Birka nép

Semmi sem állandó, csak a változás – hirdeti a dialektika alaptétele. S valóban: a születés-növekedés-szaporodás-öregedés-halál meg-megújuló körfolyamatában is minden, mindig változik.

Az elmúlt 100-150 évben ráadásul ez a változás egyre nagyobb sebességre kapcsolt, s miközben a tudomány eredményei is egyre hamarabb válnak közkinccsé, vagy egyre könnyebben érhetjük el egymást a közlekedés és a távközlés fejlődése miatt, gyakran mégis úgy érezzük, hogy meg kéne állítani ezt a pörgést, mert nem bírjuk tovább.

Csakhogy amikor ezt mondjuk, a véleményformálók üzenete az, hogy gyengék vagyunk. Ugyanis szándékosan összekevernek két dolgot.

Az egyik az, hogy valóban van egy, a termelőeszközök fejlődéséből adódó természetes gyorsulás. Hiszen az embernek mindig is az volt a célja, hogy minél gyorsabban, minél kevesebb munkával, minél többet érjen el.

A másik viszont az, hogy e kedvező gyorsulás okozta terhelés-növekedés ellensúlyozására szükség van a minél nagyobb stabilitásra és biztonságra. Ellenkező esetben ugyanis a gyorsaság ámokfutássá válhat, és súlyosan veszélyezteti a társadalom egészének fejlődését, fennmaradását.

Aljas hazugság hát, hogy csak a minden szempontból mozgékony ember a modern. Mert kétségtelenül el lehet játszani Beethoven V. szimfóniáját is dupla tempóban, csak éppen a mű zeneisége vész el. Huszonéves, az átlagosnál sokkal műveltebb fiatalok képtelenek végignézni egyvégtében egy játékfilmet, mert megszokták már a filmet megszakító reklámokat, s ehhez alkalmazkodott a befogadó képességük. Ám akkor vajon hogyan tudják értelmezni a hosszú snitteket vagy a szereplők játékának apró rezdüléseit? Hová tűnik a katarzis, ami nélkül a görögök óta nincs drámai alkotás?

És lehet költözködni akár évente is egyik földrészről a másikra, mert a munkahelyek urai így óhajtják, de ilyenkor baráti, rokoni és szerelmi szálak szakadnak el – a személyes érintkezést csupán megkönnyíti, de nem pótolja a mobiltelefon és az internet.

Én nagyon szeretem az előremutató, gyors változásokat. Mégis jó volt 29 éven át ugyanott dolgozni, mert az intézményen belül, egymással összefogva valósítottunk meg a fejlesztéseket, nem úgy, hogy közben elveszítettük egymást. És egy ilyen helyen az újak is könnyebben illeszkedtek be, a régiektől is emberségesebb volt búcsút venni – az utóbbiak bármikor bejöhettek, és sokszor hívtuk is őket segíteni.

Talán a stabilitás okán is (bár anyagi okok erősen közre játszottak) lakunk 1985 óta ugyanabban a lakásban. Hogy ne térkép, hanem – változásában is – otthonunk legyen a táj. Hogy közünk legyen mindig egymáshoz. Mert az az érzésem,hogy aki gyerekkorában túl sokszor költözködött, túl gyakran íratták másik iskolába, s akinek túl gyakran változtak a gondviselői, az az ember könnyebben lett talajt vesztett, cinikus, önző és megbízhatatlanabb felnőtt. Hiszen nem volt kitől megtanulnia az összetartozás, a felelősség,  a bizalom elkülönítetten nem gyakorolható titkait. Számára nem pici halál egy szakítás, csupán mozgékonyság. Számára a barátság mindössze az eszközök egyike, amelynek segítségével előnyökre tehet szert.

Én szeretem a közösségi – akár a finoman változó közösségi – együttlétet, az akol-meleget érezni.

És Ti, birkák?

Gyere! Építsünk együtt várat!

El sem hiszem: még alig ismerjük egymást, és már vannak közös szavaink és vágyaink. Egyszerre mondtuk ki, ez csodálatos! Várat akarsz Te is, de jó, de jó, de jó!

Gyere! Építsünk együtt várat!

Tudod, én már sokszor kezdtem valakivel együtt várat építeni, mert várat építeni jó. De mindig az lett a vége, hogy lerombolta. Ugye, Te nem csapsz be?

Gyere! Építsünk együtt várat!

Ne haragudj, amit a múltkor mondtam, csak nagyon sok volt már a csalódás. Tudom, hogy nincs két egyforma eset, én bízom benned, te is bízhatsz bennem. És közösen építjük a várat, ne félj, mindent megbeszélünk, és mindent együtt döntünk el.

Gyere! Építsünk együtt várat!

A mi várunk tökéletes vár lesz, mert mindketten akarjuk. És az idők végezetéig fogunk lakni benne együtt, meg a gyerekeinkkel.

Gyere! Építsünk együtt várat!

Akkor kezdjünk hozzá a tervezéshez! Hány tornya legyen? Egy vagy kettő? Te hányat szeretnél? Neked mindegy? Akkor legyen egy! Vagy mégis inkább kettő? Hát jó, majd később eldöntjük, nem a torony a legfontosabb.

Gyere! Építsünk együtt várat!

Azt beszéltük meg, hogy kitaláljuk, hol legyen a lóistálló. Te mondtad a múltkor, hogy gyerekkorod óta álmod a lovaglás. Megértem, hogy fáradt voltál tegnap; de nincs semmi baj, én terveztem egy istállót. Tetszik? Akkor jó. Jó,hogy van végre valakim, aki megért.

Gyere! Építsünk együtt várat!

De jó, hogy ismét itt vagy! Dehogy szídlak le, velem is szokott történni olyan,hogy közbe jön valami, és kések. Csak azért ilyen riadt az arcom, mert féltem, hogy Te se jössz többé. De most itt vagy, jó, nagyon jó.

Gyere! Építsünk együtt várat!

Látod, ilyen lesz a fürdőszoba. Lesz benne minden, amit akartál. Hatalmas kád pezsgőfürdővel, mindketten elférünk benne kényelmesen, és összebújhatunk.

Gyere! Építsünk együtt várat!

Lassanként meg kéne venni a bútorokat. Mikor érsz rá? Majd minden bútort kipróbálunk a boltban, jókat álmodozunk, hogy melyikben milyen lenne, és kiválasztjuk a legtökéletesebbet, hiszen a miénk lesz. Tehát mikor érsz rá? Akkor válasszam ki egyedül? Azt mondtad, szeretsz bútorboltosdit játszani... Jó, kiválasztom egyedül, remélem, tetszeni fog neked is. Hiszen ismerjük egymást, a közös vágyainkat.

Gyere! Építsünk együtt várat!

Holnap megveszem a festéket és a színezékeket. Sokfélét, hogy a szivárvány összes színében tündökölhessen a várunk. Mindegyik szoba másmilyen lehet. Olyan jó, hogy Te is szereted a sokszínűséget.

Gyere! Építsünk együtt várat!

 Még nem keverted ki a színeket? Egy hete várok rá, de tudom, ahhoz neked ihlet kell. Van egy meglepim! Hoztam Neked zenét, muzsikálok egy kicsit, attól biztosan elfelejted a gondjaidat, és csak ránk fogsz gondolni, és megint jó lesz, a festék meg ráér még egy kicsit.

Gyere! Építsünk együtt várat!

Kinyithatod a szemed! Elkészült a várunk, a mi közös várunk, amit együtt építettünk. Éjszaka még csinosítgattam egy kicsit, hogy amikor ma reggel jössz beköltözni, minden tökéletes legyen. Ugye gyönyörű? Olyan, amilyennek mindketten akartuk. Most hová mész? Legalább nézd meg... Kérlek, nézd meg... Kérlek, nagyon szépen kérlek... Nézd meg...  Mielőtt Te is eltűnsz örökre.

Már vénülő kezemmel
Fogom meg a kezedet,
Már vénülő szememmel
Őrizem a szemedet.

Világok pusztulásán
Ősi vad, kit rettenet
Űz, érkeztem meg hozzád
S várok riadtan veled.

Már vénülő kezemmel
Fogom meg a kezedet,
Már vénülő szememmel
Őrizem a szemedet.

Nem tudom, miért, meddig
Maradok meg még neked,
De a kezedet fogom
S őrizem a szemedet.

Ady 41 éves volt, amikor az „Őrizem a szemed” című verset írta; mai szemmel nézve még viszonylag fiatal férfi, de ha tudjuk, hogy száz évvel ezelőtt  milyen alacsony volt az átlagos életkor, akkor nem csodálkozhatunk azon, hogy már vénülő embernek tartotta magát. S persze, ehhez hozzájárult az életmódja és betegsége is.

Érdekes egyébként, hogy milyen sok alkotó ember hal meg viszonylag fiatalon. Mintha éppen azoktól tagadná meg az élet az életet, akik a legfontosabbakat közlik a világgal az életről. Vagy inkább arról van szó, hogy akik teljesebb, emberibb életet akarnak élni, azoknak a lénye kevésbé életre való, s pusztán az alkotói korszak lezárulását követő időszak rettenetes fájdalmától kíméli meg őt a sors vagy önmaguk? Hiszen Petőfi vagy József Attila életműve teljes mű; el nem tudnánk képzelni, mit írtak volna, mondjuk, hatvan évesen.

A legendák szerint arra a vélekedésre, hogy „az öreg kornak is megvannak a maga szépségei”, Kellér Dezső néhai kabarészerző és konferanszié megkérdezte: Mondjon legalább egyet! Pedig Kellérnek hosszú élete volt; 81. életévében távozott közülünk.

Mindenkinek három kora van.  Az első, amennyinek látszik. Ettől függ, hogyan viszonyul hozzá a világ. Hogy átadják-e a helyet neki a villamoson vagy éppenséggel felszólítják, hogy adja már át a helyét ő. Ettől függött az is, hogy a rámpánál az azonnal elégetendők közé sorolták, vagy a még használható rabszolgák közé. Ez tehát a legfontosabb paraméter; nem véletlen, hogy egy idő után sokan fiatalítani kívánják magukat. Mert a fiatalság nemcsak érzelmileg fontos, hanem azért is, mert minél fiatalabb az ember, annál nagyobbak a lehetőségei.

A második kor az, amennyinek az ember érzi magát. S ezen nem azt értem, amikor az ötven éves trampli miniben próbálja mutogatni magát, hanem azt a képzetet, hogy mire vagyunk már vagy még képesek. Van, aki koravén, akad, aki örökifjú, mások meg kortalanok.

A harmadik a tényleges biológiai kor. Ezt kell(?) beírni az önéletrajzba, ennek alapján kaphat valaki nyugdíjat vagy ingyen belépőt az állatkertbe.

A korosztályok között mindig harc dúlt, de nem mindegy,hogy milyen harc. Az én korosztályom azért fenekedett, hogy más lehessen, mint a szülei: okosabb, műveltebb és – főként – szabadabb. Igen, mi is el akartuk foglalni az idősebbek helyét, de nem úgy, hogy lenyilazzuk őket, hanem úgy, hogy a megélhetést biztosító nyugdíjat kaphassák azért, amiért újjáépítették az országot, s amiért tudomásul veszik, hogy mi gyorsabbak, ügyesebbek, talpraesettebbek vagyunk náluk; hogy lényegesen különbözik az övékétől a zenénk, az öltözködésünk, a hajviseletünk.

A jelenlegi generációs harc kegyetlenebb.  Egyrészt azt sugallja a világ, hogy a gyengébbnek pusztulnia kell.  Biológiailag kell pusztulnia, mert nem lehet ennyi vénséget eltartani, mint ahogy ennyi kisdedet sem. Kettős harc ez tehát:  éppen úgy irányul a kicsinyek ellen, mint az idősek ellen. S persze nemcsak generációs az öldöklés, hiszen a megcélzott áldozat bárki lehet, aki nem tud a megkívánt hatákonysággal termelni és fogyasztani.

Másrészt szó nincs arról, hogy utódaink valóban különbek lennének nálunk. A tudásuk – jóllehet, esetleg napra  készebb, mint a miénk – töredezettebb, felszínesebb és eszközfüggőbb. Tapasztalataim szerint jelentősen befolyásolja ezt a tudást a számítógép: ami az informatikával kapcsolatos, az jöhet, aminek nincs közvetlenül köze hozzá, az érdektelen. Elavult. Tehát ellenség. Ahogy ellenség minden és mindenki, ami és aki más, mint ami a pillanatnyi helyzet alapján kívánatosnak ítélhető.

És ez baj. Azért baj, mert ha csak a tudás azonnali alkalmazhatósága számít, ha nincs tudás-építkezés, akkor folyamatosan szűkűlni fog az „életképes”-nek tekintett generáció életkori határa, míg végül csak nagyon keveseket  fognak életképesnek nyilvánítani. De baj azért is, mert elvész a tudás átadásának módja, vagyis az a képesség, hogy a múltra vonatkozó ismeretekből a jelenen túlmutató, valódi új tudás keletkezzen. Feledésbe merül  a minőség megállapításának módja, hiszen ha mindenfajta minőséget összemosunk, ha nincsenek megalapozott ismereteink, nincs gyakorlatunk, akkor például valóban nem vesszük észre, hogy lényegesen pocsékabbul szól az mp3, mint egy audiofil vinyl lemez, s az sem tűnik föl, hogy a HDTV tűélessége feláldozta a mélységélességet. S főként azt nem lehet majd megállapítani, hogy miből következik a rossz minőség, hiszen nem lesz mérce. Ám ami ennél is fontosabb: nem tudják majd utódaink kiválasztani a legjobb munkaeszközöket – visszaesik a termelékenység –, és nem lesznek képesek valódi, nagy rendszerekben – például társadalmi rendszerekben – gondolkodni. Fordítva is igaz: nem tudnak majd piciny világokban, intim, érzelmi világokban létezni, mert a közösségi kapcsolatok árnyalatait már nem fogják érzékelni.

Ha azonban túllépünk a szokásos nyafogáson, láthatunk mást is. Láthatjuk, hogy egyáltalán nem mindenki akarja ezt a háborút. Nagyon sok a példa a generációs összefogásra. Láthatjuk, hogy sok fiatal szomjazik igazi tudásra; olyanra, amelyik nemcsak papírt ad a kezébe, hanem jövőt is. És ilyenkor mégis összeszedi magát a birka, s bár az ablakon kinézve szürkének tűnik az ég, tanulni kezdi a legmodernebb tudományt, hogy aztán átadhassa azt – mielőtt még  a lassú búcsúzásra készülne.

"És monda a király : Hozzatok nékem kardot!
És mikor odahozák a kardot a király elé , monda a király:
Vágjátok két részre a gyermeket, és adjátok az egyik részt egyiknek,
a másikat pedig a másiknak.
Ekkor monda az az asszony, a kié vala a gyermek, a királynak,
mert megindult szíve gyermekén:
Kérlek, uram, adjátok néki a gyermeket, és ne öljétek meg őt.
A másik pedig azt mondja vala. Se enyim, se tied ne legyen; vágjátok ketté.
Akkor felele a király, és monda:
Adjátok amannak a gyermeket, és meg ne öljétek azt, mert az az ő anyja."
(A királyokról szóló I. könyv 3/16-24)

Vannak az emberiség történetében olyan problémák, amelyek minden korban megjelennek, de minden korban kicsit másképp. A „gyermekelhelyezés”  gondjának legismertebb feldolgozása Bertold Brecht „Kaukázusi Krétakör” című drámája, napjainkhoz azonban inkább Szabó Orsolya 1979-ben könyv formájában is megjelent dokumentum-hangjátéka, a „Budapesti krétakör” áll közelebb. „Ebben a műben egy huszonhárom éves lányanya, apja akaratából, lemond gyerekéről. A Gyámügyi Hatóság, annak rendje és módja szerint, örökbe adja egy gyermekszerető házaspárnak. A kislányt kilenc hónapig ők nevelik. Ekkor a vér szerinti anya édesapja meghal, s a gyermeket visszaperlik. Előítéletek, előítéletek szülte felelőtlenségek, elfogultságok ütköznek meg a történetben felelős vállalásokkal, hivatásszeretettel, miközben kibomlik a lányanya, az örökbe fogadó gyerektelen házaspár és nem utolsó sorban a kisgyermek hányattatásának drámája.” – írja a könyv fülszövege. A szerző negyed százada Svédországban él, ő az egyik legjobb barátom, s noha ritkán találkozunk, remélem, majd kommentálja ezt a posztot ő is.   

Mert az elmúlt években számos „krétakör-helyzet” közeli tanúja, megfigyelője voltam. Nem kellett ehhez túl sok szerencse, hiszen egyre több a válás.

Válás közben vagy nem sokkal a válás után levő édesanyák életébe pillanthattam be, és ha létezik nyomorúságos állapot, hát ez az.

Például egy esztendővel ezelőtt, egy munkanélkülieknek szervezett tanfolyamon történt, hogy az egyik tanulótársnőnk zokogva jött be, és közölte, hogy elválik a férjétől, mert a pasi orrba-szájba és mindenki előtt csalja őt. A tanfolyami barátnői ekkor nekiestek, hogy ne csináljon már hülyeséget, hiszen nincs munkahelye, nincs lakása se, a gyerek – akivel sok a gond, gyakran kell orvoshoz vinni – gondozása se lesz egyszerűbb.

Hát nem értitek, hogy trágyadomb az életük? – kiáltottam föl indulatosan – Most még kezdhet új életet, ne abból induljatok ki, hogy Ti gyávák voltatok elhagyni a férjeteket, vagy esetleg csupán szánjátok őt.

Egyébként ebben az esetben viszonylag gyors és sima volt a válás, de mi van akkor, ha a két fél nem tud megegyezni? Hogy miben is?

Talán akkor kezdődik az egész, amikor közösen úgy döntünk, hogy összekötjük egymással az életünket.

Lesz, ami lesz.

Mert meg akarunk felelni önmagunk és a társadalom elvárásainak.  Nagyon meg akarunk felelni, mert félünk a magánytól, mert már túl sokáig voltunk egyedül, mert ketyeg a biológiai óra, mert szeretjük egymást, és mert... mert igen, a mi kapcsolatunk csakazértis tökéletes lesz, noha például nagyok az életkori különbségek, markánsak a kulturális eltérések, különböznek a világról alkotott nézeteink – de most végre jött valaki, most nem szabad elengedni az alkalmat, kapaszkodjunk hát egymásba!

Nem azt állítom, hogy a „különleges” viszonyokból mindezek ellenére ne lehetne tartós és szép egy párkapcsolat. Azt se állítom, hogy ha „társadalmilag is elfogadott” egy párocska, akkor ne lenne később probléma.

Mert lett, ami lett.

Például gyerek. Vagy gyerekek.

Amikor a kapcsolat szétesik, a legnagyobb gond a gyerek. Akkor is gond, ha mind a két szülő szereti a kicsiket.

Szereti?

Mit is jelent szeretni a gyermekünket? Ebben a blogban is írtam már, hogy másképp szeret az apa és az anya. Ráadásul miden ember másképp szeret. Feltéve, hogy tud egyáltalán szeretni.

A válás során az a kérdés, hogy ki szereti jobban a gyerekét? Melyik szülő?

De mit is jelent az, hogy jobban szeretni?

Az elmúlt napokban történt,hogy egy válófélben levő édesanya magánéletet akart élni, ezért az albérleti lakótársára bízta a gyerekét. Micsoda fertő – mondhatnánk első felháborodásunkban –; ha az anya válik, és magával vitte a gyereket is, akkor éjjel-nappal vigyázzon rá! A nő azonban szeretett volna kikapcsolódni, a fene se gondolta volna, hogy baj lesz ebből. A lakótárs ugyanis készségesen segített, de játék közben véletlenül megütötte a kilenc esztendős kisfiút. Nem lehetett túl nagy az ütés, mert semmilyen nyom nem látszott a kicsin. De amikor két nap múlva, a megbeszélt láthatáson a fiú elmesélte az apjának a történteket, az apa üvöltve hívta a feleségét mobilon, hogy vagy azonnal odarohan hozzá a felesége, vagy ő indul el szétverni a lakótárs fejét, amiért bántalmazta a gyereket.

A nő ugyan nem rohant, mert tudta,hogy a fenyegetés nem komoly, de lelkileg teljesen kikészült, mert arra gondolt, mi mindent mondhat most a férje a fiúnak. Hogy végül is miként zárult a történet, azt nem tudom – talán sosem fogom megtudni. Kegyetlen lélektani játék folyik a két szülő között évek óta; s nem tudom, ha én lennék a férj helyében, visszatartana-e a neveltetésem a tettlegességtől, mert olyan szinten folyik a két szülő közötti háború, hogy az ép ésszel föl nem fogható. Azt sem tudom, hogy e drámajátékban mennyit sérül a gyerek, de valószínűleg sokat. Mert például néhány hete a nő gyerekestől visszaköltözött a pasihoz, hogy aztán két nap múlva, egy kölcsönös hisztit követően – véraláfutásokkal a testén – meneküljön ismét.

Annyit azonban tudok, hogy a nőnek nincs munkája, jövedelme is alig, s retteg, hogy neki vagy a férjének fogja-e ítélni a bíróság a gyereket.

De vajon a férj tényleg csak bosszúból fenyegetőzik? Mert a jelenet – a legkülönbözőbb változatokban – szinte hetente megismétlődik. Számára hol a világ csodája a nő (akinek szerelmet vall), hol a világ ribanca (aki szórakozó helyeken csíp föl pasikat).

A férj mindenesetre dolgozik, saját háza is van, viszi a gyereket ide-oda, ha nála van...

A feleség fontos programokat mond le, ha nincs, aki vigyázzon a gyerekre, és a legkülönbözőbb helyekről utasítják vissza munkakereséskor, mert ugye gyermekes anyukát nem vesznek föl. Főként olyat nem – mert ezt még nem is említettem -, akinek három gyereke van, s közülük a legkisebb két esztendős. Távmunka kéne, gyorsan, mielőtt a gyámhatóság megjelenik. Mielőtt kidobják őt az albérletből a három kiskorúval. Mielőtt az apa rendőri kísérettel jelenik meg...

A nő nem szeretné visszadni az apának a gyerekeket, mert nemcsak őt verte a férj, hanem a kicsiket is. Félti őket, valószínűleg okkal félti, mert pokol van már itt hónapok óta.

A mi bíróink nem mindig oly bölcsek, mint Salamon volt. Csak azt mérlegelik, hol lesz biztonságosabb helyük a gyerekeknek. Mert a szeretetet nem lehet jogi eszközökkel méricskélni;  a szeretetet csak adni és érezni lehet.  

Mielőtt megírtam ezt a posztot, a villamoson sok-sok idős embert láttam. Kivétel nélkül szomorúak voltak. Lehet, hogy azért, mert nem voltak jó szülők, és most egyedül maradtak teljesen.

De az is lehet, hogy csak rosszul döntöttek a sorsukról annak idején, amikor az elhelyezés volt; nem kaptak szeretet-mintákat, így nem is tudták azokat továbbadni.

Igen, túl sok, s egyre több a krétakör. És a sok rossz döntés következtében szétszakítunk mindent, amíg a végén mi is elszakadunk.

FRISSÍTVE 2010 március 5.

Ha emlékeztek rá, azzal kezdődött az egész, hogy tavaly szeptember végén a kormányfő váratlanul bejelentette: január 1-jétől kétszáz diplomás romát fognak főállásban foglalkoztatni a közigazgatásban – az első évi fizetésüket eu-s pénzből perkálva.

Akkor döntöttem úgy, hogy roma leszek, mert egyrészt már régóta fontolgattam ezt a döntést, másrészt mert nagyon érdekelt, mi lesz ebből a felelőtlen miniszterelnöki ígérgetésből. Egyébként én vagyok az egyetlen a pályázók közül, aki nem sunyított, nem élt vissza az identitásválasztás önkéntességét lehetővé tevő alkotmányos joggal, hanem az országos napilapokban és a Klubrádióban is nyilvánosságra hozta a döntését. Hozzáteszem még, hogy azt is vállaltam, ha versenyhelyzet alakulna ki egy konkrét állás esetében, én visszalépek.

Természetesen jól utána jártam, milyen feltételeket kell teljesíteni a leendő köztisztviselőknek, s kiderült, hogy köztisztviselői versenyvizsgát kell tenni – ami nem éppen könnyű vizsga, a jelentkezőknek több mint a fele meg is bukott. A beígért 200 álláshelyre emlékeim szerint 263-an adtak be megfelelő pályázatot. (A maximális 300 pontból én 273-at szereztem meg, ami  az egyik legjobb eredmény volt, de az előzmények miatt nekem kötelező volt nagyon jól szerepelnem.)

Az előzményekről egyébként itt olvashattok:

http://birkanep.blog.hu/2009/08/11/kozigazgatasi_versenyvizsgara fel

http://birkanep.blog.hu/2009/09/23/tegnap_ota_en_is_roma_vagyok

http://birkanep.blog.hu/2009/09/29/mar_egy_hete_vagyok_roma

A képzést és a vizsgáztatást egy nagyon hosszú nevű intézmény – rövidítve a KSZK – bonyolította le, amelynek munkatársai mindent megtettek értünk: csak a lehető legnagyobb elismerés illetheti őket. Hozzáteszem, hogy eredetileg tantermi oktatás is szerepelt a tervben, de idő- és pénzhiány miatt végül csak egy elektronikus tanfolyamra futotta. A távoktatás megérne egy külön misét; itt csupán annyit, hogy pl. a tesztkérdések kb. 20%-a volt hibás, és ezeket a kérdéseket kaptuk az írásbeli vizsgán is.

A vizsgákra 2009 november végén-december elején került sor, az első 122 eredményes vizsgázóval december 16-án Bajnai Gordon miniszterelnök, Kiss Péter miniszter és Teleki László romaügyekért felelős miniszterelnöki megbízott fogott kezet a Parlament kupolatermében. Jellemző, hogy Teleki egy szót se szólt, csak állt, mint egy díszmadár. Pedig pl. igazán szóvá tehette volna, hogy ennél  kisebb jelentőségű eseményeken is vendégül szokták látni a meghívottakat még akkor is, ha a vendégek nem zabálni jönnek. Igaz, a miniszterelnök azt is elmondta, hogy ez az akció az első lépés ahhoz, hogy a romák ne a származásuk alapján töltsenek be köztisztviselői pozíciókat. Teleki helyében kikértem volna magamnak...

Volt még egy derék mozzanat a biziátadón: A kormányszóvivő, aki a műsorvezető szerepét játszotta, jópofizott, hogy annak idején ő is elbukott a vizsgán. Tehát megtudhattuk, hogy Bajnai hülyét választott maga mellé.

Fontosabb, hogy ekkor már csupán reményét fejezte ki a miniszterelnök, hogy március 31-ig minden vizsgázó el fog helyezkedni. Érdekes, nem? A legfőbb döntéshozó reménykedik.  Akkor miért ígérgetett? Nemcsak a biztos állást, hanem  a vidéki pályázóknak azt is megígérték, hogy az összes vonatköltségüket megtérítik. ami esetenként akár 20 ezer forint is lehetett, ha valaki az írásbeli vizsgára, a szóbeli vizsgára és a parlamenti – ünnepségnek alig nevezhető, inkább megalázó – eseményre is eljött.

Január 1-jén tehát egyetlen pályázónak se volt még munkája. Nem is lehetett,  ugyanis csak jóval később, valamikor január vége felé hirdette meg a Nemzeti Fejlesztési Ügynökség azt a pályázatot, amelyre azok a  közigazgatási intézmények jelentkezhettek, amelyek hajlandók a romákat fogadni.

Tudom, hogy ez így zavaros, ezért másképpen is elmagyarázom: A 200 roma foglalkoztatásának két feltétele volt. Az egyik az az, és mi csak erről tudtunk,  hogy a leendő állásokra pályázó emberek sikeres versenyvizsgát tegyenek. A másik, amit  hónapokig szándékosan elhallgattak előttünk, hogy legyenek olyan közigazgatási intézmények – minisztériumok, önkormányzatok, stb. –, amelyek kegyeskednek fogadni a romákat. A közigazgatási intézményeknek tehát – egy szintén késve meghirdetett, előzetes igényfelmérést követően  – jelentkezniük kellett egy pályázatra, amelyben meg kellett jelölniük, hogy milyen pozíciókba hány embert méltóztatnak majd foglalkoztatni. Ezt a pályázatot írta ki az NFÜ, a beérkezett pályázatok pedig visszakerültek a KSZK-hoz.

Hogy miért hirdette meg csak januárban a munkáltatóknak szóló pályázatot az NFÜ, annak is megvan a maga oka. Kiderült ugyanis, hogy az éppen hatályos EU-irányelvek és honi jogszabályok szerint a miniszterelnök által meghirdetett célra tilos eu-s közpénzt költeni – legalábbis az NFÜ szerint. Hogy ez miért a vizsgáztatást követően derült ki? Erről talán a miniszterelnököt és az ő végtelenül cinikus kampánytanácsadóit kéne megkérdezni. De úgyse válaszolnának. Végül aztán az EU kötélnek állt, és a hazai jogszabályt is módosították.

Mivel a vizsga után mindannyiunkkal készített a KSZK állásinterjút, amelyen nemcsak azt kérdezték meg, hogy mi volt eddigi pályafutásunk csúcsa, a KSZK összepárosította a munkáltató igényeket a munkavállalóiakkal. A megfelelő személyzeti anyagokat elküldte a munkáltatóknak, a munkavállalókat pedig értesítette erről. Hogy aztán egy-egy közigazgatási intézmény behívta-e a pályázót vagy sem, az már az ő dolga volt.

A kiválasztást azonban még egy dolog nehezítette. A köztisztviselők alkalmazásáról szóló jogszabály ugyanis elég pontosan meghatározza, hogy hol, milyen ember alkalmazható. Hiába van pl. valakinek töritanári diplomája, nem mehet el ügyintézőnek a Földhivatalba. De elmehetne pl. az Oktatási és Kulturális Minisztériumba – csakhogy a minisztérium, köszöni szépen, örül, hogy pár évvel korábban megszabadult a romáktól, nem akar újabbakat a nyakába venni. Mielőtt még csupán a közintézményeket hibáztatnám, nemcsak előítéletesség miatt lett kevés a pályázó. Hanem amiatt is, mert csak az első évi fizetés megy eu-s pénzből, a második évit már – kötelezően vállalva – a munkáltatónak kell kigazdálkodnia.

Mintegy két hónapig csend volt, ám február 25-én megkaptuk a KSZK első győzelmi jelentését, íme:

Kedves Program-résztvevő!

Kérem, engedje meg, hogy tájékoztassam Önt a „Romák foglalkoztatása a közigazgatásban és az igazságszolgáltatásban” program eddigi személyügyi eredményeiről:

2010. január 25-től kezdődően a mai napig összesen 56 közigazgatási szerv küldte meg a KSZK részére a foglalkoztatásra vonatkozó végleges igényét. (A korábbi, előzetes igényfelméréskor 79 szerv jelezte érdeklődését a program iránt.)

 2010. február 25-ig 105 pályázó anyaga került kiajánlásra a leendő foglalkoztatókhoz. 1 pályázó anyaga átlagosan 4 helyre került továbbításra, az összes kiajánlások száma 542.

A kiajánlásokat követően került sor a leendő foglalkoztatókkal a személyes találkozókra. Ezek alapján eddig 11 közigazgatási szerv 31 fővel kötött megállapodást:

Miniszterelnöki Hivatal: 11 fő

Közigazgatási és Elektronikus Közszolgáltatások Központi Hivatala : 2 fő

Egészségbiztosítási Felügyelet: 5 fő

Külügyminisztérium: 1 fő

Szociális és Munkaügyi Minisztérium: 3 fő

Nyugat-dunántúli Regionális Munkaügyi Központ: 1 fő

Nemzeti Fejlesztési és Gazdasági Minisztérium: 1 fő

Nemzeti Fejlesztési Ügynökség: 1 fő

Földművelésügyi és Vidékfejlesztési Minisztérium:  3 fő

Országos Atomenergia Hivatal: 1 fő

Országos Környezetvédelmi, Természetvédelmi és Vízügyi Főfelügyelőség: 1 fő

Programon kívül helyezkedett el: 1 fő

Befejezésül fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy a KSZK valamennyi, program-megvalósításért felelős vezetője és munkatársa arra törekszik, hogy a foglalkoztatói igények, és az egyéni preferenciák a lehető legnagyobb számban találjanak egymásra.

Természetesen az önálló költségvetési szervek saját hatáskörben döntenek a programban való részvétellel, illetve a betölteni kívánt munkakörre vonatkozó elvárásaikkal kapcsolatban. Ez utóbbinál sajnos ők sem mellőzhetik a képesítési kormányrendelet végzettségre vonatkozó előírásainak betartását.

Bízom benne, hogy a munkalehetőséghez jutó program-résztvevők aránya a közeljövőben is emelkedni fog.

Üdvözlettel:

dr. Barta Zsuzsanna személyügyi főigazgató-helyettes KSZK

Gondoltam, ez már nem hagyható szó nélkül, ezért írtam egy levelet, amit minden(?) pályázó megkapott:

Kedves Zsuzsanna (és a többiek)!

Azt gondolom, hogy -  miközben sokadszorra fejezem ki az Önök munkájának őszinte elismerését és csodálatát - ez az eredmény sokkal gyengébb, mint amilyenre számítani lehetett, hiszen az ígéretekkel szemben 15%-nál tartunk, és a szintén eredetileg ígért január 1-je helyett már február vége van. Tényleg szomorú vagyok, hiszen ha a program eddigi költségeit nézzük, akkor ilyen sokba talán még egyetlen közigazgatási álláshely teremtése se került. Azt sem értem, hogy miért nem ajánlották ki az összes, eredményesen vizsgázót? Azt sem értem, miért történhetett meg olyan kiajánlás (esetemben pl. volt ilyen, csak lestem), amely nem felel meg a pályázó szakképesítésének, tehát nyilvánvalóan nem lett volna eredményes a szerv megkeresése. Azt sem értem, miért ilyen kevés a nem-budapesti álláshely? Azt sem értem, hogy ha 56 közig. szerv pályázott, akkor miért csak 11 kötött szerződést? Vajon mi a gond a pályázókkal? Vajon ki fogja felelősségre vonni a másik 45 szervet? Vajon ha olyan sokan dolgoznak a magyar közigazgatásban, mint amennyit tanultunk, hogyhogy nincs hely ilyen maroknyi és felkészült társaság számára?

De lehet, hogy értem.

Akkor sokkal nagyobb a baj.

Továbbra is az a véleményem, hogy mindazok, akik még mindig nem jutottak munkahelyhez, és a napi megélhetésük, hajlékuk függ attól, hogy el tudnak-e helyezkedni, becsapva és ismét és sokadszor elárulva érzik magukat. Vajon őket ki és milyen módon fogja kárpótolni? Már megint csak a megértő lesajnálást tehetik a végrehajtó asztalára?

Azokról, akik eredményesen vizsgáztak a feltételül szabott - meglehetősen nehéz - közigazgatási mestervizsgán, igazán nem lehet állítani, hogy munka nélkül szeretnének élni. Azt gondolom,hogy már paródiának is gyalázatos, amit velük művelnek.

Végül kérem, hogy a vizsgázottak és az elhelyezettek korosztályi bontásáról is kaphassunk tájékoztatást, legalább úgy, hogy hány személy közülük a 45 év alatti és 45 év feletti,  mert - beszélgetve néhány pályázóval - fölmerül a korosztályi diszkrimináció gyanúja is. Nem lennék meglepődve.

Ez a levél másokat is megmozgatott, elindult a kérdés- és panaszáradat az állásra várók között. Mivel senkinek az esélyét nem kívánom rontani, ezért nem szó szerint idézek a levelekből, csupán összefoglalom a bennük szereplő tapasztalatokat, problémákat:

A parlamenti bizonyítvány-átadón Bajnai Gordon azt mondta, hogy tárt karokkal fogadják az intézmények a romákat, 400 álláshelyre várnak minket.

 A résztvevők jelentős részét egyetlen állásinterjúra se hívták be, vagy ha igen, megalázó módon viselkedtek velük, és nem értesítették őket az interjú eredményéről.

Hónapok óta senki nem kapta meg az útiköltség-térítést.

Vannak olyan térségek, amelyekben semmi esély sincs az elhelyezkedésre.

Vidéken a közigazgatási szervek nincsenek megfelelően tájékoztatva erről a programról.

Vannak néhányan, akik több lehetőséget is kaptak, tehát válogathattak, mások viszont már bármilyen állást elfogadnának.

Néhány hozzászóló szerint az is valami, hogy a pályázók versenyvizsgát tehettek, mások szerint viszont csak amiatt vizsgáztak, mert a miniszterelnök ígéretet tett.

Az idősebbek nem kaptak állásajánlatot, ha bölcsészdiplomájuk van.

Aztán megérkeztek a KSZK válaszlevelei, ezeket némi rövidítéssel közzé. Az elsőt én kaptam:

Jelenleg 130 fő, a sikeres versenyvizsgát tettek száma, tehát az elhelyezkedési mutatónk szerencsére magasabb az Ön által jelzettnél: 23,8 %. Az elhelyezkedési dátum már a program kezdeti szakaszában pontosításra került: a „a 2010-es év eleje” szerepelt több nyilatkozatban, és a KSZK tájékoztatón is így hangzott el. A program költség-elemeihez kapcsolódóan jelzem, hogy a versenyvizsga költségei mindenféleképp hasznosulnak, hiszen 5 évig lehetőség nyílik a sikeres vizsga felhasználására. Az NFÜ támogatás pedig „nem vész kárba”, hiszen ezt a kiválasztott roma diplomással kötött végleges megállapodás után igényelhetik a foglalkoztatók.

A területi szervektől, az ország számos pontjáról érkeztek igények, az 56-ból 25 „vidékről” jött. Ezek túlnyomó többsége azonban olyan végzettségű jelölteket keresett, akik nem szerepeltek a programban: orvosokat, állatorvosokat, vagy speciális mezőgazdasági, élelmiszeripari végzettségűeket. A másik ok pedig, hogy a jelöltek földrajzi preferenciája nem egyezett a foglalkoztatók által megjelölt munkavégzési helyszínnel.

A kiválasztás szempontjait a foglalkoztatók maguk határozták meg, és saját hatáskörben ők döntöttek a felvételre kerülő személyekről. A programban résztvevő pályakezdő diplomások iránt a végzettségük mellett az EU-s nyelv-ismeret miatt is nagy érdeklődés mutatkozott, voltak ugyanakkor olyan szervek, amelyek a munkatapasztalatot „díjazták”. A kapcsolattartás során mi egyetlen esetben sem tapasztaltunk semminemű – így életkori diszkriminációt sem.

A 31 főből 45 év feletti sikeres pályázó: 5 fő, ebből pedig 2 fő 50 év feletti!

A másik levél a többi kérdésre vonatkozott:

A menetjegyek árának visszatérítéséhez kapcsolódóan számos kérdést kaptunk, ami a visszatérítések módjára, időpontjára vonatkozik. Szeretném jelezni, hogy a KSZK, mint a programot lebonyolító szervezet, nem saját költségvetése terhére vállalta a visszatérítési kötelezettségeket, hanem a foglalkoztatási projekt költségvetése, illetve a Miniszterelnöki Hivatal által biztosított támogatás terhére. Ez a forrás a napokban válik elérhetővé.

A mielőbbi  kifizetések érdekében a KSZK munkatársai már a versenyvizsgáztatással, a pótló- és javító vizsgákkal párhuzamosan ellenőrizték az elszámolásra már beérkezett menetjegyeket, annak érdekében, hogy a forrás megérkezése után a kifizetések megkezdődhessenek. Mindazon esetekben, ahol a benyújtott dokumentumok, számlák hiánytalanok és hibátlanok, a kifizetés március közepétől megkezdődik.

Nem vitatott, hogy a program korábbi szakaszában többször elhangzottak a jelenleginél nagyobb számok, mind a közigazgatási szervek számát, mind pedig munkáltatók foglalkoztatói igényeit illetően. Az elhangzott számok az előzetes igényeket tükrözték: 79 intézmény 720 pozíció betöltéséhez keresett roma diplomást. A végleges igények benyújtásakor 56 intézmény 389 igényt jelzett. Példaként említem, hogy volt olyan szervezet, amely előzetesen 150-es igényt jelzett, a véglegesítéskor nem jelzett vissza, illetve egy másik szerv az előzetes 60 fő helyett 3 főt kért. A munkáltatók elbizonytalanodását okozhatta az, hogy a foglalkoztatás első 12 hónapos EU-s finanszírozása után nem látták biztosítottnak a második 12 hónap saját intézményi költségvetési forrásából fedezett részét.

Az NFÜ pályázat alapján az igényeket májusig jelezhetik a szervek. Bízunk benne, hogy ezen időszakon belül még bővülni fog az elhelyezkedni tudók köre.

Én is írtam egy újabb levelet, ha erre megérkezik a válasz, ti is olvashatjátok majd. Az én levelem szövegét a személyes vonatkozások nélkül idézem.

Kedves Zsuzsanna!

Nem értünk egyet egymással!

Annak érdekében, hogy ne elbeszéljünk egymás mellett,  kérem, tájékoztasson arról, hogy hol tekinthetők meg az ajánlott "munkakörök". Az idézőjel azért indokolt, mert a törvény szerint a közigazgatásban nincsenek munkakörök, ebből is vizsgáztunk.

Az elhelyezkedési dátum a program kb. második hónapjában maszatolódott el, de akkor még mindig arról volt szó, sőt, a nevezetes parlamenti kézfogón is, hogy január 1-jétől kezdenek szerződést kötni a végzettekkel. A szerződéskötésnek pedig egyetlen - ismétlem, egyetlen - feltétele a sikeres versenyvizsga volt, semmi más. Az ígéret mindvégig arról szólt, hogy mindenkit, aki sikeres vizsgát tett, elhelyeznek a közigazgatásban. Az erről szóló nyilatkozatot kellett egyetértésünkkel tudomásul venni a jelentkezés során. Az Ön által megadott százalék egyébként kicsit kisebb, hiszen aki nem várta meg az állami kegyosztást, az a személy nem tekinthető a program sikerének. Ezzel szemben továbbra is felmerül a program eddigi kudarcának felelőse. Mivel a programban résztvevők a KSZK-hoz nyújtották be a pályázatukat, velük állnak pályázati jogviszonyban, ezért a KSZK felelős az összes pályázóért.

Mivel a pályázatban csupán azt kellett megjelölni, hogy elsősorban hol szeretne dolgozni a pályázó, a más földrajzi terület nem volt kizáró oka annak, hogy ne lehetett volna oda is ajánlani valakit.

Felhívom szíves figyelmét, hogy amióta a Magyar Köztársaság az EU teljes jogú tagja, eu-s nyelv a magyar nyelv is. Ezen az alapon tehát semmilyen helye nincs a diszkriminációnak.

Az Ön által megadott egyik adat alapján nem lehet eldönteni, hogy történt-e korosztályi diszkrimináció. Ezt csak akkor lehet eldönteni, ha tudjuk, hogy a sikeres vizsgázók közül hány volt 45 év fölötti. Ha ugyanúgy kb. 17%, mint az elhelyezkedettek között, akkor nem volt. Ha ennél lényegesen magasabb, akkor volt. Ismételten kérem tehát a sikeres vizsgát tettek korosztályi összetételét. Annál is inkább, mert előző levelem megírása óta mások is arról a tapasztalatról számoltak be, hogy életkoruk miatt nem hívták be őket interjúra sem.

FRISSÍTÉS

Március 1-jén az eddigi észrevételekre válaszolt a KSZK:

Kedves Program-résztvevők!

A KSZK nevében köszönöm Önöknek a tájékoztató levelekhez kapcsolódóan érkezett pozitív és kritikai véleményeket egyaránt. Mindkettőből tanulhatunk. Természetesen mi a továbbiakban is megteszünk mindent a program sikeréért, a foglalkoztatói igények és a pályázói preferenciák eredményes összekapcsolásáért.

Kétségtelen tény, hogy a kezdeti nagyszámú állásigényhez képest visszaesés tapasztalható a foglalkoztatók részéről. Ennek oka részben a költségvetéshez kapcsolódó finanszírozási bizonytalanság a továbbfoglalkoztatást illetően, de bizonyára gondot okoz az intézményeknek, a közigazgatásban, különösen a központi közigazgatásban várható átszervezési várakozás.

Kérem engedjék meg, hogy a KSZK kiválasztási feladataiért is felelős szakembereként ismét megemlítsem, hogy minden sikeres megállapodás igazán a személyes állásinterjún dől el. Az önéletrajz, és az általunk elkészített összefoglaló a kiindulást jelenti csak. A leendő foglalkoztató a végső döntést a személyes benyomások alapján hozza meg, és erre a döntésre a KSZK-nak nincs befolyása.

A kialakult levelezés kapcsán merült fel az a kérdés, hogy esetleges életkori diszkrimináció tapasztalható a leendő foglalkoztatók részéről. Bízom benne, hogy az alábbi táblázatban foglalt adatok segítik a korrekt tájékozódást.

Életkor Résztvevők száma kinevezést kapottak száma

45 év alatt      111                28

45 év felett      19                  5

Összesen         130               33

Ezt követően az egyik pályázó levélben fordult Bajnai Gordonhoz A levelet a személyes vonatkozások nélkül, némiképp rövidítve közlöm.

Tisztelt Miniszterelnök Úr!

Nem teljesen ismeretlenül és semmiképpen sem különösebb ok nélkül fordulok Önhöz. Egyik résztvevője vagyok a „Romák foglalkoztatása a közigazgatásban és az igazságszolgáltatásban” elnevezésű programnak, így volt szerencsém Öntől átvenni a múlt év decemberében azt a versenyvizsga bizonyítványt, melyet kizárólag a program által ígért álláslehetőség érdekében tettem le.

Volt okunk a bizakodásra, hiszen Ön többek között azt az ígéretet tette, hogy az idei év elején megkaphatjuk a köztisztviselői kinevezésünket. Ennek akadályairól nem sok szó esett az ünnepi eseményen -amit persze megértek-,de számolni úgy gondolom mégis lehetett volna ezekkel, mielőtt elhangoztak volna a már említett vállalások.

Vállalások, hiszen Ön a központi  közigazgatás vezetőjeként joggal beszélhetett többes számban arról, hogy az államnak, illetve a közigazgatásnak mekkora szüksége van a roma értelmiségre és mennyire fontos ez a romák felzárkóztatásának ügyében.

Meg sem fordult a fejünkben, (az enyémben legalábbis nem) hogy a 200 állás ígéretből március 1-jével mindössze 33 teljesülhet és a magam részéről nem is bízom már ennek a számnak a jelentős emelkedésében.

Túl azon, hogy a személyes tapasztalatom mennyire negatív volt a létrejött 1 (!) azaz: egy állásinterjúval kapcsolatban, mely kimondottan megalázó helyzetbe hozott, a többiek „sikertelensége” jobban aggaszt. Úgy tűnik, hogy a közigazgatási intézmények, illetve azok vezetői előzetes igényeikhez képest még sem szívesen várják a roma munkavállalókat köreikbe.

Természetesen negatív tapasztalatainkat igyekeztük megosztani a KSZK munkatársaival, akik mindig nagyon udvariasan, de félreérthetetlenül mossák kezeiket a kialakult helyzetben.

A hét elején tájékoztató levelet kaptam meg másik kb. száz társammal együtt.

A levél kézhezvétele után pár konkrét kérdéssel fordultam a főigazgató-helyettes asszonyhoz, ám érdemi választ nem kaptam. Kaptam viszont egy „tanácsot” miszerint közvetlenül Önhöz is fordulhatok.

Ezért született meg ezen írásom, amelyre kérem munkatársain keresztül (hiszen egyetlen percig sem gondoltam, hogy valóban Ön kapja kézhez levelemet) válaszoljon a következő kérdéseimre (-inkre), melyekre a KSZK vezetői nem tudtak válaszolni.

1.Hogyan értelmezhető másként a Miniszterelnök Úr azon mondata : „Folyik az a program, amelynek keretében január 1 -jétől 200 roma diplomást veszünk fel a közigazgatásba.” mint hogy  kötelezettséget is vállal a program végrehajtására?

2.A Miniszterelnök Úrnak, a központi közigazgatás vezetőjeként, van-e lehetősége a program sikerességéért érdemben is tenni?

3.A „várható átszervezési várakozás„ mit jelent? Azt, hogy közelednek a választások? Vagy valami mást? Ez a körülmény tavaly októberben még nem volt ismert a foglalkoztatók és az Önök számára?

4.A „költségvetéshez kapcsolódó finanszírozási bizonytalanság” mennyiben érint minket, ha uniós forrásból finanszírozzák az idei fizetésünket? A jövő évi költségvetéshez is kapcsolódik finanszírozási bizonytalanság? Önök már ismerik a 2011-es költségvetési számokat?

5.Önök szerint meg lehetne győzni az intézmények vezetőit, hogy mi romák is képesek vagyunk egy éves (az Unió által fizetett) gyakornoki idő lejártával gazdaságossági szempontból is eredményes munkát végezni, vagy reménytelen? Csak az ingyen munkánk volt csábító ajánlat? Lsd.: „finanszírozási bizonytalanság a továbbfoglalkoztatást illetően”

Tisztelt Bajnai Gordon Úr!

Édesapám, aki 40 éve kel hajnalban azért, hogy családjának megélhetést biztosítson, ott volt a Parlamenti átadón. Először életében. Elhitte, amiket Ön mondott, és azon se lepődnék meg, ha most Önt tartaná minden idők legszimpatikusabb államférfiának. Most persze olyan vagyok mint egy rossz (vagy jó?) politikus (demagóg, populista, stb..), hogy az emberi oldalát is megemlítem a dolognak, de amit leírtam igaz!

Az nem baj, hogy én csalódom Önökben. (...) Valahogy elboldogulok, ahogy eddig is, de Édesapámat sajnálom egy kicsit. Megint jól átverték!?

(Aláírás, dátum)

Bajnai ugyan még nem, de a KSZK erre is reagált:

Kedves .... és kedves program-résztvevők!

A korábbi tájékoztató leveleimben már részletezett körülményeket tudom Önöknek megerősíteni:

Intézményünk, a KSZK maximálisan törekszik arra, hogy lehetőségeink keretei között a programot előremozdítsuk, és a sikeresen elhelyezkedett roma diplomások számát növeljük.

A programban kiosztott szerepünk azonban kizárólag a versenyvizsgák lebonyolítására és kiválasztások támogatására irányul, oly módon, hogy a lehető legtöbb helyre kiajánlunk 1-1 jelöltet.

A döntés azonban nem nálunk van, a leendő foglalkoztatóé a lehetőség, hogy az interjúkra a kiajánlott személyeket behívja és a végső döntését a foglalkoztatásról meghozza. Természetesen folyamatosan figyelemmel kísérjük a leendő munkáltatók aktivitását, és Viktor konkrét kérése előtt is folyamatosan továbbítottuk az illetékeseknek mindazon információkat, amelyek befolyással lehetnek a program alakulására.

Azt ugyanakkor bizonyára megértik, hogy mi nem minősíthetjük egyik közigazgatási szervezet kiválasztási módszerét sem.

A Programról rendszeresen beszámolunk a Miniszterelnöki Hivatalnak, és a napokban kellett jelentést küldenünk a Kormányszóvivői Iroda számára is. Amennyiben bárki közvetlen információt kíván kérni a Program meghirdetőjétől, vagy környezetéből, azt természetesen közvetlenül is megteheti.

 
A KSZK messzemenőkig átérzi a jelenlegi helyzetből adódó nehézségeiket, és mindent megtesz ezek kiküszöbölésére. Ehhez kapcsolódóan tájékoztatom Önöket, hogy a mai napon megtörténtek az első útiköltség utalások. Az utalás folyamatos, és az ütemezés szerint mindenkinek mielőbb sor kerül a visszatérítésre.

Üdvözlettel:

dr. Barta Zsuzsanna

személyügyi főigazgató-helyettes

2010. március 4.

Néhány évenként szoktam nagyot elmélkedni a magányról.  A legelső ilyen egy – ma úgy mondanánk – pszichodráma volt hat hangsugárzóra, izzólámpára, kalapácsra és dobókockára. Mindössze egyetlen bemutatóját engedélyezték a Budapesti Műszaki Egyetem R-klubjában. Nem politikai oka volt ennek, inkább az attól való félelem, amely az első előadáson terhelte meg a nézőket.  Mert nem könnyű szembesülnünk sem a saját magányunkkal, sem azzal a magánnyal, amit mi okozunk másoknak.

Aztán úgy egy évtizeddel ezelőtt írtam meg az első hazai tanulmányt az internetes személyközi kapcsolatokról, vagyis az akkor még nagyon új netes társkeresésről, s ennek is központi témája a magány volt.

Néhány nappal ezelőtt a Rómeó és Júliáról beszélgettem egy ifjú ismerősömmel. Azt fejtegettem neki, hogy miért oly időszerű ez a mű bármikor is; miért fontos az az üzenet,  hogy létezhet akkora szerelem, amiben s amiért két ember meghalni is képes. Amelyben, bármit is gondol a világ, csak ők vannak, csak ők ketten, és nincs titok, nincs taktikázás, nincs a „környezetnek való megfelelés”, nincs „hogyan tudok majd menekülni”,  ha kell.

Az ismerősöm szerint viszont éppen azért nincs ekkora, ennyire tiszta, ilyen tökéletes szerelem, mert abba csak belehalni lehet: „halált hozó fű terem/gyönyörűszép szívemen”. Csak elpusztulni lehet, ha az egyén teljesen föladja belső védekező rendszerét, ha teljesen függővé válik a másiktól, ha az élete teljesen kiüresedik a másik nélkül. Hiszen a nagyon idős házaspárok egy része is ezért távozik majdnem együtt.

Pedig létezik ilyen. Az én csodálatos nagymamám legnagyobb szerelmét veszítette el akkor, amikor a két család vallási okok miatt nem engedte, hogy összeházasodjanak. A mamika nem nagyon beszélt erről a szerelemről, mert a szakítás után három héttel férjhez ment valakihez, aki a háborúban pusztult el, s azt követően nem volt már neki társa.

Csak sejtem, hogy milyen rajongással tudta azt az igazit szeretni. Valahogy úgy, ahogy engem szeretett. Tiszta szívvel, feltétel nélkül, bánthattam én őt bárhogy is, bánthatták miattam bárkik is.

Már sok-sok éve nincs velem, csak álmomban találkozunk. S amióta nincs, azóta tudom,hogy mi a szeretethiány. Tudom, hogy azt a szeretetet soha,senkitől nem kaphatom meg többé. Pedig milyen sokáig kerestem, aki pótolni tudja őt... És milyen ostobán sokáig tartott, amíg belátta az agyam (a lelkem soha), hogy a szeretetnek vannak többé vissza már nem térő formái.

S azóta azt is tudom, hogy milyen sokan vannak, akiknek hiányzik a szeretet. Fura módon nem mindig arról van szó, hogy nem szereti őket senki. Csak nem úgy és nem azok szeretik őt, amire és akikre vágynak. Akit sokáig nem szerettek – mert mással volt elfoglalva a család, vagy csúfolták a többiek az iskolában, vagy csak sosem találta a helyét a világban –, az az egész életében szeretethiányos lesz, mert semmi nem lesz elég neki. Az ilyen embert nem lehet jól szeretni, mert minden szeretetre gyanúsan tekint, nem hiszi, hogy neki szól, és minden eszközzel tiltakozik  ellene. Szétveri a feléje irányuló szeretetet. Érthetetlen módon lép ki kapcsolatokból, pedig „milyen jó dolga volt”; s ugyanilyen érthetetlen módon verekszi be magát esetenként megalázó, érzéketlen kapcsolatokba, onnan remélve szeretetet, ahonnan még vonzódásra se számíthat. Úgy szokták mondani, hogy „nem becsüli meg, amit kap”.

A szeretethiányos ember önző. Hiszen egyetlen cél vezérli a mindennapjait. Egyetlen magáncél. Az, hogy akiről úgy gondolja, annak szeretnie kell őt, feltétel nélkül, halálosan. Hiszen ő is feltétel nélkül szereti a másikat, sokat ad neki, ezért sokat is kell kapnia. Mintha a szeretetet méricskélni lehetne. S mintha szeretet különböző formáit – a szülőit, a gyermekit, a barátit, a párkapcsolatit – helyettesíteni lehetne egymással.

A napokban jelent meg egy felmérés arról,hogy Magyarországon a házasságoknak több mint a fele válással végződik. Szerintem természetes ez, hiszen nemcsak arról van szó, hogy rosszul választottunk, hanem arról is, hogy nem vagyunk olyanok, mint Rómeó és Júlia, vagyis még ha szeretjük is a másikat, mérlegelünk, szempontjaink vannak, és olyan titkaink, olyan védekező rendszerünk van, amelyik eleve meggátolja a tartós szeretetet. És akkor nem szóltam a „biztos, ami biztos” alapon történő házassági vagyonszerződésekről és társairól.

De az is lehet, hogy tévedésben élünk. Azt hisszük, hogy önmagában azért, mert az embergyerek hosszú ideig gondozásra szorul, szükség van a családra. Nem képzelhető el, hogy inkább a szarvasokhoz, a cicákhoz vagy a kutyákhoz vagyunk hasonlatosak, ahol az utódgondozás kizárólag az egyik szülő feladata?

Másrészt viszont  az is lehet, amit egy másik ismerősöm vetett föl, hogy éppen azért ilyen sok a válás, mert a gyerekeink már egyszülős családban nőttek föl, s nem is tudják, hogyan lehet tartósan szeretni. Különösen a fiúk vannak nehéz helyzetben, akiket femininné, lepkelelkűvé neveltek, hiszen a szülő, a gondozó, a pedagógus többnyire nő volt.

1999-ben 30%-ra becsültem a magányos, szeretethiányos magyar emberek számát. A növekvő munkanélküliség és létbizonytalanság, az egyre több idős ember, a  társadalomtól segítséget nem kapó, idegileg kikészített fiatalok feltűnő mennyisége és a csökkenő szolidaritás miatt ez a szám vélhetően legalább a duplájára nőtt.

 Szerintetek, birkák, vissza lehet még fordulni?

Megint esik a hó.

Gyerekkoromban én is szerettem a hóesést. Mert lehetett szánkózni, hógolyózni, lehetett örülni végre a télnek. Önszántából a tél nem barátkozik: komor és hideg. Nincs is jól megcsinálva a világ, hiszen nyáron süt sokat a nap, amikor amúgy is meleg és világos van.

Kamaszként gyakran álmodoztam arról, hogy egyszer, egy erdei tisztás közepén lesz egy kis faház, amelyben összebujunk majd, a kandallóban pattog a tűz, odakint pedig nagy pelyhekben hull a hó. És akkor örök hűséget fogadunk egymásnak, és boldogok leszünk.

Majdnem valóra is vált az álom. Igaz, nem az erdő, hanem a szülői nagy ház udvarának közepén volt az a kis ház, és nem kandalló volt benne, hanem gázfűtés. Amikor haza kellett volna mennem, véletlenül lekéstem az utolsó buszt.

 – De nagy szélhámos vagy Te – mondta a szerelmem –, de nincs semmi baj, tudom, hogy az ágyba kívánkozol velem, fogunk is szeretkezni,  csak előbb még nézd meg ezt a csodát!   Mert a testemre már régen nem fogsz emlékezni, de ha esik a hó, majd mindig eszedbe jutok.

Leoltotta a villanyt, két kis széket húzott az ablak elé, átölelt, megcsókolt, (bátorítón meg is jegyezte,hogy kezdő létem ellenére milyen jól csinálom), és órákon át néztük, ahogy a lelkünk részévé válik a sok-sok hópihe.  

Pár évtized múlva az egyik télen  olyan sok hó esett, hogy a lakótelepi szaporítókból alig lehetett kijutni a Szentendrei útra. A bátrabbak utakat tapostak a hómezőbe. Az egyik ilyen út egy dombocskán vezetett át, szinte mindenki azon járt a HÉV-ig. Ám amikor elolvadt a hó, kiderült, hogy nem dombocska volt az, hanem egy Polski Fiat.

 És megint elmúlt néhány év, nem is tudom, mennyi. Várt rám valaki nagyon. Korán el is indultam hozzá, tudtam, hogy nem szereti, ha kések. Volt hát időm a busz pályaudvarán kergetőzni a hópihékkel, gondoltam, összeszedek belőlük egy csomót, és majd jókat nevetünk, amikor a vizes kezemmel átölelem őt.  Aztán indult is a busz, cammogott szép tempósan, ám a felüljáró tövében meg is állt. A sok hótól sokáig nem tudott kapaszkodni, vissza-visszacsúszott, kaparták a kerekek a havat, én pedig már-már zokogtam, mert tudtam, hogy késni fogok, és hogy nagy baj lesz ebből.

Lett is. Soha nem kiabált annyira velem, mint akkor.  Sírt, nagyon belülről, nagyon keservesen sírt, hiába bizonygattam, hogy nem én tehetek róla, nem tudtam megnyugtatni. Csak azt tudtam, bármennyire lázadt is a lelkem, hogy vége van. Hogy nemsokára már másikat fog várni.

Esik a hó.

Mostanában nincsenek hótörténeteim. Nektek, birkák, mi jut eszetekbe úgy hirtelen?    

A BKV dolgozóinak sztrájkja kapcsán többször is és ismételten szóba került, hogy a közlekedési vállalatokat is privatizálni kell, mert az állam rossz gazda, lám-ám, egy BKV-t sem tud irányítani. Bezzeg, ha magánkézbe kerülne, sokkal jobb lenne minden, és nemhogy veszteséges volna, hanem nyereségessé válna a cég, mert a léhűtő és csak lázadni tudó, a közérdekre fityet hányó, szar söfőröket kirúgnák.

Kezdjük talán azzal, hogy mit is jelent a nyereségesség, és hogy ennek mi köze a hasznossághoz!

Köztudomású, hogy a legnyereségesebb három ágazat a fegyverkezés, az emberkereskedelem (embercsempészet, szervkereskedelem, szexuális prostitúció) és a kábítószer kereskedelem.

E három ágazat hol legális, hol nem, de vegyük csak az elsőt! Az USA idei hadi költségvetése 626 milliárd dollár, duplája a 2005-ösnek, és szintén kétszerese annak, mint amennyi a föld összes többi országáé összesen. A sokak példaképének tekintett Egyesült Államok (élén a béke-Nobeldíjas Obamával) e felfoghatatlan mennyiségű pénzből 128 milliárd dollárt tervez elkölteni az iraki és az afganisztáni háborúra. S való igaz: ha összevetjük egy mesterlövész és egy agysebész munkájának hatékonyságát, akkor megállapíthatjuk, hogy egy munkaórára vetítve a mesterlövész sokszorta több ember életét képes kioltani, mint ahányét egy agysebész képes megmenteni. Tehát a profit szempontjából valóban sokkal érdemesebb háborúzni, mint gyógyítani. Az oktatásról aztán már nem is beszélve.

És a társadalmi hasznosság szempontjából? Az emberiség szempontjából? Úgy gondolom, nyilvánvaló a válasz, vagyis az, hogy egy-egy érdekcsoport profithajszolásának köze sincs a társadalom egészének érdekeihez, vagy legalábbis azt mondhatjuk, hogy a profit nagyságából és arányából automatikusan semmilyen következtetés nem vonható le a társadalmi hasznosságra nézve.

Természetesen az ember nem a semmiért dolgozik, az embereket nem azért foglalkoztatják, hogy lóbálják a lábukat. De nézzük csak, hol nagyobb a láblógatás Magyarországon:  a közintézményekben vagy a magántulajdonú cégeknél?

A magyarországi foglalkoztatási kimutatások szerint lényegében ugyanannyi embert alkalmaznak a kölségvetési és a piaci forrásokból működő cégek.  Ha ezt az arányt a teljes munkaképes korú népességre vetítjük, akkor megállapíthatjuk, hogy mindkét szférában napi egy-két órát dolgoznak a nyolcórás munkaidőből. Ez meglehetősen rossz munkaidő-kihasználás, de – hangsúlyozom – mindkét területen ugyanannyi.  Ráadásul ahhoz, hogy ez a rendkívül rossz mutató megváltozzon, egyik terület vezetői sem tesznek semmit. Sőt, az üzleti szféra még tovább rontja a képet a mértéktelen és ki nem fizetett túlórákkal. Mert természetesen nem arról van szó, hogy mindenki ennyit dolgozik, hanem arról, hogy – mivel alacsony a foglalkoztatási ráta – sokan nem dolgoznak semmit (ők a munkanélküliek és a tőkejövedelmekből élők), mások meg a belüket is kidolgozzák.

Nézhetjük ezt másképp is.  Tekinthetjük úgy is, hogy a termelőerők (eszközök és tudás) jelenlegi fejlettsége és a tőke profitigénye által meghatározott fizetőképes kereslet mellett ilyen parányira zsugorodott az élőmunka szükséglet. És ez így is van. A fizetőképes kereslet mindazonáltal nem azonos a társadalmi szükséglettel. A jelenlegi mezőgazdasági technológiával (ide nem számítva a génkezelést) 16 milliárd embert lehetne élelemmel ellátni, mégis több milliárd ember éhezik, és nő az éhezők száma – Magyarországon is nő.   

Az éhezők számának növekedése, a szegénység – közöttük kiemelten a gyermekszegénység –  egyre aggasztóbb mértéke arra is bizonyíték, hogy a piacon tevékenykedő cégek nemhogy megoldani nem tudják a legégetőbb társadalmi problémákat sem, hanem még el is mélyítik azokat.  A versenyszféra tehát egyre kisebb hatékonyságú, bárki bármit is mond.

Magyarországon a meghatározó tulajdonforma a magántulajdon. De akkor miért a közszférára haragszunk?

Ehhez azt kell tisztáznunk, mit is értünk közszférán. A közszféra  az az intézményrendszer, amely közfeladatokat lát el, és e tevékenységeket (meghatározóan) közpénzekből finanszírozza. Az uralkodó közmenedzsment irányzatok a közszféra működését az eredményesség és a hatékonyság szempontjából vizsgálják, vagyis azt elemzik, hogy sikerült-e a közfeladatot közmegelégedéssel megoldani, és ez mennyibe került.  

Nem mindegy azonban, hogy e két vizsgálati szempontnak mekkora a súlya. A liberális álláspont folyamatosan azt próbálja bizonyítani, hogy közfeladatot is csak a magántőke tud hatékonyan megoldani. Bármilyen furcsa is, ebben igaza is van – abban az érelemben van igaza, hogy ha magáncég kap állami feladatra megbizatást,  akkor mindent meg fog tenni a nyereségesség érdekében: dolgozókat bocsát el (miközben – mint láttuk – másokat túldolgoztat), árat emel, gátlástalanul korrumpál. S eközben drasztikusan csökkenti a közszolgáltatást igénybe vehetők számát, mert az állampolgári, az emberi jogot rászorultsági jogra változtatja – a rászorultság feltételeit pedig a magántőke határozza meg.

Hogyhogy a magántőke? Hát nem az állam? Nem az önkormányzat?

Az állam és más,  úgynevezett közhatalmi szervezetek nem a környező világtól függetlenül működő intézmények. Ha a meghatározó tulajdonforma a magántulajdon, akkor a közszféra is a magántulajdonosi érdekek mentén működik még akkor is, ha e szervezetek vezetőinek egy részét demokratikusan választjuk meg;  rögvest hozzátéve, hogy a választás szabályait már közel sem közfelkiáltással állapítják meg.  

A közszféra intézményrendszere tehát óhatatlanul elidegenedik a köztől, s ez az elidegenedés a tőkés rendszerváltás utáni Magyarországon  szinte teljessé vált. Ennek az az oka, hogy az átalakulás során a hazai intézményendszer formailag egy polgári demokráciának megfelelő szervezetrendszer lett, sőt, egyes részrendszerek – alkotmánybíróság, adatvédelmi előírások – még jobbak is, mint a legtöbb  polgári demokráciában. Ez az intézményrendszer azonban kevéssé töltődött föl tartalommal, hiszen hiányzik hozzá a demokratikus polgárság; az a tőkés társadalmi réteg, amelyik a pillanatnyi és önös érdekeit legalább időnként háttérbe tudja szorítani a közjó érdekében.  De ez nem is volt cél – a centrumországok vezényelte rendszerváltás céljainak éppen a banánköztársaságok, operettdemokráciák felelnek meg a legjobban.  Funkcionálisan működő polgári demokráciában pl. kiröhögnék azt a miniszterelnököt, aki szerint a köztulajdonban levő BKV ellen sztrájkolni értelmetlen zsarolás, hiszen ezzel csak a tulajdonost, vagyis a népet károsítják. Funkcionálisan működő polgári demokráciában ugyanis mindenki tudja,hogy a köztulajdont nem a köz, hanem egy – még csak nem is választott,hanem kinevezett – vezetőség működteti, s e vezetőséget nemhogy a nép, hanem még az intézményi dolgozók sem válthatják le. A BKV dolgozói sem a néppel szemben nyújtanak be követeléseket, hanem a vállalat (bocsánat, a zrt.) vezetőivel szemben.

Ám térjünk vissza a közszférához, amelynek állítólag rosszabb a teljesítménye, mint a versenyszférának. Ahhoz, hogy ezt meg tudjuk ítélni, nézzük meg, milyen társadalmi környezet befolyásolja a közszféra egészének tevékenységét?

Az egyik legfontosabb tényező a működési forrás. Ha igaz, hogy a közfeladatok megoldása jellemzően közpénzekből történik, s e közpénzek a meghatározó társadalmi formáció akaratából nem állnak rendelkezésre, akkor a közszféra rosszul fog működni. Márpedig a magántőkének nem érdeke, hogy saját tulajdonán kívül közcélokat is támogasson, ellenkezőleg: abban érdekelt, hogy semmilyen köztámogatást – magyarul, adót – ne kelljen fizetnie. S miközben mindent megtesz az adófizetés legális és illegális elkerülésére, hangosan és agresszívan sikít, hogy az állam miért őt terheli például a betegállomány első néhány napjának táppénz-kifizetésével, vagy hogy miért nem rúghatja ki az áldott állapotban levő kismamát.

A társadalmi környezet meghatározó része egyre inkább támogatja  a közszféra megsemmisítését, s közben nem veszi észre – vagy nem akarja észrevenni, hogy ezzel saját biztonságát is megsemmisíti.  Mként részben már meg is semmisítette. Mert még ha  jók is lennének a jogszabályok, akkor is megtépázta a jogállamot az, hogy a peres ügyek átlagos átfutási ideje öt év, vagyis lényegében lehetetlen a jogérvényesítés az ügyek számához képest parányi bírósági apparátus következtében.

Vagy amikor a társadalom egyetlen tiltakozás nélkül tudomásul veszi, hogy növelik a bölcsödei csoportokban és az iskolai osztályokban a   gyerekek létszámát, és az ellehetetlenülő pedagógusi munka miatt a tanítónőt vagy a gondozónőt hibáztatja, nem a rendszert magát, akkor lemond a gyermekei jövőjéről.

S itt eljutottunk a másik vizsgálati szemponthoz: a közfeladat ellátásának színvonalához.

A társadalmi fejlődés egyik jellemzője, hogy egyre több tevékenység lépi át a „magánterület” zónáját, egyre több minden válik közfeladattá. (Kezdetben ez csupán a hatalmi erőszakra korlátozódott; a magánhadseregeket felváltotta a központi hadsereg. ) A modern közszféra nemcsak abban nyilvánul meg, hogy szolgálatóként tehermentesíti az állampolgárokat, hanem abban is, hogy mindezt professzionálisan, hivatásszerűen is teszi. Az általam – szakmai hiányosságai és vagyoni megkülönböztetést teremtő vizsgadíja miatt – vehemensen bírált közigazgatási versenyvizsga  amúgy azzal az előnnyel is járna,  hogy mérsékelné a köztisztviselői állások betöltésekor ma még nyilvánvalóan általános csókosságot, mert egy minimális szaktudáshoz – vagy inkább közigazgatási készséghez – köti az alkalmazást.  A professzionalitás ugyanakkor professzionális szervezetet is teremt, s ezzel együtt bürokráciát, önmozgást, önérdeket is. De vajon nem bürokratikusak-e a versenyszféra intézményei is? Kivel könnyebb személyesen is találkozni? A helyi polgármesterrel vagy a helyi kft. cégvezetőjével?

A közfeladat ellátásának színvonalassága egyszersmind köznyilvánosságot is jelent. Egy közszférához tartozó szervezetnek lényegében minden adata nyilvános. Egy magáncégé lényegében titkos. Pedig a magáncég is a mi pénzünket használja; mi vesszük meg a termékét, nem a mennyből hullik alá a manna. Igen, a magáncég is a mi vagyonunkat kockáztatja,  igaz, arra úgy tekint, és tulajdonjogilag igaz is, mintha az az övé lenne. Úgy lett az övé, hogy kisajátította mindannyiunkét. Vajon nem ezen „törvényes” kisajátítás miatt retteg a nyilvánosságtól, és különösen a szervezeten belüli demokráciától, dolgozói szerveződésektől? (És most nem a tényleges üzleti titkokra gondolok.)

Természetesen a közszféra intézményeinek képviselői sem szeretik a nyilvánosságot, de őket legalább jogi úton kényszeríteni lehet erre. Miként arra is, hogy legalább néha engedjenek a dolgozói törekvéseknek.

Egyrészt önmagából a közintézmény-jellegből következik a dolgozói érdekérvényesítés nagyobb lehetősége. A tőkés átalakulás során ezen intézmények szervezete nem bomlott atomjaira, így a dolgozók is szervezettebbek. A magáncégeknél nem azért nehezebb a sztrájk, mert az azokban dolgozók butábbak lennének, vagy mert a törvény tiltja nekik. Hanem azért, mert a cégfilozófia nem is tartalmazza a közérdeket;  a csapatok valójában csupán csoportok, a közösségi életnek nevezett hétvégi tréningek pedig éppen nem közösség-építők, hanem kényszertáborozások.

A közszféra intézményeinek szervezeteiben még élnek a közösségszervezés hagyományai, és érdekvédelmi szervezeteik vezetői felkészültebbek, öntudatosabbak, mint a magáncégek esetében. Végiggondolta-e pl. bármelyik birka, aki otthon a saját gyermekét sem tudja rávenni a házi feladat elkészítésére, hogy mekkora munka megszervezni egy sztrájkot? Hogy mennyi érdekegyeztetéssel, meggyőző tevékenységgel, folyamatos aktivitással és – nem utolsó sorban – mekkora kockázattal jár? Főleg egy olyan sztrájk esetén, amelyben az istenadta nép (az utasok) többségének rokonszenve is fontos. A népé, amelyik e kényszerhelyzet kapcsán önmaga is önszerveződni kezdett. Információt gyűjt és ad tovább a közlekedési helyzetről, megbeszéli a buszsofőrrel, hogy hol álljon meg a busz, közcélra ajánlja föl a személygépkocsiját, stb.

Bizonyítva, néhány napra megmutatva azt a jövőt, hogy a közszféra akkor fog igazán működni, akkor válik majd minden termelői-szolgáltatói szféra közszférává, ha e működtetést ránk, és nem a tőkediktatúrának engedelmeskedő bábokra bízzák. Ha majd végre egymásban fogunk bízni.

Emlékeztek még az egészségügy privatizációjáról szóló vitákra? Nos, e vita közben egyik barátom az alábbi emilt küldte az összes parlmenti képviselőnek, függetlenül attól, hogy a képviselő melyik párt színeiben tündökölt. Ugyanis – közpénzből – azért kapott az összes képviselő internet hozzáférést és drága laptopot, hogy azt a köz érdekében használja, és közvetlenebb kapcsolata lehessen az őt megválasztő néppel.

Tisztelt Képviselőm!

Amennyiben elfelejtette a megszólítás valódi tartalmát, emlékeztetném rá, hogy a demokrácia vagyis a népképviselet érdekében mi, a nép, olyan embereket küldtünk egy törvényhozó testületbe, mely emberek a választóik megbízásából, választóik akaratát képviselik.

A választópolgárok 2006 tavaszán elsöprő többséggel olyan pártokra adták voksukat, melyeknek a programjában éppen, hogy nem szerepelt az üzleti több-biztosítós rendszerre való áttérés.

Az eltelt másfél év szakmai vitái során világossá vált, hogy nincs egyetlen olyan érv sem, ami alapján a társadalom e tekintetben helyes választását felül kellene vizsgálnia.
A WHO megállaptása szerint "az egészségügyi alapok privatizációja negatívan befolyásolja a szolidaritást, csökkenti a hátrányos helyzetűek hozzáférését és rontja az egészségügyi rendszer teljesítőképességét".

Választópolgárként arra kérem Önt, hogy a fenti érveket megfontolva, különös tekintettel az Egészségügyi Világszervezet konszenzussal elfogadott egyértelmű állásfoglalására, ne támogassa szavazatával a társadalombiztosítás üzleti alapokra helyezését!

Megtisztelne, ha röviden tájékoztatna az Ön személyes álláspontjáról ebben a kérdésben.

Budapest, 2007. december 7.

(teljes név)
választópolgár

A barátom – miként az várható volt – annak idején mindössze két választ kapott, ebből az egyikben simán lehülyézték, állítván, hogy a nép gyermeke ilyen bonyolult kérdésekhez nem érthet.

De ami késik, nem múlik. Ma, vagyis 2010 január 4-én egy Fetser János nevű (tök mindegy, melyik párthoz tartozó senkiházi) képviselő címéről tértivevény érkezett, amely tehát igazolja, hogy a tekintélyes kegyúr gépén e napon megjelent a barátom 25 hónappal ezelőtt küldött levele. Ez nem azt jelenti, hogy el is olvasta ez a fazon az írást, hanem csupán azt, hogy bekapcsolván a laptopot, ezúttal véletlenül nem aknakeresőt játszott vele.

Hozzá kell tennem, hogy a címzettek többségétől még visszaigazolás se érkezett, egy részük esetében pedig 2007-ben a „postafiók megtelt” hibaüzenetet küldte a szerver.

Az idén karácsonyra megint favonatot kaptam. Mert kétféle ajándékot kaphat az ember: olyat, amire szüksége van, és olyat, amire nincs. Nálunk az az ajándék lényege, hogy nincs rá szükséged. Nem kabát, nem zokni, nem lábas, nem mosópor. Ha nincs pénzünk, akkor egy rajz. Vagy egy levél.

Így aztán, amikor van pénzünk, én favonatot kapok. Régebben modellvasútat kaptam, én hoztam magamnak Berlinből. Akkortájt 1 541 forint volt a repcsijegy oda-vissza. Azért kaptam modellvasútat, persze, Piko H0 méretarányút, mert a TT nem komoly, szóval, azért kaptam modellvasútat, mert gyermekkoromban sosem lehetett. De amikor  fiam 16 éves lett,  odaajándékoztam az egyik szekrényt elfoglaló gyűjteményt (NOHAB mozdony sajnos nincs, de kettős kereszt-átszelés Pilz-váltó van, bibi). Mert már tudtam, soha nem lesz türelmem terepasztalt építeni.

És különben is, én akkor már favonatban utaztam. 

A favonatban az a jó, hogy fából van. A fasínek pillanatok alatt összerakhatók, nem kell terepasztal. Már mindenféle sínem van:  egyenes, körív, kereszteződés, váltó. Van alagút is, kettő, meg viadukt is. Meg mindenféle kocsi meg mozdony. Meg sorompó. Meg ház és templom. Ha az egészet össze akarnám rakni, el se férne a szobában. Az idén egy nagy-nagy vasúti hidat kaptam. Igaz, a híd maga műanyagból van, mert Tesco márkájú, de ez sokkal olcsóbb, mint vetélytársai, és ebben a készletben is van három faház, egy fa gőzmozdony, fa tyúk, fa kutya, fa tehén, fa disznó, hét kresz-tábla, három fa kocsi, két fa ember és 22 sín.  Ráadásként, a készleten kívül, kaptam hozzá egy fa iker motorkocsit is. Pirosat

A favonatban nemcsak az a jó, hogy fából van. Az is jó benne, hogy nincs benne motor. Se elemes, se transzformátoros. Mindent én csinálok. Én tologatom a vonatokat, ha akarom, száguldoznak, ha akarom, cammognak. Kézzel állítom a váltót és a sorompót is, teljes a szabadság, még a sín se korlátoz, mert bármikor tudnak gurulni a vonatok sín nélkül is. Hogy ez nem szabályos? Hát kit érdekel, ha örömöt okoz? A rendeltetésszerű használat csak a szülők háklija. Normális gyerek csak véletlenül használja rendeltetésszerűen a játékot.  A favonatnak talán nincs is rendeltetésszerű használata. A világ egyik legjobb játéka a favonat.

Ellenpéldaként ott van Thomas, a gőzmozdony. Ő nem ilyen. Ő – a mesesorozat szerint – mindig szabályosan dolgozik. Föl se merül benne, hogy értelmesek-e a szabályok.  Ha segít valakinek, egy-egy „deviáns” dízelmozdonynak például, mintha csak azért segítene, hogy a többieket is rendre szoktassa.    Rádásul Thomas mindig készséges. Még ha csaknem szétesik a megerőltetéstől vagy a végtelennek tűnő túlórázástól, akkor is mosolyog a végén. Elégedett, hogy hűen tudta szolgálni az urait.

Thomas mesefilm sorozatként kezdte, de van már belőle könyvsorozat, folyóirat, DVD, felhúzós és elektromos mozdony is. Mert akik Thomast alkották, tudják, hogy a birkaságra egészen csöppnyi korban és folyamatosan kell nevelni az embereket, hasznot húzva a nevelésükből is.

Nem Thomast utálom, hanem a rendszert, amelyik ezt a szerepet szánta neki.

Megyek favonatozni.