Birka nép

"Különben pedig teljesen mindegy,
mit hiszünk, a vélekedések nem változtatnak a tényeken.
A magyarázatokkal csak kiutat keresünk,
pedig elég lenne, ha azt tartaná fejben az ember,
miért is csinálta maga köré a zűrzavart,
amiből szabadulni akar."

Régóta tudod, hogy ez ilyen. Hogy nem számítasz embernek, csak gép vagy. Gép, az egyik gép a sok közül. Gép, amelynek ablakot lehet nyitni, és ha éppen kedve szottyan a másik gépnek, akkor válaszol.

De mi van, ha Te nem gépnek tekinted őt? Ha feltételezed róla, hogy ő ember, és ahogy meglátod őt az ablakban, válaszolsz neki?

És aztán vársz. Várod, hogy ő is válaszoljon Neked. És csak bambulsz az ablakra, arra az egyre, ami nálad nyitva van, mert először örömmel, aztán reménykedve, majd makacsul, végül rettegve várod, hogy ő is válaszoljon.

Ismét rájössz, hogy nem vagy fontos. Nem vagy fontosabb, mint az a másik öt, aki nála az ablakokban van, és szintén vár. De lehet, hogy ők már megszokták ezt a poklot, a várakoztatás poklát. Vagy észre sem veszik, hiszen náluk is hat ablak van nyitva, hat gép, amelyeknek időnként válaszolnak.

Igen, régóta tudod, hogy a csetelés nem beszélgetés. A csetelés csupán jelenlét, afféle készenléti üzemmód, amely időnként az életjelenséghez hasonlót produkál. Hiszen ő már nem is emlékszik, mit írt Neked az imént.

Ha pedig szólni mersz, akkor az van fölháborodva, az értetlenkedik, aki várakoztat. Hiszen itt van ő, csak éppen levelekre válaszol, telefonál, játszik, tanul… és amikor egyiket sem, akkor válaszol. Vagy Neked, vagy másnak.

Pedig most is szépen indult. Fölkeltettétek egymás figyelmét, még valamiféle vonzódás is kialakult, barátkozás-féle. Ráadásul először Ő hívott a csetre, s Te örültél, meghatódtál.

Hát kár volt. Most persze mentegetőzhetsz, hogy nem tudhattad előre. Tudtad. Mindig így van ez, aki meg már párszor megpusztult a várakoztatástól, az nem megy a csetre, csak ha életveszélyt jelez valaki.

Megnyitod a csetet, hátha megértette, hátha ablakot nyit Neked.

Amikor visszaemlékezünk a gyerekkorunkra, kedves és kellemetlen emlékek váltják egymást. Van, aki úgy érzi, hogy jó volt gyereknek lenni, van, aki inkább feledné ezt az időszakot. De majdnem biztos, hogy mindannyiunknak volt lehetősége játszani és iskolába járni, és csaknem kizárható, hogy bármelyikünket rendszeres, egészségromboló pénzkereső munkára kényszerítettek volna. Ha olykor dolgoztunk is – pl. elmosogattuk az edényeket, kapáltunk a kiskertben – ennek inkább pedagógiai, mintsem családfenntartó szerepe volt.

A gyerekkor a játékról és a tanulásról szól. A felnőttek igyekeznek megvédeni minket a felnőttség megannyi gondjától-bajától; szülőként jól tudjuk, hogy a napi sokórányi, monoton és egészségkárosító körülmények között végzett munka nem gyereknek való – egyébként felnőttnek sem.

Az ENSZ Nemzetközi Munkaügyi Szervezete, az ILO tegnapelőtt adta ki, de csak ma 0 órától, egy nappal a Hágában megrendezendő „Globális gyermekmunka konferencia” kezdete előtt engedte nyilvánosságra hozni azt a közleményt, amely szerint megtorpant a gyermekmunka elleni küzdelem. A konferencia egyik résztvevője lesz a Világbank is – micsoda cinizmus ez a rendezvény szervezőinek részéről?

A közlemény alapját képező jelentés szerint 2004 és 2008 között mindössze hétmillióval, 222 millióról 215-re csökkent a gyermekmunkások száma, és még mindig 115 millió gyermek dolgozik különösen ártalmas munkakörülmények között. A jelentés ugyanakkor csak egy utalásban tér ki a kiskorúak prostitúcióra kényszerítésére és más, a gyermekekkel való visszaélés legaljasabb módozataira.

Noha Ázsiában, a Karib tenger térségében és Dél-Amerikában csökken a gyermekmunkások száma, Afrikában tovább nő. Ezen a kontinensen minden negyedik kiskorú dolgozik.

A közelmúltban látott napvilágot az a hír, hogy az Apple is alkalmaz gyermekmunkásokat. Na persze nem ő maga, az hogyan is nézne ki, hanem a beszállítói. Nem az Apple az egyetlen ilyen nagytőkés cég, hanem csaknem az összes nemzetközi társaság. A trükk lényege, hogy az anyavállalat gondosan betartja a gyermekmunka tiltásáról vagy pl. a környezetvédelemről szóló előírásokat, ennek költségeit azonban a fejletlen országokba kiszervezett gyártáson takarítja meg – busás extraprofitra szert téve ilyen módon.   A kiszervezett cégeknek formálisan semmi közük az anyacéghez, így a nagy nevű multi tiszta marad.

Gyakori és talán a legcinikusabb érv, hogy ha az elmaradott országok nem engednék az olcsó gyermekmunkát, akkor sok család éhen halna.

Valójában azonban a gyermekmunka – mint minden kíméletlen kizsákmányolás – konzerválja, sőt bővítetten termeli újra a nyomort, a szegénységet, az éhezést. Most is minden hetedik másodpercben éhen hal egy gyerek a világon, s a legújabb, márciusi adatok alapján még az olyan, fejlett félgyarmaton is, mint Magyarország, 600 000 gyerek éhezik. Az alultáplált gyermekek aránya Afrikában 1980-ban 26%, 2000-ben 28%, 2006-ban már 31% volt, a teljes gyermeklétszámhoz viszonyítva.   

Hazugság az is, hogy a fejletlen országok a nemzetközi tőkétől függetlenül hozzák meg döntéseiket, hiszen többségük eladósodott - éppen a Világbank és a Valutaalap "segítségnyújtása" következtében.

„A gyermekmunka legtöbbször a szegénységben gyökerezik. A probléma kezelésének módja nyilvánvaló: biztosítanunk kell, hogy minden gyereknek legyen lehetősége iskolába járni, olyan szociális védelmi rendszerekre van szükség, amelyek támogatják a kiszolgáltatott helyzetben lévő családokat – különösen válság idején –, és gondoskodnunk kell arról, hogy a felnőttek esélyt kapjanak a tisztességes munkára. A gyermekek védelmét garantáló törvények hatékony érvényesítése mellett ezek az intézkedések jelölik ki számunkra a követendő utat” – nyilatkozta Constance Thomas, aki az „igazgatója "A gyermekmunka eltörlésére irányuló nemzetközi program”-nak (International Programme on the Elimination of Child Labour, IPEC).

Nem mondott semmi újat. S borítékolható, hogy a hágai, sok pénzért megrendezett, rongyrázó konferencia után sem fog változni lényegében semmi.

Ne legyél!

A munka az ember létszükséglete. A törzsfejlődés során az ember azért tudott megbirkózni a természettel és önmagával, mert biológiai lényből társadalmi lénnyé vált. Mert tudata van, mert gondolkodni tud, s a gondolkodása alkalmassá teszi a munkára és a közösségi létre. Munka nélkül és közösség nélkül kihalt volna, hiszen alapvetően gyenge lény. Ha hideg van, fázik, ha meleg van, izzad… és mégis az egyik legelterjedtebb élőlény a földön. Megél a trópusokon éppen úgy, mint a sarkvidéken.

A munkanélküliség tehát embertelen, alapvetően sérti az emberi méltóságot és veszélyezteti a létünket. Az a társadalom, amely szükségesnek tartja a munkanélküliséget, kiszolgáltatottá teszi az összes embert – akár van az egyes embernek munkája, akár nincs neki. Az ilyen társadalom mindenkori vezetői megpróbálják elhitetni, hogy csakis a munkanélküliségtől való félelem ösztönzi az embereket arra, hogy dolgozzanak.  A társadalom vezetői jól tudják, hogy a megfélemlítés elsősorban arra alkalmas, hogy az emberek bármilyen kényszermunkát elvégezzenek a szabad, az alkotó, az embert kiteljesítő munka helyett.

Magyarországon most nagyon nagy és még sokáig növekvő lesz a munkanélküliség. Ennek az az oka, hogy az első olaj-árrobbanást követő válság egyre jobban elmélyült, és immár a Föld nagyobbik részén érezhető általános túltermelési válságba, világválságba csapott át. E válság soktényezős folyamat, amelynek romboló hatását a tőkés rendszer csupán ideig-óráig tudta csillapítani, de e beavatkozások egyelőre csak enyhítették a tüneteket – hogy azután még mélyebbre süllyedjenek a társadalmi mutatók.  Nemcsak nálunk, hanem pl. Görögországban is. Most éppen Görögországban.

Ne legyél munkanélküli! – könnyű azt mondani.  Ezen azt értem, hogy szándékosan vagy felelőtlenségből ne legyél munkanélküli, s ha már munkanélküli vagy, próbálj tenni azért, hogy minél kevesebb ideig maradj „álláskereső”.

Magyarországon másfél-kétmillió azoknak a munkaképes embereknek a száma, akik nem dolgozhatnak. Legálisan nem dolgozhatnak. Az átlagos álláskeresési idő mintegy másfél esztendő. Ez nagyon sok, olyan sok, hogy erre az időszakra érdemes végiggondolni, hogyan éljen az ember, hogy ne őrüljön bele. És ne haljon éhen. És tudjon ember maradni. Csodálatos, humánus, érző és érzékeny ember.

Vannak olyan emberek, akik úgy gondolják, hogy a varázsigék ismétlése sokat segít. A munkanélküliek csodamondata talán az lehet, hogy „Nem én tehetek róla.”  Nem azért vagy munkanélküli, nem azért nem kapsz munkát, mert rosszul dolgoztál, nem azért, mert lusta vagy, nem azért, mert tehetségtelen vagy. Nem te tehetsz róla.  Ez talán a legfontosabb. Hogy gondold végig, miért is van munkanélküliség. Hogy tudatosodjon benned: a rendszer ilyen, a rendszer teremti-tűri a munkanélküliséget. Nem te vagy a hibás. Elsősorban és általában nem te vagy a hibás!

Az öntudat azért lényeges, mert erőt ad. Erőt ad ahhoz, hogy a munkanélküliséget ne önmagad leminősítéseként éld meg, ne úgy, hogy felesleges vagy. Nincs felesleges ember. Rád is szükség van.

 Mindenkit és mindent megelőzve, önmagadnak van szüksége Rád. Aztán a szüleidnek, a szerelmednek, a családodnak, a gyermekeidnek, a barátaidnak – és nekünk, valamennyiünknek.    Képzeld el, ha Te nem lennél, most kinek írnék? És én tudnék-e írni Neked, ha én nem lennék, mert 28 hónapon át – amíg nem volt munkahelyem – csak pusztítottam volna magam?

 Fontos vagy, ember. És most, hogy ezt már tudod, nézzük, fontosságod tudatában mi mindent is tehetsz?

Kézenfekvő, hogy keressél munkát! De könyörgöm, ne éjjel nappal kizárólag és csakis munkát keressél, bárki bármit is tanácsol! Hiszen, mint említettem, te emberi lény vagy elsősorban, és csak egyébként munkanélküli.

Ha viszont munkát keresel, próbáld végiggondolni, mi mindenhez értesz. Ha korábban összetett munkát végeztél, érdemes ezt darabokra bontani. Hiszen minden részét el tudod végezni. Ehhez a gondolkodáshoz sok segítséget tud adni egy pszichiáter.

 Igen, a pszichiáter arra való, hogy átsegítsen a válságos lelki állapotokon. Hogy útbaigazítsa, az élet sínére tegye lelked esetleg kicsit kisiklott vonatát - még ha ez oly giccsesen hangzik is. Hogy megmutassa, merre állíthatod a váltót. Adhat gyógyszereket is, ezektől ne ijedj meg, csak ne szokj rájuk! Néhány hónapnyi gyógyszeres önbizalom-támogatástól még nem feltétlenül válik függővé az ember. Csupán tudnod kell, hogy a gyógyszer adalék, nem a megoldás.

Ha már tudod, mi mindenhez értesz, azt is gondold végig, mi mindenhez érthetnél! A sarlatánok tanácsaival ellentétben – tehát, hogy mit keres éppen aznap a munkaerő piaca  – olyasmit kezdj el tanul(mányoz)ni, ami tényleg érdekel. Időd van úgyis bőven, miért ne élveznéd, hogy végre megtanulhatod mindazt, amire eddig nem volt lehetőséged? Persze, nyelvet tanulni mindig érdemes; ideértve a mi szépségesen szép anyanyelvünket is. Ám ha inkább szenvedés a nyelvtanulás, ne gyötörd feleslegesen magad vele! Na  jó, kicsit azért gyötörd… Állítólag aztán menni fog.

Rögtön hozzáteszem, hogy ha valami használhatót tanulsz, a magyarországi munkáltatók nem fognak hálálkodni Neked. Hiszen az elmúlt két évtized arról szólt, hogy a kiművelt, sokoldalú, boldog emberfők sokasága helyett olcsó, rövid élettartamú bérrabszolgákra és ágyútöltelékekre van szükség. Vagyis már rájuk sincs.

 Minél inkább igazi, nemcsak percéletű tudásod van, annál nagyobb ellenségnek számítasz. Hiszen annál inkább látod a tényleges társadalmi folyamatokat, annál kevésbé vagy idomítható alattvaló. Ismétlem: nekünk, az emberiségnek nevezett nagy biohalmaznak nem vagy ellensége. Nekünk a változás, az emberhez méltó lét a célunk. Ahogy neked is. Csupán egy parányi, de még nagyon nagy hatalommal rendelkező, szűk érdekcsoport tekint téged ellenségnek.

Ha többet tudsz a világról, tudatosabban tudsz élni. Mert ugyan sok időd van, de nem mindegy, hogyan osztod be. Az emberi élet véges, átlagosan 30 ezer napot töltünk az élők között. Tehát ha most nincs is kényszerítő körülmény, hogy ne lustálkodd végig a napot, azért próbálj valami laza rendszert kialakítani! Vagyis kezdj dolgozni! Hobbiból, kíváncsiságból. Bármit. Írj regényt, kapáld a gyomot, reszelj kalapácsfejet, építsd meg végre a terepasztalt, törölgesd le a port minden nap a komódról…  legrosszabb esetben írj kommenteket mindenféle blogokba.

Ha elfáradtál a magad örömére végzett munkában, élj közösségi életet! Járj könyvtárba, buliba, bárhová! Közben pedig kutakodj, mire tudsz másokkal szövetkezni!

Igen, szövetkezni. Hiszen mindenki ért valamihez. Mindenki tud dolgozni. Ha a tőke lusta és alkalmatlan a munka megszervezésére, összefogással sok-sok munkahely teremthető. Régóta tudjuk, hogy tőkés nélkül is lehet termelni. A közösségi termelésnek még a tőkés országok egy részében is szép hagyományai vannak. Nincs olyan törvény, hogy Magyarországon tilos a szövetkezés – csak nem könnyű, mert hová is vezetne ez…  Naná, hogy tudjuk, hová vezetne.

A közösségi élet közösségi társadalomhoz vezet. Ezért rombolják a közösségeket. Te pedig ezért segíts (újjá)építeni! A közösségi élet az értelmes életről szól. A közösség – a jó közösség – nem hagyja, hogy szomorkodj, de azért Te is próbálj vidám és önfeledt lenni, ha olyan a helyzet, hogy valaminek örülni is lehet.

Az élet része a pihenés és a kikapcsolódás. A munkanélküli életformának is része lehet, sőt kell is, hogy része legyen a szórakozás.  Most végre elolvashatod „A tulajdonságok nélküli ember”-t, a „Varázshegy”-et, Rejtő Jenő összes művét – vagy pl. egyvégtében megnézheted a „Keresztapa” trilógiát. Mondjuk, ez utóbbiból csak az első jó, Rejtőtől vagy Woody Allentől viszont azt is megtanulhatod, hogy nincs olyan ostoba helyzet, amikor ne lehetne kiröhögni a világot.

Ismét és komolyan kérlek, sokat nevess! A kollégáim kivétel nélkül meglepődtek, milyen jól nézek ki, milyen vidám és nyugodt vagyok, ha velük találkoztam. Nem értették, hogy egy régóta munkanélküli hogyan érezheti jól magát, miközben ők, akik bennmaradtak, szenvednek az ostoba, felfuvalkodott és gátlástalanul lopkodó vezetőktől. Pedig irigyeltem őket, holott tudom, milyen rossz a falanszter.

És miből fogok megélni? – kérdezed folyamatosan, miközben olvasol. Rossz hírem van. Egyre rosszabbul fogsz élni, ha anyagilag nézzük a dolgot. A végkielégítést – ha kapsz egyáltalán – gyorsan el fogod költeni. Ugyanis a spórolásbuzik és a nagytőkések kivételével mindig annyi pénzt költ el az ember, amennyije van. Ezért aztán azon is csodálkozni fogsz, milyen kevésből is lehet élni. Palackvíz helyett pl. csapvizet is ihatsz, újságot, könyvet sem kell venned, hiszen az újságárus és a könyvesbolt olvasókörként is üzemeltethető. A BKV-ellenőr megbocsát a munkanélkülinek, ha lóg, hiszen ő is volt munkanélküli. Az átképző tanfolyamok ideje alatt is kapsz pénzt, és vannak segélyszervezetek – szóval, úgy két évig ki lehet húzni, ha ügyes vagy.

És aztán?

Aztán nem tudom. Egy lottó ötös, egy gazdag házastárs…

De hogy lehetőleg ne kerülj ebbe a helyzetbe, most azonnal nézd meg, nincs-e valami munka a számodra! A számodra és a többiek számára.

Ne legyél munkanélküli, de sose feledd el, hogy milyen munkanélkülinek lenni!  Segíts azoknak, akiknek nincs munkájuk!

Mégsem tudom magamban tartani. Nem tudom tovább őrizni a titkot, hogy nagyon haragudtam Rád. Becsapva éreztem magam, hogy nem szóltál, pedig Te tudtad. Tudtad, hogy nem lehet feldolgozni. Sokfajta csalódást fel lehet dolgozni, de azt az egyet nem.  Azt a fajtát, amikor különlegesen tehetséges emberbe vagyunk szerelmesek, és mindent megadunk neki. Felfedezzük őt, egyengetjük az útját, bohócot csinálunk magunkból, akár az életünket is áldoznánk...

És akkor lelkiismeretfurdalás nélkül elmegy tőlünk. Egyik pillanatról a másikra. Bocsi, mondja, nem ígértem Neked semmit.

És döbbenten látjuk, hogy mással milyen boldog. Aki nem segít neki, aki megalázza, aki tönkreteszi a karrierjét. Vagy lehet, hogy az a másik nem ilyen gonosz, csak mi szeretnénk ilyennek látni.

Aztán telik-múlik az idő, és ő mindent úgy csinál, ahogy magyaráztuk  neki. Amíg együtt voltunk vele, nem csinálta.  A francba, miért nem hitt akkor nekünk? Mégis  meglopott minket, megszerezte tőlünk, amire szüksége volt, s talán már nem is tudja, hogy tudásunk legjava egykor a mi tulajdonunk volt, a mi dicsőségünk. Látszólag önzetlenül adtuk oda neki, pedig abban reménykedtünk, hátha cserébe minket fog szeretni, és a sikerei a közös sikereink lesznek.

Ezért mentünk vele a pokolba is, abba a tarka őrületbe, ahol kacagva égetett el minket.

És Te tudtad, hogy milyen a színes pokol. Tudtad, hogy soha többé nem tudunk menekülni belőle. Hiába írtad meg – azt gondolván, hogy ha szemérmesen kibeszéled, ha költészetté varázsolod, akkor már fel is oldoztad őt és önmagad –  a legszebb könyvedet 30 évvel ezelőtt. Most, hogy már  egy hete meghaltál, azt hiszed, hogy jobb? Dehogy hiszed... Hiszen a könyv, amit írtál, örökre megmarad.

Nagyon haragudtam Rád sokáig, mert nem figyelmeztettél. hogy még véletlenül se menjek abba az irányba. Biztosan tudtad, hogy hiába is szóltál volna. Hogy talán mindannyiunknak, akik mindenre kiváncsiak, és ezért folyton kilépnek biztonságos kis világukból, ezt is meg kell tapasztalni. Hogy aztán jobban  értsük azokat, akiknek a lelke még edzetlen.

De azért ne gondold, hogy miközben sok ezer társammal együtt gyászollak, nem haragszom már Rád. Még mindig azt gondolom, hogy dögölnél meg...

Hát, így jártunk, Popper Péter

Most akkor lehet engem pofán köpni.  És hullagyalázással vádolni.  És azzal is, hogy beálltam a bulvárbirkák sorába.

De minden intelem ellenére csupán egy rövidke kérdést teszek föl:

Mi a fenéért kell minden közéleti személyiségnek luxuskurvába/bájgúnárba szerelmesnek lennie életének egyébként végre gondtalan korszakában?

Ugyanis öngyilkosnak lenni nagyon izgalmas. De nem ilyesmi miatt. Mégis, mindig az ilyen nők/pasik miatt ontunk hiába vért.

Hétéves voltam, amikor papírra vetettem az első mesémet. Rövid mese volt, hiszen még alig tudtam írni. Az osztályban akkor már én voltam a mesemondó, s ez a megtisztelő pozíció évekig az enyém maradt. Szinte naponta kellett új meséket kitalálnom, hogy szórakoztassam az osztálytársaimat, akik hálából nem vertek meg, amíg a mese be nem fejeződött.

Aztán sokáig nem írtam meséket. Húszévesen kezdtem újból, ám azok rossz mesék voltak, csakúgy, mint a verseim, pedig azok meg is jelentek néhol. Csaknem húsz év telt el ismét, amikor terjedni kezdett az internet, és én az elsők között voltam, akik  már otthonról is föl tudtak menni a világhálóra. 1997-ben kezdtem önállóan publikálni a neten. S mi más is lehetett volna az egyik első produkció, mint egy mese. Nagyon szeretem ezt a mesét, ami a megszületése óta hitem szerint sok-sok ezer embernek segít visszaadni azt a reményt, hogy egy embertelen világban is megtalálhatjuk, akit keresünk. Mivel a blog olvasói közül néhányan amúgy is gyanakodnak, hogy hébe-hóba az irodalommal kacérkodom, hadd kívánjak szép húsvétot minden birkának ezzel a mesével. Azoknak is, akik már olvasták, de különösen azoknak, akik még nem.

A Kékségeskék Sziget

Hol volt, hol nem volt, az Üveghegyen túl, ahol a kismalac farka sem túr, az Óperenciás Tenger kellős közepén volt egyszer egy sziget. Ha még emlékszel rá, milyen az Óperenciás Tenger – és biztosan emlékszel rá, noha már régen jártál ott, gyermekkorodban, amikor esténként nagymamád vagy édesanyád az ágyad szélére ülve mesélt Neked –; tehát az Óperenciás Tenger olyan kék, mint az égbolt. A kellős közepén levő szigetről pedig bármerre tekintesz, az Óperenciás Tenger kékje beleolvad az ég kékjébe, mintha nem is csupán a tenger, hanem a Mindenség közepén lenne a sziget. El is nevezték hát az Óperenciás Tenger kellős közepén levő szigetet Kékségeskék Szigetnek.

A Kékségeskék Szigeten ugyanúgy éltek az emberek, mint más mesékben: voltak szegények és gazdagok, szorgosak és lusták, okosak és butuskák, fiatalok és idősek – emberek voltak mindannyian, mesebeli emberek. Volt azonban egy nagy különbség a többi meséhez képest: a Kékségeskék Sziget fölött mindig sütött a nap; itt, az Óperenciás Tenger kellős közepén soha nem volt éjszaka. Hát akkor hogyan aludtak az emberek – kérdezhetnéd –, amikor mindig világos volt? Hát, amikor már későre járt, akkor az emberek lefeküdtek az ágyukba, körbenéztek, és a körös-körül kékességeskékség úgy elringatta őket, hogy álomba merültek. És álmukban ők is mesehősök voltak, akik legyőzték a hétfejű sárkányt, és elnyerték a tündérszép királykisasszony kezét, nomeg, az öreg király fele királyságát.

Itt, az Üveghegyen túl, ahol a kismalac farka sem túr, az Óperenciás Tenger kellős közepén, a Kékségeskék Szigeten élt a Legény is. Szegények voltak a szülei, de szorgosak és becsületesek, ezért mindig megvolt a napi betevő falat, igaz, több se. A Legénynek nem volt sok játéka, de ezek nélkül is boldog volt, mert az édesanyja sokat mesélt neki. Mesélt az Égigérő Fáról, az Örökzöld Fűről, az Ezerszínű Virágról, az Igazgyöngy Forrásról, a Dallamos Madárról, a Napsugaras Napról, a Fekete Földről és persze a Kékségeskék Szigetről. A Legény könnyen megértette ezeket a meséket, hiszen minden nap egyre magasabbra mászott az Égigérő Fán, noha tudta, hogy ameddig él, addig a tetejére soha nem juthat el. De ahogy szétnézett a magasságból, a Kékségeskék Sziget minden kincse egyre teljesebben tárult elé.

Amikor már eleget nézelődött, lemászott a földre, vidáman kószált az Örökzöld Fűben, amíg a tisztáson meg nem látta az Ezerszínű Virágot, amely minden nap más és más színben pompázott. Azután meghallgatta a Dallamos Madár énekét: a Dallamos Madár is minden nap más muzsikát csicsergett. Ha kimelegedett a Legény a Napsugaras Nap gyöngéd sugaraitól és megszomjazott, elballagott az Igazgyöngy Forráshoz, és elegendő volt egyetlen cseppjével megnedvesítenie az ajkát, máris elmúlt a szomjúsága. Talán mondanom sem kell, hiszen hallottál már Te is sok mesét, hogy az Igazgyöngy Forrás minden cseppje más és más ízű volt. A Legény játékvárat is épített magának a Fekete Földből. Napról-napra szebb várat, mert a legszebb mese, amit édesanyjától hallott, a Leányról szólt. A Leányról, akinek hosszú, göndör, fekete haja van, mély, barna szeme, sötét bőre, olyan gyönyörű, hogy nincs hozzá fogható az egész Kékségeskék Szigeten, de tán még más mesékben sem. És olyan igéző tekintete, hogy az embert azonnal elcsábítja. A csábítás pedig veszélyes dolog, mert szerelmesnek lenni gyönyörű, de könnyen veszélybe sodorhatja a Kékségeskék Szigetet az, aki a csábítónak meggondolatlanul engedelmeskedik, és akkor csak a hold és a csillagok segítenek.

– Mi az a hold és mik azok a csillagok? – kérdezte egyik este, elalvás előtt, édesanyját a Legény, mielőtt a körös-körül kékességeskékség álomba ringatta volna.

– Tudod, fiam – válaszolta az édesanyja – más mesékben este és éjszaka sötét van.

– Mi az, hogy sötét? – kíváncsiskodott tovább a Legény.

– A sötét – folytatta türelmesen az édesanyja, mert az édesanyák és nagymamák a mesékben mindig türelmesek – olyankor van, amikor a Napsugaras Nap nem világít. Más mesékben este a Napsugaras Nap elmegy aludni, úgy is mondják, hogy lenyugszik, hogy hajnalban azután vidáman és kipihenten keljen föl, és ragyogása felmelegítse a földet, és hogy nappal olyan világos legyen, mint itt nálunk mindig, az Üveghegyen túl, ahol a kismalac farka sem túr, az Óperenciás Tenger kellős közepén, itt, a Kékségeskék Szigeten. De hogy éjszaka se legyen koromsötét, a Napsugaras Nap a Halovány Holdra és a Hunyorgó Csillagokra bízza, hogy elvezesse az embereket éjszaka a Jóságos Mesemondóhoz, aki segít rajtuk, ha bajba jutottak. A Halovány Hold és a Hunyorgó Csillagok tehát nálunk nem láthatók, ettől olyan kék a Kékségeskék Sziget.

A Legény dalokat írt a Leánynak, és nagyon készült rá, hogy ha majd eljön egyszer, előadja neki az összeset egyetlen Dalként a palotában, amelyet egyelőre csak játékból épített, bár így is nehéz volt, mert a Fekete Föld nem adta könnyen magát.

Nőtt, nőtt a Legény, és ahogy cseperedett, egyre szebb dalok fogantak meg a szívében; azt suttogták a társai, hogy meseköltő lesz belőle. Vidám dalokat írt, mert örült, ha nevetnek az emberek. Csodálatosak voltak a dalok, hiszen nagy és tiszta lelke volt a Legénynek, és szerette az embereket. Csak a barátai tudták róla, milyen szomorúságban születnek meg ezek a dalok, mert a Legény boldogtalan volt. Magányos volt nagyon, elkerülték, kinevették őt a lányok. De mit bánta volna ő, ha az egész világ kikacagja, csak jönne már a Leány.

Már-már arra gondolt a Legény, hogy az Óperenciás Tengerbe veti magát, ilyen gondolatokkal sétált a tengerparton, amikor elébe toppant valaki, akinek hosszú, göndör, fekete haja volt, mély, barna szeme, sötét bőre, és olyan igéző tekintete, hogy a Legényt egyből elcsábította.

– Hahó, Legény! – szólott a Leány – Eljöttem érted, hogy megismerd a szerelmet, hogy örökre boldoggá tegyelek! De figyelmeztetlek: engem csak az szerethet, akinek a lelke nagyon erős, különben ha elmegyek majd, bele fogsz halni a szerelembe. Eddig még mindenki belehalt.

– Erős vagyok – válaszolta a Legény –, és valóban olyan erősnek érezte magát, mint amilyenek más mesékben a legerősebb óriások szoktak lenni.

– Erős vagyok – folytatta –, szeretlek, Tiéd minden kincsem, azt akarom, hogy mindig Velem maradj, hiszen olyan gyönyörű vagy, hogy nincs hozzád fogható az egész Kékségeskék Szigeten, de tán más mesékben sem. El is énekelem Neked a Dalt...

– Várj még azzal a dallal! Ha azt akarod, hogy örökké Veled maradjak és szeresselek, akkor azt kell tenned, amit én akarok, és előbb meg kell ismerjelek Téged és a Kékségeskék Szigetet.

– Hát persze – derült föl a Legény arca – megmutatok Neked mindent. Kedvesem, gyere velem! Kezdjük talán az Igazgyöngy Forrásnál!

– Igazgyöngy forrás? Nem hangzik rosszul! Na, lássuk csak... Milyen finom és hűsítő már egyetlen cseppje is! Legény, add nekem a forrást! Nekem minden cseppje kell!

– Ugyan, hogyan adhatnám Neked? – esett kétségbe a Legény – Hiszen az Igazgyöngy Forrás mindenkié! Csak akkor tud minden nap más és más ízű lenni, ha nem visszük el innen...

– Legény, azt mondtad, hogy szeretsz! Még egy vacak forrást is sajnálnál Tőlem?

– Szeretlek, hát nem látod, mennyire szeretlek, Téged szeretlek, akinek hosszú, göndör, fekete haja van, mély, barna szeme, sötét bőre, olyan gyönyörű vagy, hogy nincs hozzád fogható az egész Kékségeskék Szigeten, de tán más mesékben sem. El is énekelem Neked a Dalt...

– Előbb a Forrást!

– De ha Neked adom az Igazgyöngy Forrást, veszélybe sodrom a Kékségeskék Szigetet! Szomjazni fog az Égigérő Fa, az Ezerszínű Virág, az Örökzöld Fű, a Dallamos Madár és az emberek!

– Ne érdekeljenek a többiek! Engem szeress, mert olyan gyönyörű vagyok, hogy nincs hozzám fogható az egész Kékségeskék Szigeten, de tán más mesékben sem. Tedd, amit én akarok, ide azzal a forrással, különben nem teszlek boldoggá!

– Hát legyen, amit Te akarsz – búsult a Legény – lásd, mennyire szeretlek. És akkor most elénekelném a Dalt..

– Mit is mondtál? Égigérő Fa?

– Igen, Égigérő Fa! – csillogott ismét a Legény szeme – Gyere! Másszunk föl rá együtt! Érzem, ketten együtt olyan magasra jutunk, mint még soha! És meglátod onnan föntről, milyen gyönyörű a Kékségeskék Sziget! Ha meg felértünk, eléneklem Neked a Dalt...

– Dehogy mászom! Eszem ágában sincs mindenféle fákon összekócolni hosszú, göndör, fekete hajamat, megkarcolni sötét bőrömet, kockáztatni mély, barna szemem épségét! Ha ez egy ilyen csodafa, add nekem, vágd ki, hadd lássam, milyen erős vagy!

– Hogy vághatnám ki az Égigérő Fát? – szomorodott el megint a Legény – Veszélybe sodornám a Kékségeskék Szigetet! Ez a fa ad menedéket az állatoknak, és fenséges lombkoronája alatt hűsölnek az emberek. Amikor pedig meghalnak, ezen a fán keresztül jut föl a lelkük az égbe!

– Szóval mégis gyenge vagy? Nem szeretsz? Hiába vagyok olyan gyönyörű, hogy nincs hozzám fogható az egész Kékségeskék Szigeten, de tán más mesékben sem? El is megyek...

– Jaj, ne menj el, maradj örökké velem, látod, azt teszem, amit Te akarsz, egyetlen mozdulattal tövestől kicsavartam az Égigérő fát, annyira szeretlek. És akkor a Dalt...

– Tényleg, valami Dallamos Madárról is beszéltél!

– Igen, nagyon kedves kismadár! – vidult föl a Legény – Tőle tanulom a dallamokat, amelyekre verseket költök, és mindjárt el is éneklem Neked...

– Hagyj már békén az énekléseddel! Itt egy kalitka, ezentúl ebben fog lakni a madár. Persze, csak ha szeretsz engem, és megfogod!

– A Dallamos Madár csak akkor tud kitalálni minden napra más és más muzsikát, ha szabadon röpülhet! – magyarázkodott kétségbeesetten a Legény – A kalitkában minden napja ugyanolyan lenne! Ha nincs muzsika, veszélybe sodrom a Kékségeskék Szigetet, mert boldogtalanok lesznek az emberek!

– És az én boldogságom? Engem nem akarsz boldoggá tenni? Tedd azt, amit akarok!

– Jaj, csak azt lesem, hogyan tehetnélek Téged boldoggá, szerelmem! Hiszen olyan gyönyörű vagy, hogy nincs hozzád fogható az egész Kékségeskék Szigeten, de tán más mesékben sem. Csak egy pillanatig várj, amíg a Dallamos Madár elcsicsergi az utolsó melódiát, hogy azután én is elénekelhessem Neked a Dalt...

– Jó, jó, csak gyorsan, mert már kezdek elfáradni! Ide azt a madarat, s ameddig végeztek, leheveredek a fűbe!

– Ugye, milyen selymes az Örökzöld Fű? – kérdezte megint reménykedve a Legény.

– Selymes, selymes, jól is nézne ki az én kertemben. Ugye tudod, mit akarok?

– Az Örökzöld Füvet is? – jajdult föl a Legény – Ez a fű csak itt ilyen selymes, csak itt tud ilyen zöld lenni, az Üveghegyen túl, ahol a kismalac farka sem túr, az Óperenciás Tenger kellős közepén, a Kékségeskék Szigeten!

– Azt csak bízd rám! Enélkül a fű nélkül képtelen lennék szeretni Téged! Szerelem nélkül pedig nem tehetlek örökre boldoggá! Vigyázz, elveszítesz engem, aki olyan gyönyörű vagyok, hogy nincs hozzám fogható az egész Kékségeskék Szigeten, de tán más mesékben sem.

– Igen, a hosszú, göndör fekete hajad, a mély, barna szemed, a sötét bőröd... Szerelmes vagyok Beléd, Tiéd az egész rét...

– Az Ezerszínű Virág is?

– Nem érted – volt most már igazán szomorú a Legény –, nem érted a Kékségeskék Szigetet... Talán nem is szeretsz engem, és nem is azért jöttél ide, hogy megismerjem a szerelmet, és örökre boldog legyek Veled... De ha ennyire akarod, tessék, Tiéd az Ezerszínű virág is... Csak kérlek, öntözd meg naponta az Igazgyöngy Forrás egy-egy cseppjével, hogy mindig más színe legyen!

– Én azt akarom, hogy minden nap mind az ezer színében virágozzék, és amit én akarok, azt el is érem! Csak Te nem akarod, hogy boldog legyek! Különben már rég nekem adtad volna a Napsugaras Napot is!

– A Napsugaras Napot? A Napsugaras Napot?

– Most mit vagy úgy oda... Igen, a Napsugaras Napot, az összes sugarával. De érdekel is Téged, hogy minek örülnék én, aki olyan gyönyörű vagyok, hogy nincs hozzám fogható az egész Kékségeskék Szigeten, de tán más mesékben sem...

– De ha Neked adom a Napsugaras Napot, sötétség lesz itt, az Üveghegyen túl, ahol a kismalac farka sem túr, az Óperenciás Tenger kellős közepén, nem ringat többé körös-körül kékességeskékség, veszélybe sodrom tehát a Kékségeskék Szigetet, és nem láthatom hosszú, fekete, göndör hajadat, mély, barna szemedet, sötét bőrödet se... elpusztul a lelkem is!

– Ne mindig magaddal törődj! Add ide azt a napot, a lelkedet meg bízd rám! Most már azt is megengedem, hogy elénekeld a Dalt, csak előbb építsd meg a palotámat! Nem kívánhatod, hogy itt, a sötét hidegben hallgassalak Téged!

És a Legény nekifogott, hogy felépítse a Fekete Palotát. Feketét, mert teljes sötétségben építette, és feketét, mert a Fekete Földből építette. Más mesékben tán hét éjjel és hét éjszaka tartott volna az építkezés, de itt nem volt már nappal. Nehezen ment a munka, mert a Fekete Föld hideg volt és kemény, nehezen adta magát. De a Legény összeszedte minden erejét, erőt adott neki az, hogy végre elénekelheti a Dalt, elénekelheti a szerelmének, aki örökre boldoggá fogja tenni őt; a Leánynak, akinek hosszú, göndör, fekete haja van, mély, barna szeme, sötét bőre, olyan gyönyörű, hogy nincs hozzá fogható az egész Kékségeskék Szigeten, de tán még más mesékben sem; a Leánynak, aki igéző tekintetével elcsábította őt annyira, hogy mindenét odaadta neki.

És láss csodát, egyszercsak elkészült a Fekete Palota. Te, aki már sok mesét ismersz, még Te is elámultál volna, ha láttad volna! Két kacsalábon is forgott, és olyan pompás volt, amilyet csak az tud építeni, aki valakit szeret. A Legény mindenkit meghívott a Fekete Palota felavatására, és jöttek is az emberek, sokan. A legnagyobb terembe vezette őket, amelynek falai, padlója és mennyezete a Legény erejétől hófehér márvánnyá nemesedtek. El is nevezték hát a termet Márványteremnek. A Márványterem fő helyén persze a Leány ült, akinek hosszú, göndör, fekete haja volt, mély, barna szeme, sötét bőre, olyan gyönyörű, hogy nincs hozzá fogható az egész Kékségeskék Szigeten, de tán még más mesékben sem. De az emberek nem látták őt, hiszen sötét volt.

Azután egyszercsak fölcsendült a Dal, amit a Legény írt a Leánynak. Csodálatosan zengett a Márványteremben. Egy egész napon keresztül énekelt a Legény. És ahogy énekelt, az emberek, akik a sötétben semmit nem láttak, megint azt érezték, hogy süt a Napsugaras Nap, hogy muzsikát csicsereg a Dallamos Madár, hogy selymes az Örökzöld Fű, hogy kinyitotta szirmait az Ezerszínű Virág, hogy hűsít az Igazgyöngy Forrás minden cseppje, hogy egyre magasabbra mászhatnak az Égigérő Fán, és hogy ismét körös-körül ringat a kékességeskékség a Kékségeskék Szigeten.

És amikor véget ért a Dal, és már mindenki haza ment, így szólt a Leány a Legényhez:

– Most már tudom, hogy erős vagy, és szeretsz engem. Gyere, boldoggá teszlek Téged, és örökké Veled maradok.

A Leány és a Legény egy testté olvadt azon a különös éjszakán. A Legény olyan boldog volt, amilyen boldogok még a mesében is csak ritkán lehetnek az emberek. És amikor már beteljesültek egymással, a Legény elaludt.

Amikor a Legény felébredt, riadtan látta, hogy a Leány, akinek hosszú, göndör, fekete haja van, mély, barna szeme, sötét bőre, olyan gyönyörű, hogy nincs hozzá fogható az egész Kékségeskék Szigeten, de tán még más mesékben sem; a Leány csomagol.

– Hát Te mit csinálsz? – kérdezte.

– Mit csinálnék? Elmegyek. Megkaptad, amire szükséged volt.

– De hát azt ígérted, hogy örökre Velem maradsz!

– Hát nem ez az éjszaka volt az örökkévalóság? Bolond... Én csak el akartalak csábítani igéző tekintetemmel... Na, sietek, a kapu előtt vár már a Hétfejű Sárkány, hogy az én igazi szerelmemhez, a Kősziklaszívű Királyhoz repítsen, akinek gyémántból van a palotája, nem sárból...

– De mit kezdel ott az én kincseimmel? A Kékségeskék Sziget kincseivel?

– Ezek Neked kincsek? Már nincs szükségem rájuk. Tessék, ha annyira kellenek, mind visszaadom őket, csinálj velük azt, amit akarsz! Egy hervadt virág, egy korhadt fa, egy kiszáradt rét, egy jeges forrás, egy néma madár, egy hideg korong ... Maradt még valami?

– A lelkem...

– A lelked? Nincs már Neked lelked!

– Azt nem viheted el! Nézd csak, ha a szívemhez szorítom a korongot, átveszi a lelkem melegét, és mindjárt kisüt ismét a Napsugaras Nap!

És a Legény úgy is tett, ahogy mondta, szívéhez szorította a kihűlt napot, de az ég sötét maradt.

– Látod, jégcsap a Te lelked! – kacagott a Leány; hideg és kegyetlen, mint az enyém. Ezt akartam, és megmondtam, hogy amit akarok, azt el is érem! Rombolni jöttem! Azt akartam, hogy pusztuljon el a Te Kékségeskék Szigeted, ami úgyis csak a Te mesédben létezik, az Üveghegyen túl, ahol a kismalac farka se túr, az Óperenciás Tenger közepén!

– De én meghalok Nélküled! Szeretlek, bármilyen gonosz is vagy!

– Ha meghalsz, meghalsz, engem nem érdekel. Akkor Te is ugyanolyan gyönge voltál, mint a többiek. Nem is érdemelted meg, hogy boldoggá tegyelek. Na, ég Veled! – mondta a Leány, és felpattant a Hétfejű Sárkányra.

A Legény rettenetesen zokogott. Úgy érezte, megszakad a szíve. Úgy záporoztak a könnyei, mint amikor más mesékben hosszú szárazság után megnyílnak az ég csatornái. Futott céltalanul mindenfelé, nem találta helyét a sötét szigeten. Már éppen az Óperenciás Tenger partjára ért, hogy most valóban a hullámokba vesse magát, amikor felpillantott az égre, és valami homályos derengést látott. Eszébe jutott, mit mesélt az édesanyja.

– Halovány Hold, Hunyorgó Csillagok, segítsetek Nekem! Vezessetek a Jóságos Mesemondóhoz!

Így is történt, a Halovány Hold és a Hunyorgó Csillagok mutatták az utat a Legénynek a Jóságos Mesemondó házának kapujáig.

– Jóságos Mesemondó! Kérlek, bocsáss meg nekem! – könyörgött a Legény – Igéző tekintettel elcsábítottak, és veszélybe sodortam a Kékségeskék Szigetet!

– Bizony, nem vigyáztál. De a sziget most is körös-körül ringatón kékességeskékség, csak Te nem látod, mert fáradt vagy, és pihenned kell. Majdnem meghaltál, de Te erős vagy. Nyeld le ezt a varázslatos mesegolyót! El fogsz aludni, és ha felébredtél, már kicsit könnyebb lesz Neked.

A Legény lenyelte a varázslatos mesegolyót. Elszenderült, a Leányról álmodott, akinek hosszú, göndör, fekete haja volt, mély, barna szeme, sötét bőre, olyan gyönyörű, hogy nincs hozzá fogható az egész Kékségeskék Szigeten, de talán még más mesékben sem, és aki mégis hideg, gonosz és kegyetlen volt. Álmában még sokáig szerette a Leányt, aki igéző tekintetével elcsábította, és aki – ha csupán egyetlen éjszakára is, de – boldoggá tette őt. Azután mély álomba zuhant, olyanba, amilyet csak a föld mélyén megbújó szén álmodik évmilliókon keresztül, amíg ki nem bányásszák onnan, hogy azután álmai teljes melegét adhassa a didergő embereknek.

Nem tudni, meddig aludt a Legény, ám amikor felébredt, sütött a Napsugaras Nap, selymes volt az Örökzöld Fű, muzsikát csicsergett a Dallamos Madár, szivárványban pompázott az Ezerszínű Virág. A Legényt a barátai az Igazgyöngy Forrás egy cseppjével kínálták, és biztatták, hogy másszon föl ő is az Égigérő Fára.

– Hát nem pusztult el a Kékségeskék Sziget? – örvendezett a Legény.

– Nem pusztult el, de egy kicsit megváltoztattam a mesét – válaszolta a Jóságos Mesemondó. Úgy döntöttem, hogy mostantól kezdve itt, az Üveghegyen túl, ahol a kismalac farka sem túr, az Óperenciás Tenger kellős közepén, a Kékségeskék Szigeten is lesz nappal és éjszaka, hogy amikor ismét el akarna csábítani bárkit is egy igéző tekintetű lány, akinek hosszú, göndör, fekete haja van, mély, barna szeme, sötét bőre, olyan gyönyörű, hogy nincs hozzá fogható az egész Kékségeskék Szigeten, de tán még más mesékben sem, ám akinek jégcsapból van a lelke, akkor mindenkinek eszébe jusson, mekkora kincs a Kékségeskék Sziget, és akkor se sodorjuk veszélybe, amikor bánatosak és elkeseredettek vagyunk. Hiszen mindannyiunk meséjében létezik ez a sziget, tudhatod, gyermekkorodban elég sok mesét hallottál édesanyádtól az Égigérő Fáról, az Örökzöld Fűről, az Ezerszínű Virágról, az Igazgyöngy Forrásról, a Dallamos Madárról, a Napsugaras Napról, a Fekete Földről és persze a Kékségeskék Szigetről.

– A Leány meséjében is létezik? – kérdezte a Legény.

– Igen, az övében is, csak talán ő se tudja még. Hiszen a Leány által nemcsak elképzelted, hanem végre meg is élted a mesét; olykor-olykor ő is szeretett Téged.

– És a szerelem?

– Vigyázz magadra! Ha ismét eljön, kívánom Neked, jöjjön el ismét, már látni fogod akkor is, amikor csak a Halovány Hold és a Hunyorgó Csillagok világítják meg az arcát, és látni fogod akkor is, amikor a Napsugaras Nap sugaraitól ragyog. Járj szerencsével!

Hazaindult hát a Legény. Azóta még sokszor jutott eszébe a Leány, de újabban megint kezd dalokat írni, és gondol valakire, aki talán már el is indult hozzá.

Neki írta ezt a mesét is, amelynek – mint minden mesének – itt a vége, fuss el véle!

A lány a metró kijáratával szemben állt. Félpercenként nézte meg a mobilján az időt, s ugyancsak sűrűn próbált hívni egy számot. De minden hívási kísérlet után egyre szomorúbb lett.

Bizonyára Ti is ismeritek azt a fajta lánybirkát, aki nem azért szép, mert nem csúnya, hanem azért jó a társaságában lenni, mert van valami megnyugtató a lényében. Nem átlagos, csak nem feltűnő. Az ilyen lányokba nem egyből leszünk szerelmesek –  ők nem is engednék nekünk –, hanem egy idő után valahogy megszeretjük őket, és a lángoló tűz helyett kellemesen meleg kapcsolatunk alakul ki velük. Aztán az ágyban persze csodák is kiderülhetnek – feltéve, hogy sikerül feloldani a kisebbrendűségi érzést bennük és önmagunkban is. Különben pasiban is létezik ez a típus.

De ő most lány volt. Ebből a fajtából. Kedves, helyes arca lehet békeidőben. Vékony (barom-birkák számára: nem szopós) száját harapdálva nyomta el a sírást. Már jó ideje bámulhattam őt, amikor zavartan, de a helyzethez képest kulturáltan megkérdezte: – Tudok segíteni valamit a bácsinak?

Mondjuk, soha nem fogom megszokni, ha egy csaj lebácsiz – ezt csak a BKV-ellenőröktől tűröm el, akiknek már sosem jut eszükbe, hogy jegyet kérjenek tőlem.

– Nem, nem tudsz, inkább csak legeltettem a szememet rajtad, és eszembe jutott az első, amikor nem jöttek el. És tudom, milyen fájdalom, milyen megalázó, milyen rettenetes.  A 14. születésnapomat ünnepeltem. Két osztálytársamat – fiú osztályba jártam –hívtam meg, és egyikük sem jött el. Ott állt az asztal közepén a mamikám sütötte torta, 14 szál gyertyával, és vártam, vártam...

– Meddig tetszett várni?

– Nem lehetne,hogy tegeződjünk?

– Hát... Na jó... Meddig vártál? Meddig érdemes várni?

– Órákig vártam. S hogy meddig érdemes várni? Nem tudom. Valószínűleg semeddig, de... Volt aztán egy másik születésnapom is, amire egyetlen lányt vártam; s hogy hangulatosabb legyen az ünnep, még piros lámpát is loptam a szobámba egy kirakati dekorációból, mert olyat annak idején vásárolni nem lehetett. És nem jött. Csak órák múlva. De én olyan boldog voltam akkor... Amúgy ő azon kevesek közé tartozott, akikkel aztán én szakítottam,mert egy másik alkalommal azt kellett volna megvárnom, hogy egy ezerszer látott filmet néz meg a tévében, pedig úgy elterveztem, hová megyünk sétálni, hogy végre egyszer a szülei jelenléte nélkül csókolhassam meg őt. Pontosabban, hogy egyáltalán megcsókolhassam.

– Meddig tetszett jár... izé... meddig jártál vele?

– Azt hiszem, fél évig.

– Hűűű... Ilyen gátlásos voltál?

– Fenéket. Csak ilyen magányos.

– Tetszik tudni... vagyis tudod, az a helyzet, hogy nekem már másfél éve nincs senkim.  Mert ma nem olyan lányok kellenek, amilyen én vagyok. Úristen, ha találnék egy olyat, akin látom, hogy képes fél évet várni egy csókra, én azonnal megcsókolnám. Nem kínoznám szegényt, főként, ha én is szeretem őt.

– Aki most nem jött, őt mióta ismered?

– Hát... Még nem régen. Egészen pontosan 17 órával ezelőtt búcsúztunk el azzal, hogy ma találkozunk. Egy buliban szedtük föl egymást tegnap. Olyan kis macis. Nem durva, nem rámenős, hanem kedves, puha... Ő is megadta a számát nekem, és én is neki. De hiába próbálom hívni, ki van kapcsolva a mobilja. Azt tessék... azt mondd meg, miért nem hív föl legalább, hogy meggondolta. Miért ilyen... én nem bántottam. Már úgy hiányzik valaki, de úgy...

– Nem tudom. Vagyis tudom, de attól se sokkal jobb. És Te is tudod, csak nagyon rossz tudni. Nagyon gyakran nem merik azt mondani az emberek, hogy „nem”. Ez a pasi nyilván látta, hogy kezdtél vonzódni hozzá, és azt beszélte be magának, hogy nem fog bántani, hiszen olyan jól érzed magad. Vagy az is lehet, hogy időközben meggondolta magát. 17 óra nagy idő. Néha öt perc is nagy idő, persze. Egyszer én is leszólítottam egy lányt, és megbeszéltük, hogy másnap találkozunk a Gellért szálló előtt. Soha többé nem láttam – egy teljes évig kerestem őt.  Csak annyit tudtam róla,hogy Mari a neve.  De bevallom Neked, volt úgy – igaz, nagyon-nagyon ritkán –, hogy én se mentem el, és nem is szóltam. És nem is tudom, miért nem szóltam. Talán féltem,hogy leüvöltenek. Á, dehogy, nem ezért. Lehet,hogy rajtuk vertem le, hogy nekem se jött el valaki. De ahányszor eszembe jut, annyiszor utálom magam. Viszont vannak emberek, akik semmilyen bűntudatot nem éreznek ilyenkor. Az ennyire önző figurákat nevezik szociopatáknak. Ők a legrohadtabbak, mert súlyos sérüléseket tudnak okozni. Ugyanis könnyen férkőznek a másik ember bizalmába. Aztán ha már eléggé lenyúlták a másikat, mert azt hiszik, hogy nekik minden jár, szó nélkül lépnek le. Aljas tetvek az ilyenek: ha van bennem gyűlölet olykor, velük szemben mindig van. Ölni tudnék, ha visszagondolok némelyikre. Te különben minden talidra elmentél?

– Nem volt nekem olyan sok pasim, csak négy.  És már 23 éves vagyok. Öreg. És mindig elmentem, és sosem késtem.

– Hát, nem néztelek  ilyen vénnek, mondjuk, csak 22 és félnek... De hová tűnt az a négy pasi?

– Mindig jött valaki, aki elvette tőlem őket. Lehet,hogy engem nem is lehet szeretni?

– Nemá... Abból, hogy egy pasi nem jött el, s hogy még esetleg sokan és sokszor nem fognak eljönni (bizony!), ne értékeld le magad. Azokra gondolj, akik eljöhetnek. Azt javaslom, találj ki valami módszert, aminek a lényege, hogy ha nem jön el valaki, nem veszed a lelkedre.

– Neked van erre módszered?

– Tudod mit? Mégis inkább tetszikezzél!

Tavasz van. Nem szeretem a tavaszt. Ami a természetnek és sok-sok embernek a kezdést vagy az újrakezdést jelenti,  az nekem a befejezést és a szomorúságot.

Talán tényekkel vagy a tényekből képzett statisztikákkal igazolni is tudnám, hogy mennyivel többször jelentette számomra valaminek a végét a tavasz, mint a kezdetét vagy a beteljesülését. Még a húsvétról is elsőként az jut eszembe, hogy az ovónéni fitymáló megjegyzést tett a piros tojásomra, mert nem tudtam egyenletesen szép pirosra festeni, mint a többiek. Igaz, az ovónéni haladó szellemű volt, hiszen a fiúknak is kellett tojást festeniük.

A tavasztól való ódzkodásom mégsem tényeken, hanem érzéseken alapul.  Vagy megérzéseken.

Régóta próbálom megfejteni azt a titkot, hogy milyen módon is tárolja és dolgozza föl az agyunk az információt. Hogy ebből a szempontból is miért vagyunk különbözők. Ha egészen leegyszerűsítem a kérdést, kétféle ember  van.

Az egyiknek mintha számítógép agya volna. Mindenre csaknem úgy emlékszik, ahogy az megtörtént. Jobban tudja, hogy mit mondtál neki, mint te magad. Ha valamire rosszul vagy egyáltalán nem emlékszel, már vádaskodik, hogy hazudsz, vagy érzelmileg zsarol, hogy nem figyeltél rá.

A másiknak meg mintha hiányozna a memóriája. Hiába faggatod, hogy konkrétan mi történt, azt meséli el, hogy milyen benyomásai voltak, és hogy a történtekből szerinte mi követezik. Osztja az észt.

Az egyik típustól hiába vársz elemzést, ő csak tárol, és nem tudja megkülönböztetni a lényegest a lényegtelentől. A másiktól hiába vársz konkrétumokat, ő helyetted is megmondja a tutit.

Ha két ilyen ember kerül egymással kapcsolatba, az maga a pokol. A tárolós típus megbuggyan tőled, mert harminc év alatt sem tudod megjegyezni, hol találhatók a konyhaszekrényben a kések, és mert egyedül semmivel sem boldogulsz. Az érzős fajta gyakran zokog, hogy Te miért vagy olyan józan, hogy az már fáj. Hogy miért nem vagy fontos a számára olyannak, amilyen vagy. Hogy miért bánt Téged, ahelyett, hogy segítene, és mondaná már meg, melyik fiókban vannak a kések.

A legrohadtabb akkor a helyzet, amikor a tárolós szeretne megtudni valamit az érzőstől, és fordítva, az érzős is szeretne megtudni valamit a tárolósról.

A tárolós tehát közöl valamit az érzőssel, aki megörül annak, hogy a tárolós szóba áll vele. Mivel a tárolós közlése érdekes, az érzős tovább faggatózna. Ám a tárolós feltételhez köti a választ. Csak akkor folytatja a „kitárulkozást”, ha az érzős válaszol a kérdésére. Az érzős pedig válaszol, miért is ne tenné, hiszen úgy érzi – hangsúlyozom, érzi –, hogy végre lazul a kommunikációs zár. Majd visszakérdez, hiszen párbeszéd van. A tárolós mond is valamit, de nem a teljes választ adja meg, hiszen tudja – ismétlem, tudja –, hogy mindaddig újabb és újabb információkhoz juthat, amíg fenntartja a kommunikációs függést. S még azt is megteheti, hogy sosem fejezi be a választ, hiszen anélkül is megtudhat mindent, amit akar. Leszívhatja a másik agyát, bár kérdés, hogy mit is fog kezdeni az érzésekkel és gondolatokkal – amikor ő tényekre lenne kiváncsi.

Lassanként húsz éve, hogy egy tavaszi napon végképp megszakítottuk egymással a kapcsolatot. Aztán tavaly nyáron találkoztunk, és egy fél napon át – reggeltől estig – beszélgettünk. Arról, hogy mi is történt akkor, hogy miért gyűlöljük azóta is egymást. Félelmetes, milyen pontosan őrzött meg mindent az agya. Rettenetes, hogy én csak az érzéseimet és a gondolataimat tudtam megosztani vele. Ám a nap végére mindketten megtudtunk mindent. Én a tényeket, ő a véleményemet. Szomorúan búcsúztunk egymástól. Mert hiába tisztáztunk mindent, a tavasz – az a tavasz – már nem jön vissza többé.  

Hiszen nem is volt soha. Csak tények voltak és érzések – és olykor-olykor közös gondolatok. Tényeknek hazudott érzések, hamis gondolatok.

Az elmúlt hónapok egyik vezető informatika-politikai híre, hogy a barátunk összeveszett a Kínai Népköztársaság vezetőivel, és ezért megszünteti a Google kínai érdekeltségeit.

Az összeveszés oka az, hogy bizonyos oldalakat a kínai kormányszervek tiltatni akarnak, vagyis azt szeretnék, hogy azok a google.cn keresőoldalon ne jelenjenek meg.

Kínában jelenleg kb. 400 millió internet-előfizetőt tartanak nyilván, és a számuk folyamatosan nő. A Google tehát a világ legnagyobb internetes piacáról kíván távozni. Méghozzá úgy, hogy a google vezérkara  „elfelejtette” tájékoztatni az üzlettársait, befektetőit.

Kína persze nem marad kereső nélkül, és nemcsak a Microsoft Bing nevű keresőjét lehet az országban használni, hanem a piacvezető Baidu nevűt is, ami kínai fejlesztésű és tulajdonú szolgáltatás.

Megvizslattam hát,hogy a Baidu megtalálja-e a blogomat. Beírtam hát a böngészőm címsorába, hogy baidu.cn, majd miután megjelent a címoldal, azt is, hogy birka nép:

(A kép itt nézhető meg: http://www.takrad.hu/keppek/01.htm )

 A találati listán az első lett az én blogom:

(A kép itt nézhető meg: http://www.takrad.hu/keppek/02.htm )

A kínai cenzúra számára tehát nem vagyok tényező. Gondoltam, tegyünk egy durvább kísérletet, legyen a kérdés a Tienanmen téri vérengzés. És máris megjelent a wikipédia erről szóló magyar nyelvű oldala:

(A kép itt nézhető meg: http://www.takrad.hu/keppek/03.htm )

Nem tudom persze, hogy ha mindezt kínaiul írnám be, mi jönne ki, de gyanítom, hogy miként az előző rendszerben mi is tudtuk hallgatni a Szabad Európa Rádiót, úgy a kínaiakat se kell félteni, ha információra van szükségük.

Sokkal inkább arról lehet szó, hogy a Google most is úgy viselkedik, ahogy számos USA-beli hatalmaskodó szokott: ha valami nem úgy van, ahogy ő gondolja, vagy megsértődik vagy szétbombázza az országot.

Kerül, amibe kerül.

Mindezt a demokrácia és a sajtószabadság nevében.

Mindezzel lejáratva a demokráciát és a sajtószabadságot.

Fürst György, a hűtlen kezeléssel gyanúsított volt Terézvárosi alpolgármester vélhetőleg annak az afrikai ország diplomatájának adta ki magát, amely ország hatóságai az elmúlt években számos esetben adtak ki vagyonosodási vizsgálatokhoz magyar állampolgároknak fiktív adó- és jövedelemigazolásokat - értesült a HavariaPress.

Ezzel a módszerrel juthatott kettős állampolgársághoz és a vagyonosodási vizsgálatokat megúszó számos hirtelen meggazdagodott milliárdos magyar. Ezeket a papírokat a legtöbb esetben az afrikai ország tiszteletbeli konzulátusán intézték. A visszamenőlegesen kiállított bankszámla igazolások és jövedelemigazolások ára 3 és 15 millió forint között mozgott. Ez a tétel azok számára, akik százmilliós jövedelmeket titkoltak el, nem volt jelentős. A titkosszolgálatoknál már évek óta tudtak a fura jövedelemigazolási ügyletekről. Mire feljelentést tudtak volna tenni az ügyekben, már a politika magasabb szintjein is kezdték alkalmazni az afrikai módszert, emiatt a kezük meg volt kötve, nem tehettek feljelentést az ügyekben. Az APEH-nál minden esetben elfogadták a hitelesnek tűnő - szinte szó szerint azonos tartalmú - igazolásokat, negatív megállapítás nélkül sorra megszüntették és jogerősen befejezték a vagyonosodási vizsgálatokat. Az afrikai országban folytatott fiktív gazdasági tevékenységről és annak nem létező eredményéről szóló visszamenőlegesen kiállított igazolások híre a társadalmi élet szinte valamennyi rétegét elérték, a számos kétes hírű vállalkozón kívül volt a megrendelők között művész, politikus, újságíró, ügyvéd, feltaláló, felszámoló biztos, egykori adóhivatali vezető és tábornok is.

Kiderülhet még valami banánköztársaságunkban?