Birka nép

Jó ám, hogy az embert elárasztják mindenfajta reklámokkal, s az még jobb, ha egy felnőttképzéssel foglalkozó szervezet reklámozza magát.

Az már kevésbé szívderítő, ha a reklámért senki nem vállalja a felelősséget, még Durjanc Dóra sem, aki pedig a Dft. Hungária emilje szerint az a hölgy, akihez egyéb kérdésekben lehet fordulni – ő a program vezetője.

De miről is van szó? Ehhez – ha nem is teljes terjedelmében – idézem az ajánlatot, amely egynapos képzésekről szól, a magyar nyelven beszélők számára közismert „Best practice” fedőnéven.

„Csak a gyakorlati képzésekben hiszünk: Nem hiszünk az elméleti szakemberben, csak gyakorlatban azonnal hasznosítható ismereteket közvetítünk.

A gondolkodásra hatunk, nem a cselekvésre: A résztvevőket nem cselekedni, hanem gondolkodni tanítjuk, és akkor önállóan is képesek lesznek uralni a cselekvéseiket, a tréner-tanácsadó nélkül is.

Forradalmárok vagyunk: A résztvevők teljes emberi humánumát mozgósítjuk. Szemléletmódra hatunk, ami a gondolkodásban és cselekedetben is megmarad.

Az ügyfél-elégedettséget nem elérni, hanem meghaladni akarjuk: A jobb szállítói pozícióra törekszünk: szándékunk szerint szeretnénk jobban tudni, hogy mire van szüksége az Ügyfélnek, mint saját maga.”

Gondoltam, megkérdezem már Dórát, hogy mi is a teljes emberi humánum? Mert ha van teljes, akkor van részleges is. Ha van emberi humánum, akkor van állati, növényi, tárgyi, meg ki tudja még, miféle. Noha Dóra nem tudott választ adni, aki pedig tudott volna, annak a nevét Dóra nem árulta el, így buta maradtam. Mint ahogy azt sem tudtam meg – nem jutottunk idáig –, hogy vajon az előadók, akik között címzetes egyetemi docens is virít, miért nem hisznek az elméletben? Vásárolták a címzetest ugyanilyen egynapos tanfolyamokon, mint amilyen képzéseket a Dft. Hungária hirdet? De jaj, mit is írok… nem előadók vagy tanárok ők itt, hanem trénerek. Így persze egészen más. Forradalmár trénerek, hozzájuk képest Che Guevara kispolgári puhány volt, meg is érdemli, hogy lepuffantották, mert nem tudta mozgósítani a teljes emberi humánumot. Pedig milyen egyszerű lett volna e mozgosíthatósági tudomány birtokában azt mondania a titkosszolgálatnak, hogy a gyilkolászásnak sokkal szebb dolog meghaladni az ügyfél-elégedettséget.

Dóra azt javasolta, hogy vegyek részt e képzéseken, és akkor mindenre megkapom a választ, Én ugyan azt mondtam, hogy egy ilyen nyilvánvaló lufira nincs időm, de ha jöttök velem birkák, együtt biztosan jól szórakoznánk. Ha jól értem a reklámot, a képzés ingyenes... Izé... azt hiszem, nem jól értem, mert egy cégtől csak egy embernek az, de ez se derül ki azonnal.

Csaknem szó szerint adom most közre Dr. Körösi Koppánynak, a Körics Euroconsulting ügyvezetőjének írását, hogy lássátok, hol éltek. Ha netán még nem tudnátok.(A megjegyzéseimet, kételyeimet zárójelbe tettem.)

A közelmúltban napvilágot látott hírek szerint egyre több gazdaságfejlesztési pályázat nyertese mond le az elnyert támogatás felhasználásáról. A magyarázatokban mindenki a gazdasági válságra hivatkozik, a pályázatok mindennapjaiban tevékenykedők azonban árnyaltabban látják a problémát.

A Nemzeti Fejlesztési Ügynökség (NFÜ) adatai szerint az elmúlt három évben visszalépők által igényelt 49,66 milliárd forint majd felét, vagyis 20,5 milliárdot idén adták vissza a pályázók. Ebben az évben a Gazdaságfejlesztési Operatív Program (GOP) nyertesei adták vissza a legtöbb pályázati pénzt.

A gazdasági válság kétségtelenül hozzájárul ugyan a visszalépések számának növekedéséhez, de ez még nem az egyetlen oka annak, hogy sok vállalkozás vagy el sem indul egy pályázati kiíráson, vagy az elnyert pályázat feltételeit nem vállalva, lemond a támogatásról.

Bár a támogatási feltételek enyhébbek, mint korábban, és már előleget is lehet igényelni az elnyert pályázati támogatásból, a feltételek összessége még mindig inkább riasztó, mint kecsegtető.

A GOP-pályázat nyerteseinek ugyanis - természetesen kiírásoktól függően - továbbra is be kell tartaniuk olyan követelményeket, amelyeket a magyar gazdaság a világgazdasági válság előtti állapotában is csak nagy bátorsággal lehetett vállalni.

Ilyen például, hogy a pályázat nyertesének a támogatás elnyerését követő két évben 3-5% közötti nettó árbevétel növekedést kell produkálnia, és ennek az árbevétel-növekménynek el kell érnie a támogatási összeg 30, vagy akár 50%-át! A pályázatnyertes vállalkozásoknak legalább azt kell vállalniuk, hogy megtartják a pályázat benyújtásakor vagy azt megelőző évben foglalkoztatottak számát (Körösivel ellentétben ezt helyesnek tartom), de ahhoz hogy minél több pontszámot érjenek el az értékelés során, növekedést kell vállalni (Körösivel ellentétben ezt még helyesebbnek tartom). Ha pl. a pályázó csak annyit vállal, hogy megtartja a létszámot, az nulla vagy minimális pontot ér, de ha vállalja, hogy megduplázza a létszámot, akkor maximális pontot kaphat a létszámra vonatkozó pontozási szempontnál. Akkor, amikor hazai és külföldi szakértők is a munkabérre rakódó terhek miatt (is) bírálják a magyar adórendszert, egy ilyen követelmény teljesítésének elvárása gyakorlatilag a pályázástól való eltanácsolást jelenti.

Komoly visszatartó tényező továbbá, hogy az elnyert támogatáshoz előírt tájékoztatási kötelezettségek teljesítésének költségei, valamint a projekt előkészítésének és lebonyolításának költségei nem számolhatók el a pályázatban. Az ilyen járulékos költségek például a központi régióban, ahol legfeljebb egy beruházás 25%-át lehet pályázati támogatással megszerezni, sok ügyfelet ösztönöznek arra, hogy az ugyan visszafizetendő, de összességében még így is gyorsabb, és olcsóbb banki hitelt, vagy tagi kölcsönt, vagy a finanszírozás egyéb, egyszerűbb formáját válasszák fejlesztéseikhez.

Továbbra is nonszensz, hogy egy 15 millió forintos fejlesztéshez - például egy egyszerű homlokrakodó gép beszerzéséhez - 400 oldalnyi pályázati dokumentációt kell leadni, amelynek elbírálása minimum 3-5 hónapot vesz igénybe. A gazdasági életben nem fogadható el, hogy egy egyszerű, néhány tízmillió forintos beruházás akár egy évet is késsen a nehézkes adminisztráció miatt.

Az esélyegyenlőséget kifejezetten sérti, hogy míg az önkormányzatok számára kiírt pályázatokban a projektmenedzsment, közbeszerzés, projekt-előkészítés költségei többnyire elszámolhatók, addig a vállalkozásoknak valamennyi ilyen költséget maguknak kell finanszírozniuk.

Dr. Kőrösi Koppány véleménye szerint a teljes pályázati támogatási politika átgondolásra szorul. Véleménye szerint az egész nemzetgazdaság szempontjából hátrányos, hogy az uniós pályázati pénzek egy-egy nagyberuházásra koncentráltan kerülnek felhasználásra, míg a kkv-szektor jut hozzá arányaiban a legkevesebb támogatáshoz. (Mert miért is? – kérdezném Körösitől. Kell ennyi kis- és középvállalkozás? Nem arról van szó, hogy az egész rendszer korrupt, csak a csókosok nyernek, lásd a kutyakozmetikus eu-s pénzből való támogatását? Miért nincs ennek semmilyen következménye? Miért nem lázadnak föl a kkv-k? Csak nem azért, mert akkor kiderülne a rengeteg munkaügyi súlyos törvénysértés - fekete munka, elszámolatlan túlóra - és adócsalás?)

Sajtótájékoztatóra azért megy az ember,

mert meghívják,
mert találkozhat a kollégáival,
mert érdekli a téma,
mert adnak ingyér enni.

Minél több rossz hír kering a házigazdáról, annál valószínűbb, hogy a tájékoztató végén pazar táp vár, és különösen akkor van erre esély, ha állami vezető is méltatja az eseményt.

Az átkosban az úgy volt, hogy ha átadtak egy ABC áruházat, akkor a párttitkár a szalag átvágásakor a szocializmus építésének mérföldköveként jellemezte az új kereskedelmi egységet, amelyben a dolgozó nép egyre nagyobb választékban válogatva elégítheti ki a szükségleteit, újabb csapást mérve a Nyugat pazarló imperializmusára.  

Napjainkban a fogyasztói igényekre hivatkozni nem elég. Fejlettebbek lettünk, kell még valami bónusz, például a környezetvédelem magasztos ügye.

A környezetvédelem az Európához tartozás alapkövetelménye, egyszersmind csalhatatlan mércéje is. Folyik is a verseny, hogy ki a környezetért legtöbbet tevő.

Itt vannak például a kompakt fénycsöveket gyártók. Ők olyan sokat tettek, hogy elérték: az EU fokozatosan megszünteti a hagyományos izzólámpák gyártásának és forgalmazásának engedélyezését. Persze most, hogy már megszületett a döntés, most, amikor már nem lehet mit tenni, egyre-másra jelennek meg értekezések arról, hogy a fénycsövek zúgnak, villognak, rövidebb az élettartamuk, mint amit állítottak róluk, és a fényük sem olyan barátságos, mint a hagyományos izzóké. Legalábbis az olcsóbbak ilyenek, a drágábbak viszont sosem térülnek meg. Ami még ennél is fontosabb: a hagyományos izzólámpa semmilyen környezetszennyező anyagot nem tartalmaz, viszont a kiégett kompakt fénycső veszélyes hulladék. Radioaktív sugárzó fénypor és higany van benne. Hangsúlyozom, csak az utóbbi időben beszélhetünk erről, korábban a birkákat senki nem tájékoztatta, nem tájékoztathatta.

Amikor tegnap délben a budapesti Hősök terén beültünk a sajtó munkatársait szállító mikrobuszba, már tudtuk, hogy egyrészt csodára számíthatunk majd, másrészt nem egy szem száraz pogit fogunk kapni, mert az esemény főszereplője a környezetvédelmi államtitkár lesz.

Az is bejött, hogy a Dunakesziig vezető úton jót cseveghettünk egymással a szakma állapotáról, felemlegethettünk régi nagy médiasztorikat is – amin főként az értendő, hogy ki mikor és hol mennyit volt képes piálni, szó szerint értelmezve a „korlátlan italfogyasztás”-t.

De aztán begördült a parkolóba a mikrobusz, és elénk tárult – idézem a sajtóanyagot – "a TESCO közép-európai legzöldebb áruháza". Viszonylag gyorsan elhangzottak a nyitóbeszédek (közben láttuk, hogy már terítenek), átestünk a szalag átvágásán is, majd üzemlátogatásra indultunk, hogy saját szemünkkel győződjünk meg arról, hogyan akarja csökkenteni a felére a TESCO a károsanyag-kibocsátást.  

Hát mi tagadás, be van vetve itt minden. A tetőn napkollektorokat helyeztek el, ezek kb. úgy működnek, mint a hétvégi telkeken az esővíz-gyűjtő tartályok, amelyekben a nap melegíti a levet.

Ugyancsak a tetőkön, valamint a homlokzaton napelemek sorakoznak, amelyek napenergiából elektromos áramot termelnek. A napelemek megtérülése kb. tíz év, és ha még ezután is működnek, akkor valóban megérte alkalmazni őket. Attól persze tekintsünk el, hogy a gyártásukhoz felhasznált adalékok erősen rákkeltő hatásúak.

A dunakeszi áruházban használnak továbbá hőszivattyúkat is, amelyek a föld alsóbb rétegeinek melegével fűtik az épületet.

Az eladótérben a hűtőbútorokat (ládákat, szekrényeket) elhúzható ajtókkal szerelték föl, ezek következtében a hűtött ételek didergetéséhez 40%-kal kevesebb energia kell. Hozzáteszem, hogy a lakótelepünkön levő Spar (leánykori nevén Plus) áruházban már tíz évvel ezelőtt is ilyenek voltak a hűtőládák, s arra is jól emlékszem, hogy noha a mi családunk 1961-ben vásárolta az első Lehel hűtőszekrényt, már annak is volt ajtaja.

Az igazi újdonság azonban a világítás megoldása, s ezzel vívta ki a március 3-án átadott áruház az elsőbbséget. Azt mondanom se kell, hogy a mesterséges fényforrások nem izzólámpák, hanem fénycsövek vagy fényt kibocsátó félvezetők (ledek).  Ám hogy igazán nagyot lehessen takarékoskodni, a TESCO – ellentétben a Bolondfalváról szóló népmesével, amelyben a buta paraszt teknővel viszi a világosságot a házba – tehát a TESCO, s itt most elérzékenyülök, mert valahogy föl kell készíteni titeket a csodára, vagyis a TESCO feltalálta az a b l a k ot. 

Na? Hittétek volna?

Van tetőablak is, oldalablak is. Amikor a műszaki igazgatótól megkérdeztem, hogy ha az ablakokon is gyün be a fény, akkor miért világít az összes fénycső, az volt a válasz, hogy a fényszabályozó automatika rendszer még nem készült el a megnyitóra.  Meg is jegyezték a kollégáim, hogy már megint minek szólaltam meg…

Ja, még. A fogadás valóban sok finomságot tartalmazott, nekem különösen a csokiöntetes süti ízlett. A legyek nem voltak ilyen válogatósak, mert belőlük is volt bőven.

90. zsoltár
Tebenned bíztunk eleitől fogva, Uram, téged tartottunk hajlékunknak!
Mikor még semmi hegyek nem voltanak, Hogy még sem ég sem föld nem volt formálva,
Te voltál és te vagy, erős Isten, És te megmaradsz minden időben. 

Az embereket te meg hagyod halni, És ezt mondod az emberi nemzetnek:
Légyetek porrá, kik porból lettetek! Mert ezer esztendő előtted annyi,
Mint a tegnapnak ő elmúlása És egy éjnek rövid vigyázása. 

Kimúlni hagyod őket oly hirtelen, Mint az álom, mely elmúlik azontól,
Mihelyt az ember felserken álmából, És mint a zöld füvecske a mezőben,
Amely nagy hamarsággal elhervad, Reggel virágzik, estve megszárad. 

Midőn, Uram, haragodban versz minket, Ottan meghalunk és földre leesünk,
A te kemény haragodtól rettegünk, Ha megtekinted mi nagy bűneinket,
Titkos vétkünket ha előhozod, És színed eleibe állítod 

Haragod miatt napja életünknek Menten elmúlik nagy hirtelenséggel,
Mint a mondott szót elragadja a szél. A mi napink, miket nekünk engedtek,
Mintegy hetven esztendei idő, Hogyha több, tehát nyolcvan esztendő. 

És ha kedves volt is valamennyire, De többnyire volt munka és fájdalom;
Elkél éltünknek minden ékessége, elmúlik, mint az árnyék és az álom.
De ki érti a te haragodat? Csak az, aki féli hatalmadat. 

Taníts meg azért minket kegyelmesen, Hogy rövid voltát életünknek értsük,
És eszességgel magunkat viseljük! Ó, Úr Isten, fordulj hozzánk ismétlen!
Míg hagyod, hogy éltünk nyomorogjon? Könyörülj már a te szolgáidon! 

Tölts bé minket reggel nagy irgalmaddal, Hogy jó kedvvel vigyük véghez éltünket,
Ne terheltessünk nyomorúságokkal! Vígasztalj minket és adj könnyebbséget,
És haragodat fordítsd el rólunk, Mellyel régóta ostoroztatunk! 

Szolgáidon láttassad dolgaidat, Dicsőségedet ezeknek fiain!
Add értenünk felséges hatalmadat, Mi kegyes Urunk, ó, irgalmas Isten!
Minden dolgunkat bírjad, forgassad, Kezeink munkáit igazgassad!

(Szenczi Molnár Albert fordítása)

............

József Attila: Kész a leltár
Magamban bíztam eleitől fogva -
ha semmije sincs, nem is kerül sokba
ez az embernek. Semmiképp se többe,
mint az állatnak, mely elhull örökre.
Ha féltem is, a helyemet megálltam -
születtem, elvegyültem és kiváltam.
Meg is fizettem, kinek ahogy mérte,
ki ingyen adott, azt szerettem érte.
Asszony ha játszott velem hitegetve:
hittem igazán - hadd teljen a kedve!
Sikáltam hajót, rántottam az ampát.
Okos urak közt játszottam a bambát.
Árultam forgót, kenyeret és könyvet,
ujságot, verset - mikor mi volt könnyebb.
Nem dicső harcban, nem szelíd kötélen,
de ágyban végzem, néha ezt remélem.
Akárhogyan lesz, immár kész a leltár.
Éltem - és ebbe más is belehalt már.

............

Bizalom vesztette korban élünk.  Olvastam olyan ostobaságot is állami jó pénzért megírt tanulmányban, hogy a gazdasági válság oka (nem pedig következménye) a bizalom hiánya. Mintha egy gazdasági jelenség nem objektív, a rendszer lényegéből következő folyamat lenne.

A bizalom hiánya vagy megléte végigkíséri az emberiség történelmét.

Az iménti két példából az első akkor született, amikor éppen bizalomhiány volt – a katolikus egyházból való kiábrándulás, a hitelvek és a hitgyakorlat megreformálásának történelmi folyamata, a feudalizmus kezdődő bomlása eredményezte azt a törekvést, hogy ismét lehessen bízni Istenben. Nem olyan felhőtlen bizalom ez, tele van félelemmel. „De ki érti a te haragodat? Csak az, aki féli hatalmadat.” Hozzá kell tennem, hogy a reformáció a katolikus egyházat is megreformálta, sok értelemben ott is helyreállt a bizalom – legalábbis a hívők körében. De persze mindenütt továbbra is tekintélyelvű bizalom volt ez.

A második példa valószínűleg a költő tudatos, evilági szembeszegülése a 90. zsoltárral. A kiszolgáltatott, kizsákmányolt, megalázott, kitaszított ember tagadása, azé az emberé, aki nem hisz a csodákban, és aki – ellentétben a zsoltár középső részével  –  nem az Istennek tett szolgálatként, nem elrendelt bűnösként tekint az életre, hanem csak úgy, mint ami megtörténik mindenkivel.

Bizalomhiány persze csak akkor lehet, ha szükségünk van a bizalomra.

Az életünk bizalommal kezdődik. Az ösztönösen a cici után tátogó gyerekszáj tudattalanul bízik még az anyukában. Az első, és legrettenetesebb bizalomvesztés akkor következik be, ha az anya nem képes az ellátásra, és akire bízza, az se képes rá. Iszonyat a címe annak a József Attila versnek, amely ezt a nyomorúságot mutatja be: „A gyermek irtózattól nyirkos, /- ha adja, miért veszi el? /A leány hideg, mint a gyilkos”

Többségünk gyermekkorára azonban nem jellemző, hogy ne bízhatnánk a szüleinkben. Jó, időnként füllentettek, hogy van Télapó, meg azt sugározták felénk, hogy mi vagyunk a legokosabbak és legszebbek – történetesen ebben nem tévedtek, csak nem szóltak, hogy ezt nem mindenki látja így. Még azt is mondták, hogy ha mindhalálig jók leszünk, akkor boldogabbak leszünk, mint a rosszak. Nem is beszélve a nagyszülőkről, miszerint „ember lesz az én kis unokám”.

Azt sem vethetjük a szüleink szemére, hogy nem szóltak: vannak, akikben nem lehet bízni. "Ne bízz abban a piszkos bácsiban, mert kárt tesz benned; ne bízz az oviban Pistikében, mert ő verekedős; ne bízz Évikében, mert ő nyafis;  ne bízz Lajcsikában, mert ő cigány, és azok ellopják a homokozó lapátodat." Ha mégis bízni mertünk abban, akiben nem lett volna szabad, meg is kaptuk a magunkét: "Miért hallgattál Évikére? Ha azt mondta volna, hogy ugorj a Dunába, beugrottál volna?" És tudtuk, hogy most el kell árulnunk Évikét, leszegtük a fejünket, mert nem mondhatjuk, hogy igen. Pedig Évikéért, a szerelemért mindent megtettünk volna, a legkevesebb, hogy a Dunába is ugrottunk volna. Utólag tudjuk, hogy életünkben először játszottuk el a bizalmat, hogy megfeleljünk a hatalomnak, ami éppen szülői elvárásként mutatta magát. E műfajból találkoztam szélsőséges példákkal is. Néhány éve az Ikeában egy másfél éves kisfiú pottyant a földre. Nyújtottam a kezem, a gyerek talpra pattant, lehajoltam, egymásra mosolyogtunk, mire az anyacsősz fölrikácsolt: „Hányszor mondtam Neked Arnoldka, hogy idegenekkel nem barátkozunk?” Vajon miken ment át élete során anyu?

A lényeg, hogy már elménk eszmélésétől fogva tudjuk, hogy vannak, akikben meg lehet bízni, és vannak, akikben nem. A bizalmatlanság még nem bizalomhiány, csupán természetes védekezés. A csacsi vakhit az arra érdemtelenben pedig nem bizalom.

De honnan tudjuk, hogy kiben lehet bízni és kiben nem? E tudás első tapasztalata, hogy minden szempontból senkiben nem lehet bízni. Vannak emberek, akik például képtelenek pontosan érkezni valahová. Nem bízhatunk tehát abban, hogy az ilyen ember önként betart majd valamilyen határidőt. Ha fontos számunkra az illető, akkor csak olyan helyzetekbe szabad hozni őt, amelyekben a pontos érkezés lényegtelen. Vagy például tartós párkapcsolataink kezdetén mondhatjuk ugyan, hogy mi ketten örökké hűségesek leszünk egymáshoz, de azért azt tudnunk kell, hogy a legtöbb ember poligám. Sajnos, azt is tudjuk, hogy aki kémiai tudatmódosító szerek (drog, alkohol) rabja, az csak egészen ritka esetben fog leszokni – ugyanis lényegében lehetetlenség –, tehát megbízni benne nem vall túl nagy bölcsességre.

A bizalomvesztés egyik oka tehát az, hogy gyakran bízunk olyasmiben, aminek nagyon kétséges a kimenete.

Fordítva is igaz a dolog. A világ egyik legszebb szerelme Anna Frank és Péter Schiff története. Noha Peter már korábban is ismerte Annát, mint mielőtt közösen bujkálniuk kellett, mondhatnánk, „jártak” is egymással – Peter sokszor megvárta Annát a suli előtt, ebédelni is volt a családnál olykor –, közelebbi kapcsolatuk a kényszerű összezárás során kezdődött. Anna kifejezetten ellenségesen viselkedett Peterrel szemben, hogy azután egyaránt szembefordulva a nagyvilág rettenetével és a szűkebb padlás-környezet örökösen veszekedő felnőttjeivel, megmutassák: az ő szerelmük igazabb, mint Rómeóé és Júliáé.

De mi van akkor, amikor minden bizalom ellenére állandóan a bizalmatlanság vesz körül minket, és azt tapasztaljuk, hogy mindig az nyer, akiben bíztunk, s aki visszaél ezzel?

Akkor gáz van. Akkor van az, hogy válság van. Ha a társadalom egészét jellemzi ez, akkor társadalmi válság. Akkor el kell kezdenünk megoldásokat találni a válságból való kilábaláshoz.

Ám nézzük csak, mi minden vezetett szép hazánkban ehhez a nagy, kövér bizalmi válsághoz?

Érdemes ismét visszanyúlnunk a II. világháború végéhez! Romokban hevert az ország, nem látott mást a pincéből fölbátorkodott nép, mint éhezést és pusztulást. De bízott abban, hogy minden károgás ellenére lesz magyar újjászületés.  És lett. És szinte folyamatosan nőtt az életszínvonal, és lenyűgöző volt a felfelé mobilitás. Ez volt az első 25 év. Aztán szinte minden leállt. Minden hamissá, merevvé csökött, mert nem volt demokrácia, és a növekedés háború utáni mozgatói kimerültek. Nemcsak nálunk, hanem a fejlett tőkés országokban is. Számunkra két válaszút volt: az egyik a társadalmiasítás útja, vagyis az állami/szövetkezeti tulajdon közösségi, önszerveződő tulajdonná alakítása, a másik a kapituláció, a visszarendeződés. Az előbbi még járatlan volt, és mert a hatalom nem engedte, hogy igazi demokrácia legyen, hogy az alattvalók felszabaduljanak, így inkább megsemmisítette a rendszer létalapját is. Így aztán nem is lett forradalom, és ami ezután következett, az a kispolgári szocializmus agóniája volt: a mindenre kiterjedő korrupció, a mutyizás, a teljesítmény visszatartása és visszatartatása, a lassú, 20 éves átmenet a kapitalizmusba. Amikor először hallottuk, hogy „megvédjük a vívmányainkat”, már tudni véltük, hogy minden vívmányt feladnak és elvesznek tőlünk. A diktatórikus szocializmus adta, és a kapitalizmussal szövetkezve el is vette.

Valóban, minden elveszett – az elmúlt  25 év az életszínvonal, az életminőség minden jellemzőjének romlásával járt a többség számára. A propaganda pedig a rendszerváltás óta másról nem szól, mint arról, hogy „csak önmagad vagy a sikered kovácsa”. Te, személyesen és csakis Te tehetsz a kudarcaidról, mert nem tanultad meg az új, a közösség nélküliségre, a bizalom nélküliségre alapozó játékszabályokat.

Ahol nincs egyéni felelősség, ott a tettek nem ellenőrizhetők, nem kérhetők számon, nem jutalmazhatók és nem büntethetők. Az egyéni felelősség hiányában a közösség gyorsan elpusztul, hiszen nincs demokrácia, nincs jövő.

Ahol csak az egyénre szakad minden felelősség, ott a személyiség összeroppan az aránytalanul nagy teher alatt, s felelőtlen birkává válik. Ebben a helyzetben ki se alakulhat a közösség, hiszen nincs demokrácia, nincs jövő.

Többször leírtam már egy jelenetet annak bizonyságául, hogy a társadalmi és az egyéni bizalomhiány mihez is vezet. A jelenet arról szól, hogy a fiú és a lány a búcsúcsók előtt megállapodik abban, hogy másnap is találkoznak egymással. Aztán tehát smaci, mindketten útjukra mennek, talán nem is integetnek egymásnak. Majd öt perc múlva megy az első sms, hogy komolyan gondolta-e a másik a másnapi randit. És ez így, ilyen veszettül folytatódik tovább mobilon, drótostelón, interneten. Mert a találkozó ígérete csak az ígéret elhangzásakor volt biztos. Csak abban a pillanatban. Mert ki tudja, mi jöhet közbe, mert minden oly törékeny.

Tehát gáz van, bizalmi válság van. De tényleg minden végképp megsemmisült? 

Életem egyik legszebb szakasza volt, amikor pályakezdő voltam. Az új munkahelyem nagyon bizalmatlanul fogadott. Idegenkedtek az öltözékemtől, a kinézetemtől, a viselkedésemtől, az őszinteségemtől, a fékezhetetlen kíváncsiságomtól, a képesítéseimtől és a vélt képességeimtől – vagyis tőlem. Meg is mondták, hogy el akarnak üldözni. Az első év után majdnem ki is rúgtak. Aztán egyik kollégám, akit az egész szakma nagyon becsült, végigment velem a folyosón, és bárkit látott, megkérdezte: „Ismered a barátomat? Bemutatom Neked…” Hetekig játszotta ezt, feltűnően, hangosan, sokakkal. 

A fiú és a lány randiját valóban többször leírtam, azt azonban még soha, hogy mit találtam ki egyszer az egyik ismerősömmel. Azt mondtam neki évekkel ezelőtt, hogy a következő találkozónkig nem érhetjük el egymást. Sem sms-ben, sem emilben, sem drótostelón, sem sehogy. „És ha közbe jön valami?” – kérdezte. „Nem jöhet közbe semmi. Ha valóban fontos a tali, nem jöhet közbe semmi. De ha mégis, és egyikünk nem lesz ott a helyszínen, akkor tudni fogjuk, hogy életveszély volt.” És két találkozó között olyan csuda jó volt bízni abban, hogy tényleg fontosak vagyunk egymás számára. A bizalom katalizálta az újabb találkozást, meg a még újabbakat mindaddig, ameddig mindketten fontosnak tartottuk egymást. Mindaddig, amíg volt közös jövőnk. Ami nem róla szólt, nem is rólam, hanem rólunk. Közös, de egyben megosztott felelősséggel. A bizalomtól, ez egymás iránt érzett felelősségtől nagyon erősek lettünk; bizony, milyen nagyon-nagyon erősek!

Bizalmat kell keltenünk másokban magunk iránt. Bizalmat kell sugároznunk másokról mások felé. El kell fogadnunk mások bizalmát, ügyelve arra, hogy vissza ne éljünk vele. És okosan, kellően, ám nem túlzottan óvatosan, de érzelmeinket is vállalva kell bíznunk azokban, abban a sok-sok társunkban, akiknek a bizalom az emberhez méltó, jövőbe vezető életet jelenti. Hogy sokszor fogunk csalódni még másokban és önmagunkban is? Sokkal többször, mint gondolni lehet. Lassacskán mégis új világot fogunk építeni, nem felső parancsszóra, hanem belső ösztönzésből.

Egymásban bízva mostantól fogva.

Birkák, bíztok ebben?

Szeretem az ABBÁt. Jó kis vidám, kellemes tánczene volt a maga idejében, nemcsak táncolni lehetett rá, hanem hallgatni is. Az SOS-t meg külön nagyon szeretem, mert egyrészt legalább egy szót értek a szövegéből, másrészt mindig eszembe jut, amikor az NDK porcelángyárának munkásszállóján, a női szakaszban illegálisan tartózkodtam, és ezt a nótát hallgattuk az egyik volt gimis osztálytársam húgával összebújva, aki vendégmunkásként dolgozott a gyárban. (Egyre inkább szembesülök azzal, hogy morzsánként kell egykori NDK-s tapasztalataimat elszórogatni, mint parányi aranyrögöket.)  

Szeretem az ABBÁt, és sokáig nem is gondoltam volna, hogy ezeket a nagyon egyszerű dalokat milyen nehéz jól énekelni. Mert az a furaság, hogy fennmaradtak az ABBA-nóták, és folyamatosan játsszák őket.  Folyamatosan születtek klón ABBA együttesek, például az is, amelyikből néhány hónap után rúgták ki három évvel ezelőtt egy ismerősömet, mert nem ment neki jól az éneklés. Mondjuk így: hamis volt, mint állat.

Aztán elkészült egy musical, a musicalból pedig egy film, ami világszerte nagy sikert aratott. Állítólag a musical jó volt, a film pedig… nem akarok senkit se bántani nagyon, de sem a történet, sem az előadók nem lopták a szívembe magukat. Mondjuk, annyi volt a különbség az eredeti ABBA és a filmbeli zenélgetés között, mint a Honthy Hanna, Latabár, Rátonyi, Feleki Kamill fémjelezte Csárdáskirálynő (1961) és az ugyancsak Szinetár Miklós által rendezett filmváltozat (1971) között. De a film nálunk is kasszasiker volt, a DVD is fogyott rendesen, helyes, mindenről le kell nyúzni minden bőrt, már-már vártam, hogy bábjáték is készül az ABBA munkásságából.

De nem. Könyv készült belőle. 264 oldalas, cérnafűzött, keménytáblás, védőborítóval. Könyv, sok-sok fotóval. A könyv első része az ABBA-nóták születését meséli el (Na, vajon hogyan születik egy sláger?), a második része pedig a musical és a belőle készült film történetét. Ahogy a könyv ismertetője mondja, bepillanthatunk.

Mindezt nem tudtam volna meg, ha Óbudán a Flórián téren egy plakát nem közli velem az örvendetes eseményt. Meg azt, hogy a könyv ára 14 500 forint.

Nem akarok én itt szörnyülködni, mert nyilván felmérte a kiadó a piacnak az ő igényét.  Csak arra kérlek Titeket, birkák, miután megvettétek és elolvastátok a művet, számoljatok be arról, hogy ugye, megérte?

„Az ország nem kérdi, mivégre engedik meggyűlni a bajt
s mért nem a munkás védelmére gyámolítják a gyáripart.”

(József Attila: Eszmélet)

Emlékeztek még a megboldogult Sulinet Expressz programra? Ha emlékeztek rá, akkor arra is emlékezhettek, hogy a lényege az volt, hogy egy csomó állami támogatással nagyon drága digitális eszközöket vásárolhattatok meg. Például digitális fényképezőgépet. Holott a program azzal a céllal indult, hogy a nagyon szegény emberek alapvető számítástechnikai eszközökhöz jussanak.

Régóta tudjuk, hogy a Sulinet Expressz hazugság volt. Minden szempontból hazugság. Elsősorban nem alapcikkek, nem az első PC vásárlására használták föl az emberek az állami támogatást, hanem továbbfejlesztésre, kiegészítők vásárlására. A Sulinet Expressz hatására ugyanis alig (3%-kal) nőtt a számítógépes háztartások száma, a rendszer a közepes jövedelműeknek kedvezett. Amikor pedig egy-egy eszköz lekerült a kedvezményes listáról, érdekes módon rögvest olcsóbb lett, tehát mindenféle állami támogatás nélkül is ugyanannyiért vásárolhatta meg a nép, mint támogatással. Kit támogatott tehát az állam? Azt a vállalkozást, amelyik a Sulinet igazi kedvezményezettje volt. Az Elender nevű pénznyelő automatát, Kóka János hírhedt cégét, azét a Kóka Jánosét, akinek a többszintes csodapalotáját feketén foglalkoztatott munkások építették.

Mit csinált tehát az állam Sulinet Expressz címen? Lopott. Lopta a közpénzt, magánzsebeket tömve tele.

Hogy mégis hogyan lehetett ilyen pofátlanul lopni? Hát úgy, hogy egy létező társadalmi igény kielégítése volt a jelszó.

Nézzünk tehát egy másik társadalmi igényt! Magyarországon nagyon sok a nagyon szegény ember. Olyan nagyon sok, hogy az már feltűnő.  Mert a szegénység alapvetően rejtőzködő. Azért ilyen sok a nagyon szegény, mert ahol csökken a termelés, ahol csökken a nemzeti jövedelem, ahol e csökkenő nemzeti jövedelmet is szétlopkodja a gazdasági elit, ott egyre többen lesznek szegények.  Ahol sok a munkanélküli, ott kevés a munkából származó jövedelem, emiatt a társadalom munkavégző része egyre nehezebben tudja eltartani a gyerekeket, a fiatalokat, a valóban rokkantakat és a nyugdíjasokat. Egyszerűen nem jön vissza a korábban aktívak (ma nyugdíjasok) által megtermelt jövedelem. Ilyenkor tehát, amikor kevesen dolgoznak, amikor e kevesek sem termelnek elég jövedelmet, akkor megnő a segélyre szorulók száma. Ha pedig egyidejűleg nő a segélyre szorulók száma és csökken a segélyre fordítható összpénz (vagy szándékosan csökkentik ennek mértékét), akkor az a társadalom igénye, hogy a segélyezésre fordított összegek még jobban hasznosuljanak.

Sehol a világon nincs példa arra, hogy segélyezéssel sikerült volna felszámolni a szegénységet. Az USA-ban jelenleg ugyanannyi (20%) a nagyon szegények aránya , mint 1962-ben, amikor Kennedy meghirdette a szegénység elleni háborút.

Ebben az esetben nagyon tetszetős megoldások szoktak születni. Még véletlenül sem olyanok, amelyek a segélyezendők számát úgy csökkentenék, hogy ne kelljen segélyezni őket

Ezzel szemben ilyenkor jön a bünti, a fegyelmezés, a megszégyenítés, a szembefordítás. A szegénység elleni harc a szegények elleni – hatalmi ösztönzésre egymás elleni – harccá aljasul.

Az egyik ilyen trükk a szociális kártyának nevezett „természetbeni” juttatás.  Mielőtt megvizsgáljuk, ki nyer az ügyön, nézzük meg, milyen ürüggyel is találták ki a hatalom bölcsei ezt a megoldást!

A jelenlegi segélyezési gyakorlat lényege, hogy a segélyezett pénzt kap.

Hozzáteszem rögtön, hogy ez sem egészen igaz. Az az édesanya például, aki nem tud szoptatni, nem pénzt kap anyatej vásárlására, hanem az anyatejgyűjtő állomásról kihozzák neki.  Vagy például az önkormányzat által fenntartott bölcsik egy részében nemcsak bölcsődei díj nincs, hanem az ebédért sem kell fizetni.

De nézzük, mi történik a pénzzel, ezzel a nevetségesen alacsony támogatással! Mi történne? A segélyezett elkölti. Lakbérre, közüzemi díjak fizetésére, és ha még marad belőle, élelmiszerre. Ha nem marad, akkor megesik, hogy éhen hal. Ha nem fizet közüzemi számlát, mert inkább a gyerekeit eteti, akkor kilakoltatják, és megfagy. Hangsúlyozom, ez a pénz olyan csekély, hogy szinte semmire se elég.

Mégis, akadnak, akik ezt a pénzt is elisszák, elbagózzák, eldrogozzák vagy a kétségbeesésükben  uzsorakamatra fölvett hitelt törlesztik belőle. Mit gondoltok, mekkora az arány a segélyezettek körében, akik egészségkárosító élvezeti cikkekre költik a segélyt? Elárulom. 10% se. A hiteltörlesztés sajnos más ügy, ott még nincsenek statisztikai adatok, de többnyire nem luxusvillák eladósodott lakóiról van szó.

Ez a 10% azonban nagyon látszik, és területileg is nagy a szórás. Jobban látszik, mint amikor Pállfy István részegen vezetett híradót vagy Horn Gyula beszélt hülyeségeket ugyanilyen állapotban a parlamentben. Jobban látszik, mint amikor a képviselők nem bírnak magukkal, és bagóznak az ország házának folyosóin.  Jobban látszik, mint amikor Fodor Gábor vagy Deutsch Tamás drogozik. Jobban látszik, mert aki szegény, az bármit követ el, jobban látszik.  Mert közelebb van. Egy kistelepülésen az ott élők mindenkiről tudnak – vagy tudni vélnek – mindent.

Például azt is tudják, ki az, aki inkább éhezteti a porontyait, de a kocsmát nem hagyja ki. Már csak azért sem hagyja ki, mert a szegény települések „protokolljához” hozzátartozik a kocsma. Sőt, nemcsak az ott lakó egyszerű népek tudják, hanem az önkormányzat vezetőinek is látniuk kell. Hiszen azért választottuk meg őket, hogy ügyeljenek a törvényességre, nem azért, hogy a szegény emberekkel – közmunka fedőnévvel – a saját palotájukat építtessék föl. Aki ugyanis elhanyagolja a kiskorú gyermekeit, az bűncselekményt követ el.  Ebben az esetben az önkormányzatnak hivatalból lépnie kell. Nemcsak bűncselekmények, hanem szabálysértések esetében is. Ha például a gyereknek sok az igazoltatlan hiányzása, akkor gyámügyi eljárás indul. De melyik iskolából is hiányzik sokat a gyerek? Abból az iskolából, ahová, ha járna, a többi szülő kiírattatná a saját gyerekeit. Mert jobb helyeken nem vegyülünk a szegényekkel. Ugye.  De ettől még intézkedni kell, védeni kell a gyereket.

A gyereket például tényleg lehet úgy védeni, hogy a segélyezésre fordított összeg egy részét természetbeni juttatásként kapja a gyerek. Iskolatej, étkeztetés, stb. Úgy is lehet védeni, hogy állami gondozásba veszik a kicsit. Úgy is lehet, hogy nevelő szülőkhöz vagy örökbe adják. Úgy is lehet, hogy a veszélyeztetett gyerekek családját rendszeresen ellenőrzik, és bizonyos költségeket az önkormányzat automatikusan befizet, és csak a maradékot utalja át. A törvény most is lehetővé teszi, hogy a családi pótlék felét természetben juttassák el a családhoz, indokolt esetben.

A szociális kártya úgy működne, hogy meghatározott cikkeket meghatározott boltokban lehet csak vásárolni. Láttam ennek az előzményét. Úgy 12 évvel ezelőtt Derecskén Halász János barátom (később az egyik párt parlamenti frakcióvezető-helyettese) hozott létre szociális diszkontot. Jegyre lehetett vásárolni ott alapvető élelmiszereket: pl. olajat, lisztet, kenyeret, cukrot. Működött is a diszkont, azzal a bibivel, hogy a diszkontban vásárolt termékeket el is adták a többieknek azok, akik korábban is kocsmatöltelékek voltak. Tehát éppen azoknak a családját nem segítette, akikről a dolog szólt. A diszkont hamarosan meg is szűnt, ha jól emlékszem.  

A szociális kártya nem egyszerű jegy, hanem csipkártya lesz, fényképes, kóddal védett. Elsőként tehát az jár jól majd, aki a kártyát gyárthatja. A kártyával csak meghatározott helyeken lehet fizetni. Ha a közüzemi számláktól eltekintünk, akkor ez azt a lehetőséget rejti magában – miként erre Ferge Zsuzsa megélhetési szegénységszakértő is felhívta a figyelmet –, hogy a fizető helyek árat emelnek. Volt már ilyen botrány a szociális kártya előzményei esetében 1996-1999 között Újbudán, 2007-2009 között Hódmezővásárhelyen, s volt gond Esztergomban, Cegléden és Szolnokon is. Továbbá tudjuk azt is, hogyan lehet pénzre váltani „okosan”, némi veszteséggel az étkezési utalványokat vagy a ruhautalványt. A szociális kártyával vásárolt javakat természetesen el is lehet adni. Mert az uzsorásokat mindenképpen ki kell fizetni, különben – állami szemhunyással – hirig lesz, legfeljebb még kevesebbet eszik a gyerek még ott is, ahol nem isszák el a segélyt.

Hogy egészen pontosan kiken fog segíteni a szociális kártya, azt nem lehet tudni. De azt már látjuk, hogy kik fognak nyerészkedni vele.

Min említettem, a segélyezés nem old meg semmit. Se kártyával, se kártya nélkül.

A bűnözést – ideértve az uzsorásokat is – a bűnüldözés és az indokolt büntetés, a lakáshiányt a lakásépítés, a munkanélküliséget a munkavégzés lehetőségének megteremtése, a szegénységet a termelés és az igazságosabb elosztás szünteti meg. Hogy erre az alapvető igazságra mikor jövünk rá?

A Négyszögletes Kerek Erdőben is sokáig tartott, amíg ráeszméltek, hogy Szörnyeteg Lajos álmosságát csak az alvás orvosolhatja. De attól kezdve mindenki vigyázta az álmát.

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy király, s annak három fia.  Meg volt egyszer, ugyanakkor volt hol nem volt a szomszéd országban egy másik király, akinek volt egy lánya. Mondta ez a másik király, hogy a lányát és a fele királyságát annak adja, aki versenyre kel: megmérkőzik a sárkánnyal, és legyőzi a fenevadat.

Megörültek a királyfik, mindhárman elindultak egymás után megküzdeni a sárkánnyal, mert a királylány olyan szép volt, hogy akár celeb is lehetett volna fő műsoridőben, ha később születik meg néhány száz évvel, és borotválja a nunáját.

Ahogy a legidősebb királyfi ment-mendegélt az úton, egyszer csak egy rút, nagyorrú, hajlott hátú öregasszonyba botlott, aki rőzsét cipelt a hátán. – Tűnés az utamból, tedd a rőzsét banyatankba, ne szerencsétlenkedj – mordult rá a királyfi –; rohanok legyőzni a fenevadat. És sietett is tovább.

Ahogy a középső királyfi ment-mendegélt az úton, ugyancsak a rút, nagyorrú, hajlott hátú öregasszonyba botlott, aki rőzsét cipelt a hátán. – Rőzsét cipelni, azt bezzeg tudsz, baszki, a kincstárunkból meg fölmarkolod a rokkantnyugdíjat, így aztán nem is tudjuk csökkenteni a tizedet – mordult rá a királyfi –; rohanok legyőzni a fenevadat. És sietett is tovább.

Ahogy a legkisebb királyfi ment-mendegélt az úton, kibe botlott, na, kibe? A rút, nagyorrú, hajlott hátú öregasszonyba, aki rőzsét cipelt a hátán.

– Adjon az Isten szép napot, öreganyám! – köszöntötte őt a királyfi.
– Szerencséd, hogy öreganyádnak szólítottál, fiam!
– Várjon kend, segítek vinni a rőzsét! – és már vette is le a királyfi a hajlott hátról a köteget.

De nehéz volt a rőzse nagyon, a királyfi se volt valami súlyemelő, így csak lassan értek az öregasszony kunyhójáig.

– Köszönöm, fiam – búcsúzott az anyó a legkisebb királyfitól – járj szerencsével, jó tett helyébe jót várj!

Bizony, nem tudott sietni a legkisebb királyfi, mert izomláza volt. De még naplemente előtt elérkezett a sárkány barlangjához. Meglepődve látta, hogy a sárkány jóízűen húzza a lóbőrt. Felébresztette hát:

– Te mi a faszt akarsz ilyenkor még? – kérdezte a legkisebb királyfit a sárkány.
– Meg akarok küzdeni veled a szomszédunk királya lányáért és a fele királyságáért.
– Ostoba-e vagy? – kérdezte ismét a sárkány.  – A nagyobbik testvéredet megettem, a középső királyfival pedig megegyeztünk, hogy hagyom legyőzni magam, ha ő csak a csajt viszi, de a fele királyság az enyém. Így mindenki jól járt, amíg Te a rőzsével szarakodtál.

A mesének vége.

Szeretek versenyezni. Szeretem, ha kiderülhet valamiről, hogy abban én vagyok a legjobb. Szeretem, ha verseny szabályai tiszták, világosak, egyértelműek, betarthatók és be is tartják őket. Szeretek versenyezni, ha a tét a másik legyőzése.

Sok ilyen nemes versenyen vettem részt – mint sokan mások –, volt, amikor győztem, volt, amikor veszítettem. Mint sokan mások.

Utálok versenyezni. Utálok versenyezni, ha esélyem sincs győzni. Utálom, ha a versenynek nincsenek tiszta, áttekinthető, világos, egyértelmű, betartható szabályai, mert nem is akarják betartani őket. Utálok versenyezni, ha a tét a másik megsemmisítése.

Mégis – mint sokan mások – nemcsak akkor versenyzek, amikor szabad versenyhelyzet van, hanem akkor is, amikor valójában nincs verseny, csak kamuzás, kiszorítás, ellehetetlenítés. Még olyan is volt, hogy ilyen nemtelen versenyben győztem. Mint sokan mások.

Gyakran állítják, hogy az életünk lényege a verseny. Hogy az élet folyamatos verseny, semmi más. Nos, nézzük meg, hogyan versenyez az emberi szervezet akkor, amikor az életünkről, pontosabban az életünk utáni életről, az utódainkról van szó!

A természet gondoskodik arról, hogy királyfiból sok legyen, királylányból viszont csak havonta egy. Sok-sok kis ondósejt termelődik, s e parányi élőlények közül a legéletképesebb tulajdonságokat örökítő termékenyíti meg a petesejtet. Eddig világos, tiszta sor, ez verseny. Csakhogy a megtermékenyített sejtet, a zigótát az anya szervezete mérgező idegenként fogja föl, megpróbálja elpusztítani (ettől van hányinger a terhesség első szakaszában), de közben olyan hormont is termel, ami e pusztítás ellen verseng, a beágyazódást és a könnyed, tápanyagokban gazdag táplálkozást segíti elő.  Ez bizony gyilkos verseny, de akkor van győzelem, ha senki nem pusztul el benne. Közös győzelem, az anyának és a gyermeknek győzelme, akárcsak a következő sok-sok folyamat, amikor az immár magzattá cseperedett utódjelölt szétzabálja az anyját – az meg törekszik arra, hogy minél többet tudjon enni a kicsi. Az anyaméhben nincs békesség, nagy baj lenne, ha lenne. Ott kérem, kemény harc folyik a helyért, a fejlődését, a kajáért.  És mégis: az anya szervezete együtt akar működni az utóddal, és ha ez sikerül, ha az együttműködés feltételei adottak, ha pl. van elég táplálék mindkettőjük számára, ha nincs stresszelés, hogy elbocsátják-e az áldott állapotban levő anyukát a munkahelyéről, mert nem versenyképes munkaerő, akkor egy egészséges szülőnek nagy eséllyel egészséges babája lesz.

De vannak egyszerűbb esetek is.

Éppen tegnap történt, hogy egy áruházban csak egyetlen dolgot akartam venni, aki meg előttem állt a sorban, fölvásárolt egy csomó mindent. Mégis, amikor látta, hogy én gyorsan végeznék, kérés nélkül maga elé engedett, föl se merült benne, hogy majd jól becsapom őt, és a zsebemből előhúzok még kétszáz valamit. Versenyelőnyt adott nekem? Egy fenéket. Én nem akartam megelőzni őt, ő volt az előzékeny, az együttműködő, a bizalmat sugárzó. Talán arra gondolt, hogy máskor őt is előre engedték. Vagy arra, hogy milyen jó lett volna, ha előre engedik. Vagy csak arra, hogy ez mindkettőnknek jó, mert tudunk mosolyogni.

Kevés okunk van a mosolygásra. Ahol nincs együttműködés, csak verseny, ott a győztes sem tud mosolyogni, mert bármikor legyőzhetik őt is, és jaj a legyőzöttnek, ha nincs utána védelem.

Ahol meg egyáltalán nincs verseny, ott meg unalom van és szürkeség. Hozzáteszem, hogy ahol egyáltalán nincs verseny, ott együttműködés sincs. Nincs miért együttműködni, mert nincs cél.

Én azt szeretném, ha mégse lenne vége a mesének, és a valóságban a legkisebb királyfi tudná ismét legyőzni a fenevadat. Az igazi mesék is erről szólnak, évezredek óta.

Évezredek óta annak adunk igazat, annak szurkolunk, aki értünk versenyez. Értünk, akik talán semmiben nem vagyunk a legjobbak. Értünk versenyez az iskolai lepényevőn, az olimpián, a világpiacon.

Így aztán arról is szólnak az igazi mesék, hogy a rút, nagyorrú, hajlott hátú öregasszony az elvarázsolt királylány, aki erre a királyfira várt. Arra várt, hogy az együttműködés versenye tegye őt olyan széppé, olyan ragyogóvá, hogy barátságosabb korszakokban akár celeb is lehetne belőle fő műsoridőben. És nem azért, mert borotválja. 

Most megint egy szép, kerekded, ámde terjedelmes történetet fogtok olvasni, cérnát elő, én is kibírtam.

Azzal kezdődött az egész, hogy még augusztus közepén megjelent a Metropol című újságban egy rövid közlemény, amely a Szociális és Munkaügyi Minisztériumra (SZMM) hivatkozott. Gondoltam, már csak megtudom, mi van a háttérben, fölhívtam hát a minisztérium sajtósait, majd emilezni kezdtünk:

2009. augusztus 25., 9 óra 28 perc, .1. emil oda:

Kedves Kollégák!

A gyors segítségeteket kérem.

Néhány nappal, még az ünnepek előtt jelent meg a Metropol című újságban, hogy nem lesznek olyan összevont hétvégék, mint a legutóbbi volt, mert
1. az EU-ban nem szokás;
2. mert elszámolási problémákat okoz.

Ebben az ügyben szeretnék okvetetlenkedni az általam Strici néven vezetett Birkanép című blog számára  - http://birkanep.blog.hu  -, két ok miatt:

1. Miért befolyásol bennünket, hogy mi a szokás az EU-ban? Hiszen a tagállamok egyenrangúak.
2. Mi okoz problémát az elszámolásban?  Régebben számítógép nélkül is meg tudták oldani a kérdést, a gépek rosszul vannak programozva?

Kérlek Titeket, kerítsetek szakember(eke)t számomra, akivel  részletesen dumizhatok vagy emilezhetünk.

Köszönöm:  (Itt a saját neven szerepelt, meg hogy Strici).

2009. augusztus 25., 9 óra 36 perc, .1. válaszemil:

Kedves (keresztnév)!

 Kérjük, hogy küldje át a cikk linkjét!

 Köszönettel:

 SZMM Sajtótitkárság

 2009. augusztus 25. 9 óra 41 perc, 2. emil:

Kedves Titkárság!

Megpróbáltam megkeresni a Metropol internetes változatában, de semmilyen keresőszóra nem jött elő. Metropolt meg én is úgy olvasok, mint bárki más: buszon, villamoson, HÉV-en, Metrón - aztán ott hagyom a jármű ülésén, hogy más is olvashassa.  De a "hosszú ünnepek" témával régebben is találkoztam, tehát a kérdéseim indokoltnak tűnnek.

Üdv: Strici

2009. augusztus 25. 9 óra 45 perc, 2. válaszemil:

Kedves (keresztnév!

A jogszabálytervezet szövegét innen töltheti le:

http://www.szmm.gov.hu/main.php?folderID=14118&articleID=41519&ctag=articlelist&iid=1

Szíves figyelmébe ajánlom a tervezet indoklását, amely választ ad az Ön

kérdéseire. További információt itt talál Pénzügyminisztérium honlapján:

http://www1.pm.gov.hu/web%5C%5Chome.nsf/portalarticles/99BF621CAD6446EFC125747F0041E2F4?OpenDocument

E két, bürokrata nyelven megfogalmazott irományból az első az érdekesebb,idézek néhány részt:

A Munka Törvénykönyve 125. §-ának  (5) bekezdése  alapján  a munkaidő-beosztásának  a munkaszüneti napok miatt  indokolt változtatását a  foglalkoztatáspolitikáért   felelős miniszter  évenként szabályozza.  E változtatás során vasárnap nem nyilvánítható munkanappá.

 A Nemzeti Euro-Koordinációs Bizottság (NEB) 2008 nyarán fogadta el a Nemzeti Átállási Tervet,  illetve  döntött  a  további  munkáltatokról,  melyet  a  Kormány  is  jóváhagyott. Ezek alapján  „a  társadalmi  partnerekkel  egyeztetve  át  kell  tekinteti  –  a  hazai  gyakorlat   európai fizetési  és elszámolási rendszerekkel történő harmonizációja érdekében – a nemzeti-  és egyéb ünnepek  kapcsán  a  munkaszüneti  napok  körüli  munkarend  meghatározásának   eddigi gyakorlatát.”  Az  indokolás  szerint  ugyanis  „hazánkban  a  pénzügyi  infrastruktúrák   euro-csatlakozásáig  rendezni szükséges a nemzeti és egyéb ünnepek kapcsán alkalmazott  központi  munkanap-áthelyezések  gyakorlatát.  A  fizetési  és  elszámolási  forgalom   szempontjából  elsősorban a munkanappá minősített szombatok  jelentenek problémát,  például a TARGET2-ben.

A kérdésnek – más szektorokra és a nemzetközi gyakorlatra  is kiterjedő – vizsgálata  folyamatban van. A  vizsgálat  eredményétől  és  az  euró  bevezetésének  időpontjától  függően  módosulhat  a munkanap  áthelyezések  jelenlegi  gyakorlata  a  jövőben.

Aki tudja közületek, mi a TARGET2, majd a kommentekben tegye föl a kezét!

Én mindenesetre írtam egy újabb emilt.

3. emil 2009.08.25. 9 óra 52 perc

Na most lettek IGAZÁN kérdéseim.

Gondoltam, hogy ez nem egyszerű történet, a megadott - és általam részben már ismert - források alapján mezei ember ezt meg nem érti. Tehát most még inkább kéne nekem szakember, aki mindenféle paragrafusok, targetek, stb.-k alapján elmeséli, miről is van szó. Írhatok persze marhaságokat is, de eddig pályafutásom során törekedtem ezek elkerülésére. Ha indokolt az áttérés, ha jó ez MINDEN dolgozónak, akkor nyilván nem kell sunnyogni, és lesz jelentkező.

Üdv: Strici

2009.08.25. 10 óra 5 perc 3. válaszemil

Kedves (keresztnév)!

A jogszabály előkészítéséért (azaz, hogy 2010-ben mikor legyen munkanap áthelyezés)   a Szociális és Munkaügyi Minisztérium felel. Mint a tervezet indoklásban olvashatja,   az uniós harmonizáció (azaz egyszerűsítve, hogy legyen-e munkanap áthelyezés   a továbbiakban) felelőse viszont már a Nemzeti Euro Koordinációs Bizottság (NEB),   amely szervezet tevékenységéhez segítségül tettem be a másik linket.

 A bizottság a Pénzügyminisztérium és a Magyar Nemzeti Bank hatókörében  működik,  így további elemző kérdéseivel kérem, hogy hozzájuk forduljon.

 Amennyiben további kérdése hozzánk is van, úgy kérem, írja meg.

 Üdvözlettel:

 SZMM Sajtótitkárság

Ezt követően mindhárom cég (SZMM, Pénzügyminisztérium, MNB) sajtósainak írtam egy köremilt   amelyben ismertettem az előzményeket, és kértem mindhárom cég  kértem a segítségüket.

 2009. augusztus 25. 10 óra 35, 4. emil (részlet)

Kedves kollégák a PM-ből, az MNB-ből, az SZMM-ből, bárhonnan: segítsetek megtalálni  azokat   az ember(eke)t, aki(k)  VÁLASZOL(NAK) a kérdésekre, és higgyétek el,  nekem piszkosul  mindegy,  hogy milyen minisztériumban,  melyik bizottságban stb. tevékenykedik(nek) az illető(k),    csak legyen már értelmes, közérthető, emberi válasz, különösen arra, hogy ez miért jó a népnek?

Erre az emilre – bár a visszaigazolások szerint nagyon sokan olvasták –  egyáltalán   nem kaptam választ.

 Már éppen meg akartam írni a dolgot Nektek a hallgatag sajtós birkákról, amikor ma reggel   azt hallom a rádióban, hogy az SZMM cáfolja a hosszú ünnepek eltörlését.  Ezért ismét levelezni kezdtem a minisztériummal:

2009. augusztus 29., 8 óra 29 perc 5. emil:

MOST MI VAN ???????????????????????????????????????????????
 Tisztelt Titkárság!
 Most hallottam a rádióban, hogy a tárca - nem más, nem az ENSZ,    nem valamiféle bizottság - nem tervez olyan törvényt, amely  megtiltaná  a munka-  és ünnepnapok áthelyezését.  Akkor milyen tervezetet küldtek át?   Ki is kinek és miért hazudik már megint?
SÜRGŐS választ kérek!
 Üdv: Strici

 2009. augusztus 29. 8 óra 35 perc 5. válaszemil:

Kedves (keresztnév)!

Kérem, tekintse át tegnap született közleményünket.    Ez pontosan azt tartalmazza, amiről korábban is beszéltünk.

 Üdvözlettel:

 SZMM Sajtótitkárság

Ímhol hát a közlemény néhány részlete:

S A J T Ó K Ö Z L E M É N Y

Minden alapot nélkülöz az a sajtóértesülés, amely szerint 2010-től megszűnnének a négynapos hétvégék. A Szociális és Munkaügyi Minisztérium nem tervez olyan rendeletet, amely tiltaná az ünnepek körüli munkanap áthelyezést.

A munkaszüneti napokat – január 1., március 15., május 1., augusztus 20., október 23., november 1., december 25. és 26. – a Munka Törvénykönyve tartalmazza. A munkaszüneti napok körüli munkarendet megállapító miniszteri rendelet – az Országos Érdekegyeztető Tanáccsal (OÉT) egyeztetve – minden évben aszerint állapít meg munkanap- és pihenőnapcserét, hogy a naptári évben milyen napra esik az adott munkaszüneti nap. Praktikus szempontok döntenek, hogy a munkaszüneti nap, valamint a pihenőnapnak tekintendő szombat és vasárnap  közé eső munkanapot indokolt-e „elcserélni” egy pihenőnapra. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy a munkanap áthelyezése akkor indokolt, ha az ünnepnap keddre vagy csütörtökre esik.

(…)

A munkanap-áthelyezés rendjében változás csak az euro-zónához való csatlakozás – jelenleg nem tervezhető – időpontjában, csupán a kereskedelmi bankok működését érintően vetődött fel. Nekik ugyanis várhatóan át kell majd állni egy Európán belül egységes pénzügyi elszámolási rendszerre, amelynek következtében a bankok munkarendje összeütközésbe kerülhetne a munkanap áthelyezés magyar gyakorlatával. Döntés erről egyébként még nem született.

(…)

A témához tartozik az is, hogy a Magyar Demokrata Fórum törvénymódosítást kezdeményez annak érdekében, hogy ne vesszenek el a hétvégére eső ünnepnapok. Javaslatuk szerint, ha egy "pirosbetűs" ünnep hétvégére esik, akkor az előtte, vagy az utána lévő napot adják ki munkaszüneti napnak.

Amennyiben ebben az ügyben hivatalos megkeresés érkezik a Szociális és Munkaügyi Minisztériumhoz, úgy azt a tárca meg fogja vizsgálni. Egyébként az a gyakorlat, hogy a tárca a munkaidő szabályozására vonatkozó javaslatokról az Országos Érdekegyeztető Tanács (OÉT) megkérdezése után alakítja ki álláspontját.

SZMM Sajtótitkárság

Ezt követően volt még néhány emilváltás, telefon, anyázás, miegyéb, aminek hatására egyrészt kiderült, hogy az MNB honlapján van egy félig magyarul, félig angolul készített összeállítás a TARGET2-ről (köszönet az SZMM sajtósainak), másrészt sikerült egy illetékest, Hevesi Nórát is elérnem mobilon. Ő az MNB megbízott kommunikációs igazgatója. Noha jó hosszasan beszélgettünk, a lényege ennek az volt, hogy csupán felismertek egy problémát, de még nincs semmilyen döntés sem.

Mint már volt szó róla, az emberiség - e nemes faj  - a rendkívül jó alkalmazkodó és változtató képessége miatt maradt fenn és szaporodott el az egész földön, nem azért, mert testfelépítése olyan nagyon erős lenne.

Az alkalmazkodás egyik legismertebb fajtája a túlélés. Túlélésről akkor beszélünk, amikor a helyzet nagyon kedvezőtlen, és ezt a kedvezőtlen, ráadásul gyakorta nem is tudni előre, meddig tart időszakot kell valahogyan kibírni. Ilyen kedvezőtlen helyzet lehet egy klímaváltozás, egy háború vagy akár egy iskolai dolgozatírás is.

A túlélésnek két fajtája van: a közösségi és az egyéni túlélés. Noha a cél mindkét esetben ugyanaz, a jellegzetességei szinte teljesen ellenkezők.

A közösségi túlélés – mint a neve is mutatja – arról ismerszik meg, hogy a közösség egészét éri támadás, ezért ha ezt felismeri a közösség, akkor összefog a támadás ellen. Ilyen támadás lehet, amikor egy-egy népcsoport vagy akár nemzet megsemmisülése a tét.

A közösségi túlélés során a közösség egyrészt rejtőzködő sajátosságokat mutat, másrészt kirívó sajátosságokat. E két magatartásban az a közös, hogy folyamatosan fenntartják a közösség értékeinek – nyelv, világnézet (vallás), művészet, hagyományok – illegális vagy éppen látványosan mutogató folyamatosságát, képviseletét, átörökítését.

Hangsúlyozom azonban, hogy ilyenkor a közösség egészének a túléléséről van szó, tehát nem minden egyes személy túléléséről.

Sőt, a közösség túlélése érdekében a közösség be is áldozhat személyeket, gondoljunk Dugovics Titusz védőháló nélküli ugrására, Zrínyi kirohanására vagy akár nagyobb csoportok önfelrobbantására. Az ilyen áldozatok nemcsak közvetlenül, hanem közvetve is erősítik a közösséget, hiszen hősképzés történt, és a hősök beépülnek a közösség értékrendjébe, értékei közé. A túlélés érdekében nemcsak személyeket, hanem – átmenetileg – bizonyos értékeket (másodlagos értékeket) is be lehet áldozni. Ha például a közös vallás előírja, hogy az emberi élet a legfontosabb – ez az ún. főérték -, és azt is előírja, hogy tehenet vagy disznót nem szabad enni – ez a másodlagos érték -, akkor mégis szabad disznót vagy tehenet enni, ha különben éhen halna a közösség tagjainak lényeges hányada, vagy ha a közösséget a túlerő e másodlagos érték feladására kényszeríti.  Ez nem jelenti azt, hogy a közösség fejlődése vagy némely civilizációs változások nem módosíthatják egy közösség értékrendjét, hiszen az alkalmazkodás azt is jelenti, hogy felismerjük a bekövetkezett változásokat. Ennek azonban nem a túléléshez van köze.

A közösségi túlélés általában távlati jövőképpel is rendelkezik, hiszen a túlélésnek az értékrend (bővített, fejlődő) visszaállítása is a célja.

Az egyéni túlélés akkor válik társadalmilag is meghatározó formává, amikor a közösség olyan alacsony közösségi tudatot birtokol, már oly mértékben felbomlott, hogy még a veszélyt sem ismeri föl.

Ilyenkor az egyén kitör a közösségből, könnyedén megtagadja a közösség értékeit, rombolja a közösség értékeit és kohézióját, szembefordul a közösséggel (lásd: kápók), kollaborál a közösséget pusztítókkal.

Az egyéni túlélés során nem cél – vagy legalábbis nem elsődleges cél – a közösség túlélése, előfordul, hogy az egész közösséget beáldozzák emberek a saját túlélésük érdekében. Az egyéni túlélés nem termel példaképeket, nincs hősképzés. Sőt, egy ilyen állapotban létező közösség kitaszítja magából azokat, akik a többiekért is hajlandók tenni valamit. Példáinknál maradva: Zrínyi ámokfutó volt, Dugovics felelőtlen, a kamikazek elmebetegek.  Vagy hogy trendi példát mondjak, az a menő, aki csupán pénzért dolgozik, nem hűséges a munkahelyéhez, stb.

Az egyéni túlélésnek általában nincs jövőképe, hiszen azt az egyén életének védelmén kívül semmi nem motiválja.

Magyarország társadalmára az elmúlt negyed században szinte kizárólag az egyéni túlélés volt a jellemző. A rendszerváltás óta nem látunk olyan kohéziós erőt, amely a magyar nép vagy annak bármely csoportja (szándékosan nem nemzetet vagy nemzetállamot írok) közösségi túlélését mutatná.

De hát van-e valóban fenyegetés? Akarja-e bárki is megsemmisíteni a magyar népet? Nem, nem akarja. Ma nincs olyan valódi erő, amely föl akarná számolni e nép kultúráját és értékeit. Hiába tettünk meg oly sokat azért, hogy e népet utálják a szomszédjai, nem érünk annyit, hogy megtámadjanak minket.

Ám tegyük föl fordítva a kérdést: Akarja-e valaki megtartani a magyar népet? Fontosak vagyunk-e mások számára? Nem, nem vagyunk fontosak. Hiába tagadjuk meg egyre gyakrabban a nyelvünket, hiába törleszeszkedünk, hiába vannak – vagy inkább voltak – kiemelkedő sikereink, nem érünk annyit, hogy megtartsanak, hiszen napjainkban alig állítunk elő saját hozzáadott értéket, mások szolgálói vagyunk, önként, ha nem is mindig  angolul dalolva.

Ez utóbbi azonban felér egy támadással. Most akkor mi lesz? Ti hogy élitek túl? Túlélitek? Mi hogy éljük túl? Túléljük?

És elég, ha túléljük?

Így, nyár vége felé szokta a kormány vagy a helyi önkormányzat bejelenteni, hogy milyen módon kívánja tovább rombolni a köztulajdont. Mit is beszélek… rossz nyelvszokás. Az állami tulajdon ugyanis nem köztulajdon, hiszen a „köz” nem rendelkezik vele, nem dönthet a sorsáról, működtetéséről. Csak annyiban köz, hogy közpénzből működtetik.

Akik még emlékeznek a személyi jövedelemadó (Kupa Mihály) bevezetésének egyik indoklására, az volt a fő érv, hogy majd az adófizetők ellenőrizhetik és befolyásolhatják, mire költik az állam az adóforintjaikat. Majd. Aztán a népszavazásról szóló törvény rögtön ki is mondta, hogy a költségvetési kiadások tárgyában nem kezdeményezhető népszavazás.

Szóval, megint kevesebb vonat fog közlekedni, és ilyenkor szokás  a vonatért aggódó demagógoknak Petőfire hivatkozni, aki a modernizáció legköltséghatékonyabb eszközéről írt verset, felhasználva a 19. század kontrollingjának kimutatásait. Persze tudjuk, hogy Petőfi csalt. Valójában arról van szó, hogy személyes, önző érdekeit, a gyaloglobbi törekvéseit helyezte a köz érdeke elé, mivel akkor már túl volt a Debrecen-Pest mezítláb roadshow-n, és a turné nem hozott elég bevételt ennek a tejfölös szájú celebnek. Hiányzott a jó piár, gondolta, a Pest-Vác vasútvonal megnyitása jó alkalom egy kis ingyen reklámra az indóházban – hiszen mindegy, mit beszélnek rőla az emberek, csak beszéljenek.    

Na jó. A vasút azért nagyszerű dolog, mert ha jól működtetik, akkor az egyik legjobb eszköz sok ember és sok áru gyors célba juttatására. Ráadásul van valami megfoghatatlan életérzés is a vonatban, nem véletlenül modellvasutazik egy csomó felnőtt és gyerek, és az sem véletlen, hogy a vasútnál dolgozó szakmunkások, mesteremberek – elsősorban a mozdonyvezetők, de mások is – családi körében több generáció büszkélkedik azzal, hogy vasutas.

Illetve, sok éve már inkább szégyenkezik. Mert látja, hogyan tűnik el mindaz, amit a szülei és azok szülei a II. világháború után építettek újjá, „arccal a vasút felé”, néhány esztendő alatt. Pedig nem neki kéne szégyellnie magát, hanem azoknak, akik szégyenletessé tették ezt a hivatást is. Akik úgy döntöttek, hogy minden eszközzel segíteni kell az emberek elszigetelődését egymástól. Akik megutáltatják az emberekkel a vonatot, hogy azután lerabolják, majd – mint gazdaságtalant – a magántőkének adják, hogy a legszebb szemeket kimazsolázhassa belőle, ingyért, mert persze egy roncshalmaznak nincs piaci értéke se. Nem úgy, mint az autópályáknak, de úgy látszik, abból még mindig kevés lé folyt a zsebekbe, hát monopolhelyzetbe kell hozni a közúti közlekedést. Hiszen ha nincs választási lehetőség, ha nincs piac, akkor nem tehettek mást, mint vagy autóbusszal zötyögtök, vagy azzal büszkélkedhettek, hogy megéri autót venni (hitelbe, persze, hogyan is tudnátok meglenni hitel nélkül), mert lám, ha már ketten mentek kocsival, olcsóbb, mint busszal.

Ha belegondolok, Pest és Debrecen csupán hatnapi járóföld…