számára a kormány nem tud megfelelő védőfelszerelést biztosítani. Kritikus helyzetben a vörösiszap-portól való védelmük lehetetlen. Szinte mindenki retteg a fejlődésben lévő szervezetek egészsége miatt.
 
A többség megnyugtató megoldást vár. Egészséges környezetben akarnak élni, valódi kárpótlást akarnak. A többség a növekvő munkanélküliség, az ingatlanok értékvesztése miatt (ki az az elmebeteg, aki iszapos házat venne eredeti áron) szociális katasztrófától tart. Az iszapkárosultak nem nyerészkedő gazfickók, hanem a jelenükért és a jövőjükért aggódó, folyamatosan félretájékoztatott emberek. 
 
Nem (csupán) adományokkal, hanem polgárjogi akcióik támogatásával is kéne segíteni nekik. Mert minket is sújthat katasztrófa. És akkor az önzetlen és öntudatos magánembereken kívül ki fog segíteni?

16 komment

A birka és az ő zenéje

2010.11.21. 00:01 Strici

Nem értem. Megmagyarázni tudom ugyan, de nem értem. 

Amikor tizenéves voltam, szelektíven hallgattam a Tánczenei koktélt. Ha Illést, Omegát, Metrót, Beatlest, Rolling Stonest, Bee Geest, Koncz Zsuzsát vagy a szerelmemet, a Zalatnay Saroltát játszották, teljes hangerőre tekertem a rádiót - ha viszont Kordát, Vámosit, Szécsi Pált, Poór Pétert, Harangozó Terit, Aradszkyt és a csöpögős olasz slágereket nyomták (minden koktélban volt kettő), akkor lenémítottam. 
 
 
Utáltuk az őseink slágereit, a stílust, a hangszerelést, a modorosságot. Volt nálunk családi vita is ebből, apám vak kódisnak nevezte Szörényi Leventét, én meg vén tramplinak Záray Mártát. 
 
Hozzáteszem, hogy a szekértáboron belül is volt nagy ellenségeskedés: az MSZP-Fidesz ellentét semmi ahhoz képest, mint amikor az egyes beategyüttesek hívei csaptak össze egymással az iskolai nagyszünetben.  Egyetértés csak abban volt, hogy ez a mi zenénk; az övék ósdi, vacak, öreges.
 
Még akkor is úgy gondoltuk, hogy valami újat hallunk, amikor a zene és a szöveg is meglehetősen szirupos volt, de az is rólunk szólt, helyettünk üvöltöttek, rajtuk keresztül üvöltöttünk mi, akiket nemsokára elvihetnek a kötelező sorkatonai szolgálatra (az amerikai fiatalokat meg Vietnamba), vagyis, „hogy el kell menjek, nem az én hibám”. (Tudtátok, hogy ez az első változatában beatzenekarral „kiegészített” vonósokra hangszerelt nóta eredetileg erről szólt? Ezért aztán mindig mosolygok, ha nők éneklik – még ha azok a kócbabás-neotonos lányok is.)
 
 
Aztán teltek-múltak az évek, évtizedek. Először késő-huszonévesen lepődtem meg azon, hogy egy 16 éves lány az akkor már régen föloszlott Beatlest szerette, igazán szomorú pedig akkor lettem, amikor az induló országos kereskedelmi rádiók – a „nagy” korszak után 20-30 esztendővel – ugyanezeket a dalokat kezdték el nyomatni, s többnyire játsszák ma is. 
 
Erre már nem elégséges indok a retró meg a nosztalgia.  Már-már szánalmas, ahogy a rockzene kriptaszökevényei világszerte kitámolyognak a színpadra a ki tudja, hányadik búcsúkoncertjükön vagy a szintén sokadik visszatérésük alkalmából.  Koncz Zsuzsának pl. a közelmúltban jelent meg a 37. albuma, te jó ég…  Mennyi vakolat kell már...
 
 
Nem arra gondolok, sőt, egyáltalán nem, hogy zeneileg értéktelenedett el minden dal vagy előadó, hanem arra, hogy miért nem tudják kiütni ezeket a matuzsálemeket korunk ifjú muzsikusainak remekművei? Miért ezekkel a korosztály-idegen nótákkal futnak be a tehetségkutató versenyeken a mai tinik is?
 
Nem állítom, hogy pl. egy gólyabálon csak ezek a szerzemények szólnak, s hogy kizárólag ezekre képesek csápolni a tömegrendezvények résztvevői. Azt azonban állítom, hogy az első rock and roll felvételektől a progresszív rock végéig, vagy ha úgy tetszik, a torzítós gitártól a Moog-szintetizátorig terjedő időszak iszonyatos és normális esetben elképzelhetetlen túlsúllyal nyomja az elmúlt két-három évtized szórakoztató kultúráját.
 
 
Tényleg. Birkák, szerintetek miért?

 

15 komment · 1 trackback

A megélhetési civilbirka

2010.11.20. 00:47 Strici

Mond még valakinek valamit az a szó, hogy civil? Egykor az egyéni helytállást és társadalmi önszerveződést jelöltük vele, manapság viszont leginkább vagy a pénzlenyúlás vagy a szánalom jut eszünkbe.

Az új hatalom mindenesetre törekszik arra, hogy az amúgy is elgyengített civil szférát gyorsan taccsra vágja. Először a legnagyobb állami pénzforrás, a Nemzeti Civil Alapprogram  (NCA) vezető testületének, az NCA-tanácsnak demokratikusan megválasztott elnökét váltották le – e menesztést a tanács civil tagjai szintén demokratikusan szavazták meg, ugyanazok, akik megválasztották az elnököt nem is olyan régen. Ám hiábavaló volt a buzgó seggnyalás-áradat, a hatalom most a szétkegyosztható pénzkeretet is megfelezi: hétmilliárdról három és félre zsugorodik a bőségszaru. De hallottatok-e elsöprő erejű tiltakozást e döntés  ellen? Ha igen, akkor különleges fületek van.  Az NCA csöcsén csüggő civilek és szervezeteik ugyanis gyávák, és jó okuk van rá. 

Nem mintha az NCA jól működött volna. Ha egy szebb korban jól kutatható mintán próbálja majd valaki bemutatni a 21. század magyarországi operett-mutyivilágát, az NCA lehet a leggyümölcsözőbb kutatási terület. Az NCA-ból táplálkoztak a Zuschlag-félék álbaloldali szervezetei éppen úgy, mint a rovásírás-hagyományőrzők és a szenteskedő nőegyletek.

De persze sok igazi civil szervezetnek is jutott morzsa. Míg azonban a tűzhöz közel ülők – a döntéshozó „civilek” – szervezeteinek egymás között milliókat osztogattak évente, a valódi közösségeknek jó esetben évi százezer maradt. Hozzáteszem: az évek során egyre kisebb csöppekben csurrant a függetleneknek a zsé. 

A civil szférát uraló klánokról – például a népes Barabás családról (Európa ház) – a hivatalos médiában ugyanúgy kevés szó esik – s az is jobbára csak akkor, ha politikailag is lehet csámcsizni –, mint az alvilági maffiák tényleges működéséről. Senkinek nem érdeke megbolygatni ezt a pöcegödröt. Túl szaros, és soha nem kifelé szivattyúzzák, hanem befelé passzírozzák a dúsított fekáliát.
 
Az alábbi fejtegetés szóhasználatában cizelláltabb változatát – amely évekkel ezelőtt íródott – egyetlen honi napilap sem merte közölni; volt, amelyiknek a vezetője bevallotta, hogy ekkora tűzfészekbe nem nyúlhat bele az újság. Hát akkor lássuk, jaj, mi lesz? Gondolom, semmi.
…………………………………………………..
 
Van valami érthetetlen szemérmesség abban, hogy az ún. civil társadalomról kevés elemző szó esik a sajtóban. Ismerjük persze a civil szféra legfontosabb adatait, pl. hogy hány tízezer bejegyzett társadalmi szervezet és alapítvány létezik, meg hogy mennyi pénz jött be az szja 1%-ából. A lényeg azonban titok marad: titok, hogy miközben számos sikeres közösségi tevékenységről, akcióról, rendezvényről számolhatunk be, mi az oka annak, hogy a civil szféra még mindig gyenge, és gyakran őrülteknek vagy pótcselekvést végzőknek tekintik azokat, akik non-profit szervezetekben tevékenykednek. Noha szívem szerint külön értekeznék arról is, hogy mi a különbség a civil és a non-profit között, erről majd egy másik alkalommal szólok.
 
Mindenesetre elszomorító annak a felmérésnek az eredménye, amelyet pár évvel ezelőtt végeztek érettségizők között, s amelyből arra következtethetünk, hogy a tizenévesek messze elkerülik a civil szervezeteket. Szó sincs arról, hogy a fiatalok haszontalanul töltenék a szabadidejüket, jobban közelít a valósághoz, hogy nem nagyon szeretik azokat a kötöttségeket, amelyeket a társadalmi szervezetekre és azok tagjaira rónak a jogszabályok, és még inkább e szervezetek belső szabályai.
 
Minden egyes pontjában megfelelni a törvényeknek valóban csaknem lehetetlen. Olyannyira, hogy ugyancsak pár évvel ezelőtt egy szervezet mind a 19 megyében és Budapesten is beadta az illetékes bíróságra az alapító okiratát szó szerint ugyanazzal a szöveggel, csak a székhely volt különböző az egyes okmányokban. S mind a húszat visszadobta a bíróság, más és más indokokkal. Még véletlenül sem volt két azonos kifogás. 
 
De különben is, kinek van arra ideje, hogy folyamatosan egy szervezet ügyeivel bajlódjon, ráadásul ingyért? Jó volna hát, ha segítene valaki…
 
S ebben a pillanatban lép színre hősünk, a megélhetési civil. A megélhetési civil nem megélhetési bűnöző, mert nem feltétlenül lop, de gyakran úgy viselkedik, mintha lopna. A megélhetési civil nem megélhetési politikus, mert nem kötődik pártokhoz, de éppoly simulékony, mint a párttagságát legalább kurzusonként váltó nyikhaj  – a megélhetési civil a civil szférából, de nem a civil szféráért él.  
 
A megélhetési civil nagyjából felméri, hogy egy közösségnek mire van szüksége, és addig fejleszti a közösséget, ameddig a közösség eljut az intézményesülés szintjére. A megélhetési civilnek ugyanis rögeszméje, hogy egy adott szint fölött muszáj intézményesülni. Frankón! Még olyan civil szervezetek is léteznek, amelyeknek a nevükben is szerepel a közösségfejlesztés. Az ilyen cégek – mert ténylegesen általában cégek ezek – megtanítanak téged az intézményi működés minden titkára, sitty-sutty! Persze, mint később szó lesz róla, nem ingyér. A megélhetési civil cinikus partnere a mindenkori politikai és gazdasági elitnek, amely oly nagyon szereti ellenőrizni az alattvalókat. 
 
A megélhetési civil egyetért a hatalmasságokkal abban, hogy a közösség tartós fenntartásához gazdálkodni kell („Aki egy pályázati díjat sem tud kifizetni, az komolytalan, tudjuk mi jól”), és ahhoz, hogy a közösség gazdálkodhasson, pénz kell, márpedig pénzt „csak úgy” nem adnak. 
 
A pénzszerzés legkézenfekvőbb módja egykoron a munkavégzés volt, de abban nincs semmi izgalom.  Mivel az igazi civil szervezetek az önkéntes munkára épülnek, hogyan is nézne ki az, hogy a tagok immár fizetést kapnak a hobbijukért? Nem, szó sem lehet erről: az egyszerű tagok csak maradjanak meg a lelkesedésnél, a pénzszerzést pedig bízzák szakavatottakra, pl. pályázatírókra. Tény és való: a kitartó pályázgatás meghozza gyümölcsét, s ha nem is dől rá a bank a szervezetre, annyi azért bejön a kasszába, hogy a megélhetési civil ettől kezdve igényt tarthasson némi tiszteletdíjra – vagy ha nem is őt, akkor legalább a könyvelőt, az irodavezetőt, az alkalmi szakértőt fizessék meg kicsit. Egyébként ez utóbbi a legjobb, mert akkor kölcsönösen lehet szakérteni. Tudjuk, hogy a különböző testületekben, felügyelő bizottságokban, alapítványi kuratóriumokban való testvéri részvétel nemcsak a megélhetési civilre jellemző, de ne távolodjunk el nagyon a témánktól! 
 
A civil szervezet tehát előbb-utóbb fizetget, és persze eközben szakadatlanul folyik a közösség fejlesztése. Hogy ez a fejlesztgetés mit is jelent? Például a szervezet tagjainak oktatását. Ha van valami, amire érdemes áldozni, az az oktatás. Ugye, ki merné tagadni, hogy tanult embernek nincs párja? Jó pap holtig tanul, tartja a mondás, csak ezt manapság úgy fogalmazzák, hogy egész életen át tartó tanulás. Hogy egy civil szervezeten belül miért kell pénz az oktatáshoz? Alapvetően nem kéne, illetve, ha a szervezet profi szakmai tanfolyamokra íratná be a legtehetségesebbeket, akkor persze ki kéne fizetni a képzés díját. Csakhogy akkor fennállna a veszély, hogy valódi szaktudásra tesz szert a szervezet egyik vagy másik tagja, és az ám nagyon veszélyes.
 
Tehát ennyi pénzt a civil szervezet kasszájából túlzás lenne költeni, legyen inkább önképzés! A megélhetési civil ugyan semmihez nem ért igazán, de a szervezeten belül ő és a neki lekötelezettek értenek a legjobban mindenhez. Ráadásul jóval olcsóbban tanítanak, mintha egy igazi szakember oktatna. Az igazi buli a rövid tanfolyam, tuti, hogy lehet rá állami pénzt szerezni, s három nap alatt megismerkedhetsz a… Szóval, jót lehet baszni és bebaszni, a támogatás elszámolásában pedig sokat segíthet egy megbízható számlagyár (áfa + 10%). Napjainkban egyébként már egy civil tanfolyamon is annyi pénz cserél gazdát, mint a flancos vállalatok – egyébként szintén felesleges – csapatépítő tréningjein. 
 
Vannak ugyan, akik emlékeznek még arra, hogy a szervezet alakulásakor voltak itt olyanok, akik szintén szerettek volna tanítani – de egyszer kérdeztek valami olyasmit, hogy mennyi pénz is van a szervezet számláján. Vagy, hogy miért tűri a szervezet a hatalom gáncsoskodásait. Vagy, hogy hová veszett az eredeti, nemes cél. A kérdésre ezek az egykori tagok ugyan ötödszörre sem kaptak választ, de a megélhetési civil e sorsdöntő pillanatban segélykérőn nézett egyet a társaság többi tagjára: „Látjátok, én kiteszem értetek a lelkem, néhányan meg folyamatosan akadékoskodnak, és tematizálva teremtenek viszályt. Hát lehet így dolgozni?”
 
A megélhetési civil fájdalmas pislantásából a többiek megértették: immár eljutottunk a fejlettség azon állapotába, amikor többé nem szabad kérdezni. Bízzunk mindent a „legtöbbet tevő”-re! A közösség fejlesztése azonban még messze van a végétől, bár a siker egyes jelei már minden tag számára nyilvánvalók: mivel a megélhetési civil latba vetette az összes tekintélyét, legutóbb a helyi polgármester már majdnem fogadta is őket. Majdnem. Jó, közbejött egy nagyon sürgős elintézendő, a polginak nemcsak ez a szervezet fontos… Különben nem is baj, jobb, ha a szervezet nem nagyon mutogatja magát, még kiderül valami egy ügyészségi törvényességi felülvizsgálat során. 
 
De nemcsak a közösség fejlődik, hanem maga a megélhetési civil is. Az ő személye valóban egyre ismertebbé válik azokban a körökben, ahol a civil szféra támogatásait osztogatják. Olyannyira, hogy megtisztelő ajánlatot kap: legyen tagja az osztogató bizottságnak ő is. –Jaj, hát nem kéne…–  szabódik kicsinyég, de a felajánlott tiszteletdíj megenyhíti amúgy is lágy szívét. 
 
A megélhetési civilnek, bizony mondom, jó szíve van, s mindenkihez van egy jó szava, ő a legjóságosabb jó, mert tudja, hogy attól fejlődik a közösség, ha mindenkit megdicsér – a tényleges teljesítménytől függetlenül. 
 
A megélhetési civil játéktere legfeljebb az NB III., nem az olimpiai válogatott. Sőt, igyekszik a szervezetet távol tartani a tényleges megmérettetéstől. Mindenki elismerésben részesül hát, kivéve egyvalakit: azt, aki még mindig okoskodik, és már csupán kalandvágyból is a közösség tagja akar maradni. A megélhetési civil először csak suttyomban, a közösség tagjaival folytatott titkos beszélgetések során rágalmazza, rontja a hitelét az okvetetlenkedőnek. Majd amikor már jól megágyazott a nyílt támadásnak, a békesség kedvéért az utolsó mohikánt is kirúgatja a közösségből – a közösségi szolidaritás jegyében és egyhangú szavazással. 
 
A közösség kisvártatva szétesik ugyan, különösen, ha valami rejtélyes módon elpárolgott az összes pénz.
 
De hol van akkor már hősünk, a megélhetési civil? Hol? Egy sokadik szervezetben fejleszti a közösséget, és egy sokadik bizottságban él meg éppen.  

 

2 komment

A koraöreg birka

2010.11.19. 00:41 Strici

Tiszta szívemből gyűlöltem a némettanárnőmet, mert azt mondta, hogy 16 éves korában a legboldogabb az ember. Történetesen 16 éves voltam, magányos és boldogtalan. Gyűlöltem őt, mert elvette a hitemet, hogy lehet majd jobb is.

És persze lett is, meg nem is. Ugyanis a tinikor örömei nélkül sosem lesz igazán felnőtt az ember. Lepkelelkű marad, szárnyalni szeretne mindig, és keservesen veszi tudomásul, ha mások nem indulnak vele együtt a világ végére. 

A tinikor örömei nélkül mesevilágot teremt magának az ember. Ivarérett tündéreket képzel bele, és megannyiszor csodálkozik, amikor kiderül, hogy az ivarérettség igaz volt ugyan, ám a tündérkedés csak álnokoskodás volt.
 
A tinikor örömei nélkül még az igazi öröm sem lesz igazán öröm, mert nem akkor jött el, amikor kellett volna, hanem amikor már csak utánérzés, fuldokló kapaszkodás a kapu alatti csókolózás.
 
A tinikor örömei nélkül egyszer csak észreveszi az ember, hogy míg eddig azért küzdött, hogy ne nézzék a koránál fiatalabbnak, mert csak legyintenek a véleményére, hogy mit akar egy taknyos, felháborodnak, hiszen még nem jött el az ő ideje – szóval, észreveszi, hogy minden átmenet nélkül leöregezik, és csak legyintenek a véleményére, ásítanak egyet, hogy mit akar ez a szivar, amikor már más idők járnak. 
 
Namost, ez rettenetes. Nemcsak arról van szó, hogy amikor a koraöreg birka a tükörbe néz, keserűen állapítja meg, hogy már önmagának se kéne az ágyban. Hanem az a bosszantó, hogy ugyanígy vélekednek róla a nála 10-20-30 – és különös arcátlanság, hogy a 40 – évvel fiatalabbak is.
 
Pedig ő még nem vén, hanem csak koraöreg. Ami azt jelenti, hogy (viszonylag) épelméjű; hogy (szerinte) okos és mindenképp megszívlelendő tanácsokat tud adni az utódainak, barátainak, ismerőseinek, s nemkülönben az egész univerzumnak; hogy (ha lenne rá lehetősége) bírná a strapát. 
 
Vagyis, hogy még éppen olyan, mint a többi birka – eltekintve attól a csekélységtől, hogy öreg. 
 
A koraöreg úgy gondolja, hogy az iménti csekélységtől lazán el lehetne tekinteni.
 
 
Vagy legalább ismét leszállítani a nyugdíjkorhatárt.

8 komment

A birka mobilja

2010.11.09. 00:32 Strici

Az ajándéknak szánt törülközőbe hímezte a fiú nevét. Nagyon készült a születésnapra, az első közösen ünneplendő születésnapra. Tortát is sütött, de az igazi meglepetés a mobiltelefon lesz. Érintőképernyős, gps is van benne, és roppant nagy a memóriája, hogy sok-sok zenét lehessen rátölteni. Fekete színű a mobil, mert a fiúnak ez a szín tetszik, és már régóta vágyódott egy igazán pasis készülékre. Nem volt könnyű feketét szerezni, bejárta a várost, mire az egyik boltban talált végre egy feketét. Vagyis nem a boltban talált, hanem az eladó szánta meg őt, és azonnal rendelt egyet a központi raktárból.  Volt hozzá töltő, adatkábel és headset is. Majdnem 15 ezer forintba került a mobil, de összekuporgatta rá a pénzt. Vállalt egy kis munkát a diákszövetkezetben.

A nyár közepén ismerkedtek meg egymással. Már régóta volt egyedül, hiányzott neki a társ, akivel megértik egymást, s akivel jó összebújni, szeretkezni is.
 
A szex valóban nagyon jó volt; hetente egyszer tudtak találkozni, mert a fiú egy másik város kollégiumában lakott. Ha találkoztak, szexeltek. A fiú soha nem mondta volna, hogy szeretkeznek, szerelmeskednek, mert szerinte ahhoz még föl kell oldódni, jobban kell ismerni egymást. Szexeltek.
 
Nem értette ugyan, hogy a fiú miért nem tud fölengedni, ellazulni, de nem szólt, mert így is minden gondolata a fiú volt. Esténként órákon át cseteltek, olykor virradatig. Csetelni is jó volt a fiúval, meg is van az összes csevegés, a kedveskedések, apró szivatások, szóviccek, képek, s a kölcsönös bókok, hogy fontosak egymásnak. Nagyon fontosak.  Nagyon-nagyon fontosak.
 
A születésnap – ez a szeptember eleji születésnap – volt a csúcs. Azt mondta a fiú, hogy sosem fogja kibontani a törülközőt a nejlonból, maradjon mindig olyan, mintha új volna. A tortától csokis lett a szája, különösen édes volt a csók. A mobilra gyorsan feltöltötték a kedvenc számaikat, a sztereó füles egyik füldugóját a fiú fülébe, a másikat az övébe dugták, így, közelre drótozva ültek egymás mellett sokáig, Olykor sms-t is küldtek egymásnak, hogy fontosak, nagyon fontosak, nagyon-nagyon fontosak. Meg mms-t, képet, ahogy hallgatják a muzsikát.
 
Boldog volt. Minden héten boldog volt, amikor szexelés előtt hallgatták a mobilt. Ami ugyan a fiúé volt, de úgy érezte, ez a készülék valójában a kettőjüké, az összetartozásuk bizonyítéka. Annak igazolása, hogy fontosak egymásnak. Nagyon fontosak. Nagyon-nagyon fontosak.
 
Aznap este is boldog volt, amikor a fiú sms-t küldött, hogy várja őt a cseten. Minden csetelés úgy kezdődött eddig is, hogy jött az sms. Mindig megvárta, mondhatnánk, kérette magát, de tudjuk, a fiú is tudta, hogy már ott ül a gépnél, és várakozik.
 
– Nem tudom, mi lesz a jövőnkkel – írta minden előzmény nélkül a fiú. Aztán mindenfélének lehordta őt, és közölte, hogy többé nem találkozhatnak.
 
Próbálta hívni a fiút a mobilon, de a fiú kinyomta a hívást. Dermedten, kábán ült a monitor előtt, nem értette.  Vajon mi történhetett, miért nem tudhatja meg már soha, miért ilyen durván… Hogy hogyan lehet, ha tegnap még fontosak voltak, nagyon fontosak, nagyon-nagyon fontosak.
 
Beírta a fiú címét a keresőbe, szinte öntudatlanul. Rákattintott a legújabb, eddig ismeretlen találatra:
 
„Eladó a képen látható, érintőképernyős, gps-es, nagy memóriájú fekete készülék. 2010. szeptember elején vásároltam, garanciával és tartozékaival (headset, adatkábel, töltő) adom, ára 10 000 Ft.”

5 komment

Az élő birkák

2010.11.01. 09:39 Strici

– Miért vagy olyan szomorú, Kohn? – kérdezi Weisz
– Szegény Grün meghalt, őt gyászolom.
– De hiszen mindig azt kívántad, bárcsak dögölne meg az a Grün
– Na ja. De azt sosem kívántam, hogy haljon is meg.

Ma az egész család kimegy a temetőbe – írta az egyik korán ébredő barátom, s mielőtt megkérdeztem volna, miért is teszi ezt, beugrott, hogy hiszen a halottak napja van máma.
 
Pontosabban, mindenszenteké van ma, de ilyenkor szokás temetőbe járni.
 
Én nemcsak ma, egyébként sem nagyon járok temetőbe. Nem azért, mert képmutatásnak tartom az egészet – egyébként csakúgy, mint számos más ünnepet, ezt is képmutatásnak tartom -, nem valamiféle lázadásból, hanem mert nem érdekelnek a halottak. Noha gyakorta álmodom néhai szeretteimről, még beszélni is szoktam róluk, a halottakkal nincs dolgom. Ők ugyanis már semmin nem tudnak változtatni.
 
Dolgom az élőkkel van. Veled, akinek ígértem valamit, és még nem teljesítettem. Vagy Veled, aki nekem ígértél valamit, és még nem teljesítetted. 
 
Számon kérni csak az élőktől lehet. Lehet? Szinte mindenki megsértődik, ha az ember megkérdezi, miért… Például, miért gondoltad meg magad? Miért nem szóltál? Miért csaptál be? Ha igazán jó veszekedésre vágyódunk, nyugodtan kérdezzünk ilyeneket, garantált a hatás. 
 
Pedig mennyivel egyszerűbb lenne elnézést kérni, netán megtenni azt, amit megígértünk. És akkor mehetne tovább az élet. És akkor még az életünk során begyógyulnának a sebek.
 
Ám még ennél is egyszerűbb szemére hányni egykori rokonunknak, barátunknak, ismerősünknek: Miért hagytál itt engem?
 
Tényleg. Miért is? 

12 komment

süti beállítások módosítása