Birka nép

A Szondi-teszt a XX. század harmincas éveiben keletkezett, 1947-ben publikált pszichológiai vizsgálati eszköz. Nevét alkotójáról, Szondi Lipót magyar származású svájci pszichiáterről kapta. A teszt felvétele során a vizsgált személy pszichiátriai kezelés alatt álló személyek arcképét osztályozza aszerint, hogy azokat rokonszenvesnek vagy ellenszenvesnek találja-e. Szondi szerint minden emberi választást – így a teszt képeinek rendezését is – ösztönök befolyásolják. A vizsgált személy választásainak elemzése alapján megrajzolható az ösztönprofil, ebből pedig prognosztizálhatók a számára kínálkozó sorslehetőségek (sorslehetőségek alatt értsd az egyénre jellemző cselekvési tendenciákat, amelyek jó eséllyel elvárhatók, bár nem szükségszerűek).

A teszt mind a hat sorozata 8–8 olyan ösztönbeteg fényképét tartalmazza, akiknek diagnózisa, kórtörténete és családi háttere pontosan ismert. A teszt működése a hasonló hasonlót választ elvén alapul, vagyis a vizsgált személy azokat az arcképeket fogja rokonszenvesnek találni, amiken ugyanazok a tendenciák lelhetők fel, mint saját magában. A vizsgálat tehát azzal a feltevéssel él, hogy ösztöntörekvéseink az arcunkra vannak írva, és ezek annál inkább látszódnak, minél erősebbek az öröklött ösztöntörekvések. A nyolc képből a két legrokonszenvesebb, illetve a két legellenszenvesebb arcot kell kiválasztani.

Az egyik ösztönkör a szeretet és a pusztítás ösztönköre. Lényege a létrehozás, az alkotás; valamint a pusztítás és szétválás (általánosabban kötés és oldás).

Ennek az ösztöntényezőnek a kapcsolódó betegsége a homoszexualitás. Az ösztöntényező szimbolizálja a szeretet adásának és kapásának szükségletét. A tesztben az ösztöntényezőhöz tartozó arcképek szimpatikusnak választása individuális személyszeretetet, antipatikusnak választása emberszeretetet jelez.  Szondi ugyan betegségnek tekintette a homoszexualitást (indoka szerint ugyanis az egyed általa nem képes reprodukálni magát), de a homoszexualitásra nem megváltoztathatatlan állapotként gondolt, hanem tendenciaszerű jelenségre, amiben bármelyik ember részesülhet bizonyos pszichodinamikák fennállása esetén. Az elméletből így elfogadó attitűd következik, hiszen azt mondja, hogy egyetlen homoszexuális sem hibás beállítottsága miatt, sőt bárki válhat azzá, de meg is lehet belőle gyógyulni.

14 esztendős voltam, amikor a családunk pszichológus ismerőse a szüleimet és engem is tesztelt. Az édesapám mindegyik sorozatból egyértelműen a homoszexuálisokat választotta ki ellenszenvesnek; egyébként is többször beszélt arról, hogy mennyire undorodik a buziktól. A pszichológusunk azonban nemcsak ezen a következetességen lepődött meg, hanem azon is, hogy az édesanyám és az én teszteredményem – egyetlen kép kivételével – teljesen azonos volt. Azt mondta, hogy ilyennel még sosem találkozott. 

Mindenesetre, az én életem során is sokáig tartott, amíg el tudtam fogadni, hogy a homoszexualitás nem betegség, és több meleg, illetve leszbikus barátom is lett, bár – apámmal ellentétben, aki teljes bizonyossággal, ránézésre meg tudta állapítani, ki a homoszexuális – volt, akiről sokáig nem tudtam, hogy az azonos neműeket szereti. De amikor megtudtam, akkor sem változott semmi a kapcsolatunkban.

De még néhány évvel ezelőtt is, amikor egy kérdőívet töltöttem ki, arra a kérdésre, hogy támogatnám-e, hogy azonos nemű párok gyermeket nevelhessenek, „nem”-mel válaszoltam. Igaz, ez volt az egyetlen kérdés, amin sokáig gondolkodtam.

Aztán megismertem egy leánypárt, akik összeköltöztek, és gyereket szerettek volna. Nagyon szerettek volna gyermeket. Egyikük vállalta, hogy mesterségesen termékenyítteti meg magát. 

Az egészségügyi törvény 167. § (1) bekezdése szerint azonban ilyen eljárás csak „házastársi vagy különneműek közötti élettársi kapcsolatban álló személyeknél végezhető el, amennyiben bármely félnél fennálló egészségi ok (meddőség) következtében a kapcsolatból természetes úton nagy valószínűséggel egészséges gyermek nem származhat.” Természetesen ostoba a törvény, hiszen az élettársi kapcsolat letagadható, noha ez bűncselekménynek számít. 

Több próbálkozást követően – a mesterséges megtermékenyítés gyakorta sikertelen – végül szép, egészséges, babaszerű baba született, akit boldogan, óvó gonddal, szeretettel nevelt mindkét anyuka. De mindig akadnak jóakarók, akik irigylik mások boldogságát, ezért a családot följelentette valaki.

A hivatal képviselője meg is jelent a gyanúsítottak szépen berendezett, barátságos és ragyogóan tiszta lakásában, jól körbenézett, alaposan kikérdezte a két nőt, majd kijelentette: Ilyen tökéletes családot régen látott már, és őt nem érdekli, kinek fáj ez, örül, hogy a gyermek biztonságban van. 

Szóval, történnek jó dolgok is.

Ki  az a baromállat, aki reggel hatkor küld sms-t? „Nincs egy fillérem se, ötezer kéne kölcsön azonnal, segíts! Puszi.” Visszaalszom, tíz perc múlva rám csönget. Aztán még kétszer. Felkelek, megnézem, mi a helyzet a Facebookon.  Rám kattint. A kurva életbe. Privizünk.

Hát basszus! Napok óta gondolkodom, hogyan is nevezzem azokat a férgeket, akik roppant kegyetlenséggel teszik tönkre a lelkünket, és most egy pillanat alatt megvilágosodott az elmém: ők az intim fasiszták. Életemnek egy bizakodóbb időszakában már illettem őket ezzel a megjelöléssel. Akkor még azt gondoltam, közösen meg tudjuk fékezni őket.

Robert Ray Lifton arról is értekezik a Náci orvosok című, hazánkban 1997-ben megjelent művében, hogy egy normális társadalomban lelkileg is normális emberek kerülnek döntéshozói beosztásba, ezzel szemben a náci Németországban szándékosan pszicho- és szociopatákat „jutalmaztak meg” hatalommal. Mert ők jobban teljesítenek, ha ölésről van szó. 

Ha megnézzük, hogy a rendszerváltás kezdete óta kik voltak-lettek például Magyarország urai, akkor legalábbis kételkednünk kéne abban, hogy a polgári demokrácia valóban érdemben különbözik-e a fasizmustól, és ha igen, akkor Magyarországon polgári demokrácia lett-e vagy valami más? 

Elegendő arra gondolnunk, hogy milyen mértékben (sokszorosára) nőtt az erőszakos bűncselekmények száma a rendszerváltás előtti időszakhoz képest, s mennyire vált általánossá az emberekkel szembeni brutális terror – legszembetűnőbben a munkahelyi hr-hóhérok, a modern kápók közreműködésével és megdicsőülésével. De persze nemcsak a munkahelyek váltak félelmetessé, hanem minden olyan hely, ahol csőszködni, házmesterkedni, vagyis bántani lehet.

Ilyen terep – s talán a legérzékenyebb terep – a párkapcsolatok területe is. Félreértés ne essék: a fasiszta, fasizmus kifejezést ebben az esetben nem „a tőke totális diktatúrája” értelmében használom, csupán érzékeltetni akartam, hogy egy olyan társadalom, amely alapvetően nem az alkotó egyének önkéntes közösségeinek szabadságára, hanem a megfélemlítésre (pl. munkanélküliség) alapul, az ilyen társadalom szükségképpen termeli ki az intim fasisztákat.

Minél rohadtabb ugyanis a társadalom, annál inkább próbálkozunk azzal, hogy legalább a magánéletünk legyen tiszta, éteri, idilli vagy miafasz. Hogy akinek megpróbáljuk a kezébe tenni a közös életünket, az megvédjen minket, sőt, a szeretett ember segítsen abban is, hogy megtanuljunk védekezni.

Csak hát – mint oly sokszor leírtam már – félelemben nem lehet szeretni. Lehet álmodozni, még gyönyörű verseket is lehet írni, mint pl. Radnóti tette volt, de szeretni, ténylegesen szeretni nem lehet.  S mert úgyszólván kizárt az igazi szerelem (aminek nem mond ellent, hogy a koncentrációs táborokban is születtek szerelmek, még gyermekek is; jól gázkamrába is küldték aztán mindeniket), annál inkább törekszünk a tökéletes szerelemre. S hiszünk bele mindenféle szélhámosokba, különösen pedig az intim fasisztákba.

Azokba, akik remekül adják elő a megértőt, a segítő készet, ráadásul oly magabiztos a fellépésük, hogy nem is lehet vitás: megtaláltuk az igazit. De ha csupán szélhámosok lennének, akkor még meg is tudnánk békélni velük. De nem. Ők a lehető legmélyebbre másznak a lelkünkbe, szétcincálják, védekezésre képtelenné tesznek minket, hiszen éppen a lelki immunrendszerünket semmisítik meg. Hogy mire föleszmélnénk, már függővé váljunk tőlük, s ha bármit is művelnek velünk, ne tudjuk elküldeni őket a picsába. Hiszen szeretjük őket, és biztosan van mentség a viselkedésükre.

Hogy mindez miért jutott éppen most ismét az eszembe? Azért, mert egy olyan történetet hallottam, ami minden eddiginél elképesztőbb. 

A történet női szereplője annak rendje s módja szerint belezúgott egy – gondolom – sármos pasiba. Már hónapok óta jártak együtt, a pasi soha nem sietette a történéseket, úgy viselkedett, mint egy igazi úr. Gondosan pátyolgatta a nő lelkét, mindenben megértette őt, sőt, még azt is megértette, amit a nő ki sem mondott. Ideális férfi volt, ide a bökőt! A sok-sok séta, beszélgetés, csók, stb.  után közelgett a pillanat, hogy a két ember együtt töltse az egész hétvégét. A pasi számára természetesen nem volt titok, hogy a nő nagyon szegény. Ezért felajánlotta a segítségét.

Vagyis.

Azt mondta a nőnek, hogy egyhónapos visszafizetési határidővel hajlandó kölcsönt adni, hogy abból a nő fedezni tudja kettőjük első hétvégéjének költségeit.

Szerencse, hogy a nő kirúgta az állatot. Az utolsó erejével kirúgta, mielőtt megpusztult volna.

Ám amióta elmesélte nekem a történetet, többször kitört belőlem az üvöltő dervis. Hogy ilyen nincs. Hogy ilyen nem lehet. Hogy talán az lehetne egy humanista világ legfontosabb törvénye, hogy az ilyen intim fasiszták bűnei ugyanúgy elévülhetetlenek legyenek, mint a politikai fasisztáké. És a legszigorúbban kéne büntetni őket. Csak azt nem tudom, hogy az ilyen érzéketlen patkányoknak mi fáj egyáltalán.

Tudom, megígértem neki, hogy soha, sehol nem írok majd a kettőnk dolgairól. Ebben a blogban szegtem meg először az ígéretemet pár hónappal ezelőtt. Szépen írtam rólunk, fájdalmasan, de szépen. S bár tudom, az ígéretek nem évülnek el, s hogy árulásnak tűnhet, ha a birka nem tartja be az adott szavát, de van úgy, hogy egy ígéretet azért szegünk meg, mert már nem bírjuk tovább, mert már ki kell üvöltenünk magunkból a kínt, legalább annak egy részét  –  jobb esetben az örömöt. Különösen, ha amúgy is naponta gondolunk rá.  A kibeszélés közben persze bűntudatom van, még akkor is, ha nem önként, nem közös elhatározásból, hanem a másik igézőn kérő szemének, kedves, őszinte szemének hatására született meg az ígéret.

Szóval, létezik valaki, akitől megtanultam, mi is a fraktál. S ez azért jutott eszembe, mert pár perccel ezelőtt olvastam, hogy 85 éves korában, Cambridge-ben elhunyt Benoit Mandelbrot matematikus, a fraktálgeometria felfedezője, a Mandelbrot-halmaz névadója. Hasnyálmirigy rákja volt.

Édesapámnak is hasnyálmirigy rákja volt, de ezt a hasonlóságot csak most vettem észre apu és Mandelbrot között, most, amikor bemásoltam ide a hírt. Pedig apura is naponta gondolok, s miként mások is a szüleire, én is gyakorta álmodom, hogy apu itt van velem, és valamit megmagyaráz.

Apu már nem élt akkor, amikor megismerkedtem azzal az emberrel, aki ismét magyarázni kezdett nekem. Mint az imént írtam, a fraktált. Mert matekból ez a legkedvencebb területe, ugyanis a fraktálgeometria szép, és akkor is meg tudod szeretni, ha egyébként haragszol a matekra, mert valahol elveszítetted a fonalat. Velem is megszerettette a fraktálokat az én emberem. Ha nem is a matek részét, de az ábrákat nagyon. Meg azt a hangot, az ő meleg hangját, amin magyarázgatta a zegzugos partszakaszt, amivel a fraktálok természetének lényegét szokás szemléltetni.

Most nem fogom elmesélni a fraktálok elméletét, egyrészt azért, mert ő sokkal jobban tudná, másrészt azért, mert sok helyen elolvashatod. Én is el fogom ma olvasni ismét, sejthető, hogy miért.

Nekem a fraktál arról szól, hogy minden kicsiben benne van az egész világ, és az egész világban benne van minden kicsi - mindez végtelenül változatosan. És hogy ez a régóta ismert sejtés matematikailag is leírható. Mandelbrot biztosan boldog volt, amikor rájött a tételére, mert minden humanista boldog, ha rábukkan valami gyönyörűségesre, ami feledteti vele a szörnyűségeket.  Neki a fasizmus szörnyűségeit.

A világban mi ketten is benne voltunk. Ő és én. Például ő, aki el-elpiruló arccal elmesélte a fraktálok elméletét nekem, és én is, aki miközben ittam a szavait, egyre bátrabban bújtam hozzá. Nem olyan szabályosan, ahogy azt az elmélet leírja, hiszen minden matematikai modell csak eszköz a világ megismeréséhez, értelmezéséhez.

A fraktálelmélet azonban csak a hasonlóságokról szól, s kettőnkben nem volt annyi hasonlóság, hogy együtt tudjunk maradni.  

Mandelbrot meghalt. Őszinte gyásszal és nagy tisztelettel gondolok arra a zsenire, akinek életem egyik boldog időszakát köszönhetem.

Még egyszer végigsétált az úton, megjegyezve minden homlokzatot, kerítést, sarkot, jelzőlámpát. Tudta, hogy sokáig nem fog arra járni. Lehet, hogy soha többé. 

Nagyon gyűlölte ezeket az utolsó utakat. Azt is gyűlölte, hogy mindig készült rájuk. Az első naptól kezdve. Amikor még kérdezni kellett, hol is kell elfordulnia, mi van a házzal szemben, melyik szakasz a legcsúszósabb fagy esetén.

Pár nap múlva már ő igazította útba a tájékozatlanokat, és egyre inkább azt érezte, hogy most otthon van. Biztonságban. De mégis minden nap újból és újból készült arra, hogy mi lesz, ha el kell mennie.

Akadt néhány olyan út, amin évtizedekig járt, meg sok olyan is, amelyen röpke pár hétig vagy hónapig, De minden útnak bizalmat szavazott, hátha ez lesz az, amin az élete végéig közlekedhet. Amely elég széles ahhoz, hogy sosem unalmas, és körültekintően határolt, hogy el ne tévedjen rajta. Ahonnan nem üldözik el, és amelyen célba ér.

Még csak az sem igaz, hogy nem volt néhány ilyen út. De volt, ami egyszerűen csak véget ért, amolyan egyszer használatos vagy egyéjszakás út volt, noha ő mindig reménykedett, hogy az utak sosem érhetnek véget, és hogy addig járhatunk rajtuk, amíg a kedvünk tartja, vagyis örökké.

És olyan út is volt, amiről ő tért le egy másik, jobbnak tűnő, vagy egyszerűen csak eddig még nem ismert út kedvéért, hátha… Tudta, hogy a „járt utat járatlanért el ne hagyd” mondás csak még unalmasabbá, kopottabbá tenné a régi utat. Ám az új út csak a felszínen volt új, s nem felfelé, hanem lefelé vezetett.

Az biztos, hogy sokféle utat ismert meg. Több úton járt, csavargott, menetelt büszkén vagy kúszott szánni valón, mint bárki más.

Már régóta nincs út. Legfeljebb sikátorok emlékeztetnek a világra szóló utazásokra. S az útelágazásoknál – annál a kevésnél, ami még maradt – nem fénytündérek ünneplik őt örömmel, hanem fekete lyuklovagok várják, mikor foszthatják ki az utak átkozott emlékeiből is. 

 – Hát nagyjából ez volna a munka – mondja a gazda. – Hatvanezer forintot tudok érte fizetni. Ebből természetesen lejön a koszt-kvartély, az napi egy lepedő, tehát tisztán marad harminc. 

Vannak jeles időszakok, amelyek arra valók, hogy végre kedvünkre kiröhöghessük magunkat.

Ilyen például a tanévkezdés áhított terminusa, amikor élettel telnek meg a tanintézetek falai. A sok vidám diák csicsergő kismadarak rajaként meséli egymásnak a szünidei élményeit, a tanárok lázasan végzik az utolsó simításokat az órarenden, felemelik a kötelező órák számát, szóval, szép az élet.

Vonaton utazni a legjobb.

Repülni is imádok, különösen a felszállást szeretem. Meg a leszállást, amikor a kerekek puhán érintik a betont. Feltéve, hogy a Malév egykori pilótái teszik le a TU-154-et, mert az újabb repülőszerkezeteket mintha csak odacsapnák a földhöz.  Egyébként a legkiadósabb, legízletesebb ennivalókat is a Malév járatain adták a múlt század nyolcvanas éveiben. Csodálatos az is, amikor felhő-vattapaplan van alattunk, hát még az, amikor Prága kivilágított utcácskái fénypatakként tündökölnek alant. 

Autóval odamehetnék, ahová akarok, de kétszer is ellopták Lilikét, a Trabantunkat; azóta egy gonddal kevesebb.

A busz kényelmetlen, a hajó meg nem játszik nálunk, legfeljebb vízibusz formájában. Na, jó. A kétkéményes gőzős masszív olajszagú gépházánál aligha volt lenyűgözőbb.

A nyáron nagyon sokat utaztam vonaton. Mert a vonat – kaland. A menetrend önmagáért való alkotás, a járatok akkor indulnak és érkeznek, amikor kedvük tartja. Nem ritka, hogy a szerelvény elejéről lefelejtik a mozdonyt, és csak tippelgethetünk, mikor sikerül találni egyet. Legutóbb meg baleset volt a Déliben, de senki és semmi nem tájékoztatott arról, hogy Kelenföldnél megállt a világ.

Mégsem az elsuhanó táj miatt a legjobb vonaton utazni. Masszív vasútbuzik tudják, hogy amint elindul a vonat, az utas előveszi az aktatáskából a szalvétába csomagolt, gazdagon díszített (zöldpaprika, paradicsom, házi készítésű piros arany, párizsi) vajaskenyeret vagy zsírpapírból a disznósajtot (tehetősebbek a szárazkolbászt), és zabálni kezd. A jóféle étkek illata hamarost betölti a fülkét, keveredvén az ablakrésekben fészket rakó évszázados nikotinbűzzel és a sör/házi pálesz párolgásának esszenciájával – olykor a testek pállása teszi eltéveszthetetlenül egyedivé az ájert –, s kezdődik az utazás érdemi része.

Az utasok beszélgetni kezdenek egymással. Sok-sok emberi sors története és magvas gondolat cserélődik ki egy-egy hosszabb utazás során.  Megnyílik a lélek és az anekdotázó kedv egyaránt, százéves viccek keverednek az éppen hatalmon levő kormány egyáltalán nem visszafogott bírálatával, amivel csak annak a fiatal ribancnak a gyalázása vetekszik, aki elcsábította a férjét a szemközti ülésen terebélyesedő asszonyságtól.

A vonaton létrejött kapcsolatok aztán be is fejeződnek az utazás végeztével. De nem mindig. Olykor barátság, még olykorabbkor szerelem szövődik a vonaton.

A jelen idő használata provokáció volt.  Mert napjainkban már nagyon ritka az ismerkedés a vonaton, igaz, a zabálás is visszafogottabb. Az utasok inkább olvasnak, az ismerősök csak egymással beszélgetnek. Sokan füldugós zenét hallgatnak, s egyre gyakoribb az is, hogy laptopon böngészik a világhálót. Talán éppen ismerkedni szeretnének, s észre sem veszik, hogy nem az interneten, hanem esetleg velük szemben vágyakozik a nagy ő az igazi társra.

Nincs ez másképp a telefonálással sem. Menük között pötyörészünk ahelyett, hogy a telefonközpontos kapcsolna minket. Akivel különben szintén jókat lehetett beszélgetni, nem is szólva az ügyfélszolgálatosról, akik közül a jobbak soha nem gépiesen köszöntek, és akiknek meg lehetett dicsérni a hangját. Amikor én voltam ilyen pozícióban, akár órákon át tudtam eszmét cserélni az „ügyféllel”, s hogy ez neki ne kerüljön pénzbe, elkértem a telefonszámát, s visszahívtam őt. Hogy miért is telefonált eredetileg? Arra is kapott választ, nem irányítottam őt sehová, hiszen az volt a természetes nálunk, hogy mindenki mindenről mindent tudott. Ha mégsem, akkor egy belső hálózaton megkérdeztük a tutit, s közben a vonal másik végén el lehetett mesélni az igazi székelykáposzta készítésének rejtélyeit. De ma már ez sincs, kedvenc intézményem legutóbbi főnökei takarékosságból megszüntették az éjjel-nappali telefonközpontot, s a közönségszolgálatot szándékosan tudatlanokkal töltötték föl – hogy azután az így megtakarított bér sokszorosa (közel félmilliárd forint) vándorolhasson a „menedzsment” zsebébe prémiumként, jutalomként és végkielégítésként. Az már csak romlott hab a tortán, hogy azok, akiknek már gyengébb a látásuk, nem tudnak pötyörészni, hiszen még a szám hívása is gondot jelent a számukra. Vagy rosszul hallanak, és a géptől nem lehet visszakérdezni, hogy akkor most melyik gomb után melyiket is kell megnyomni? Tehát ők nem azt tapasztalják, hogy gyorsabb lett az ügyek intézése, hanem azt, hogy lehetetlenné vált.

Jobbára már csak a háziorvosi rendelő maradt, bár talán az sem, mert amióta idióta gyógyszerreklámok harsognak a plazmatévéből, nem értjük egymás szavát.

Egymás szavát…

Még ha csupán a szóról lenne szó. Ugyanis ellesni a másik szavait nem oly nehéz. A szélhámosok, újfent szaporodó hozományvadászok gyorsan megtanulják, hogy minek örülnél, mi jelenti számodra a hasonló gondolkodást. És azt mondják, amit hallani szeretnél. Te meg ujjongsz, hogy micsoda intellektuális azonosság!

Akkor hát mindenben lehet csalni? Mindent lehet mímelni? S akkor tehát mindenből lehet hasznot húzni?

Igen, látszólag lehet. Hiszen az elidegenedés-elméletek éppen arról szólnak, hogy amikor minden viszony áruviszonnyá változik, akkor az emberek többsége elidegenedik a munkájától, a barátaitól, a (házas)társától.

S akkor általában hiányzik egy vékony kis határfelület: a mezsgye.

Tegyük föl, hogy két ember szereti egymást. Jóban-rosszban összetartanak, és még a szex is jó nekik egymással. Aztán hazaérkezik az egyikük, és csönget az ajtón. A másik bosszúsan kiabál, miközben nyitja az ajtót: – Ezerszer mondtam már, hogy vigyél kulcsot magaddal! – A hazaérkezőnél természetesen van kulcs. Mégis arra vágyódik, hogy a másik fogadja őt. Örömmel, vágyakozva. Ölelje át, simítsa meg a fejét. Persze, megérti ő, ha olykor ez lehetetlen, mert a másik fáradt vagy éppen a létra tetején áll. De úgy szeretné, ha a lakás nemcsak rideg szaporító lenne.

Ám tegyük föl, hogy a lakás tényleg otthon, vagy legalábbis otthonos. Látszik, hogy szeretettel rendezték be, egyénisége van, nem csupán praktikus. Ilyen lakást a lakberendezési újságokban is csak elvétve látni, mert nagy-nagy érzékenység kell hozzá. Tehát egy ilyen lakásba várja haza az egyik a másikat. Várja? Akkor miért rándul görcsbe a gyomra, amikor fordul a kulcs a zárban? Azért, mert fél. Fél, hogy a hazatérő a sáros lábával összejárja a gondosan kitisztított padlószőnyeget, vagy csak – mint oly sokszor már – a társára zúdítja a nap során összegyűlt feszültséget. Mégpedig a legdurvább módon, úgy, hogy lebecsüli a társa munkáját. Például megjegyzi, hogy már megint nincs elmosogatva… Pedig különben szeretik egymást. Nem lépnek félre, nagyjából szabálykövetők, s ha egyikük mégis úgy gondolná, hogy legjobb lenne szétmenni, a családsegítő tanácsadás ügyvédje értetlenül áll az eset előtt. Hiszen miért is válnának, ha nem verekszik a házastárs, nem issza el vagy nem kurvázza el a fizetését? 

Rengeteg példát tudunk a mezsgyehiányra. Mert a mezsgye mindenkinek más. A mezsgye a két (vagy közösségben több) ember közös érzelmi komfortzónája.  Nagyon érzékeny terület. Korunk menedzserei szándékosan pusztítják, mert tudják, hogy ha nincs mezsgye, az emberek könnyebben irányíthatók.

A mezsgye figyelmesség, megértés, gondoskodás, összhang, s ki tudja, mi még? Olykor harsányan kihívó, máskor szemérmesen rejtőzködő.

A minap fölszállt a buszra egy házaspár. Mindkét tagjuk hetven év körüli lehetett. A férfi többször is elmondta, hogy ő megnézte a térképen, melyik megállónál kell leszállni. Az asszony kedvesen mosolygott rá, s közben leste az utat. Nem bízott volna a férjében? Dehogynem. Csak kellett a folyamatos megerősítés nekik. A bölcs bagoly típusú férfi és az elővigyázatos feleség tündéri összjátéka.

A mezsgye. 

Kevés vagy. Mert még fiatal vagy, és tapasztalatlan.

Kevés vagy. Mert már idős vagy, és nincs nyelvvizsgád.

Kevés vagy. Mert nem vagy szép, és hiába vagy okos és kedves, nem kellesz senkinek.

Kevés vagy. Mert szép vagy, és mert nem hiszik el rólad, hogy okos és kedves is vagy, nem kellesz senkinek.

Kevés vagy. Mert egyéniség vagy, aki nehezen alkalmazkodik, öntörvényű.

Kevés vagy. Mert belesimulsz az átlagba, nincs semmi izgalmas benned.

Kevés vagy. Mert nem szeret senki, és a szeretetlenség egy idő után szerethetetlenné tesz téged.

Kevés vagy. Mert nem tudsz szeretni senkit, és nincs senki, aki megtanítana, hogyan lehet szeretni.

Kevés vagy. Mert akit szerettél, keresett mást.

Kevés vagy. Mert aki szeretett téged, a helyett kerestél mást, de nem találtál senkit.

Kevés vagy. Mert munkanélküli lettél, és senki nem hiszi, hogy dolgozni akarsz.

Kevés vagy. Mert egyre többet dolgozol ugyan, de mindig elégedetlenek a teljesítményeddel.

Kevés vagy. Mert szegény vagy, és hiába kapnál végre munkát távol a lakóhelyedtől, nincs miből kifizetni az első háromhónapnyi albérleti díjat.

Kevés vagy. Mert gazdag vagy, mégis üres az életed.

Kevés vagy. Mert szerényen élsz, nem tudsz eldicsekedni a cuccaiddal.

Kevés vagy. Mert életedben egyszer nagyon szerettél volna egy pici kis luxust, ezért hitelt vettél föl, s most földönfutóvá tesznek, ráadásul ujjal mutogatnak rád, hogy milyen felelőtlen voltál.

Kevés vagy. Mert nem luxuscikkre vettél föl hitelt, hanem lakásra, s most földönfutóvá tesznek, ráadásul ujjal mutogatnak rád, hogy milyen felelőtlen voltál.

Kevés vagy. Mert sok gyermeked van, nem lehet rád számítani.

Kevés vagy. Mert nincs gyereked, de majd lesz, tehát nem lehet rád számítani.

Kevés vagy. Mert egyedül vagy, és felőröl a magány.

Kevés vagy. Mert családod van, és felőröl a sok teendő.

Kevés vagy. Mert ábrándozol valamiről, amit soha nem fogsz elérni.

Kevés vagy. Mert már álmaid sincsenek.

Kevés vagy. Mert minek létezel, ha nem vagy jó semmire?

Kevés vagy. Mert már nem létezel, és ezt észre se vette senki.

– Te nagyon tetszel nekem – szólítottam meg a Vígszínház mögötti, mérsékelten megvilágított utcácskában a citromsárga miniruhás lányt. Még közelebb léptem hozzá, s bár a lány arca mosolygósról riadtra váltott, én nem vettem észre a mögöttem tornyosuló hústömeg árnyékát.

– Mit akarsz a csajomtól? – kérdezte a kétajtós szekrény, miközben a zakómnál fogva emelt föl a járdaszint fölé 20 centire.  Igen, a zakómnál fogva, mert színházi bérletem volt, és abban az időben még öltönyben illett megjelenni a művészet szent csarnokában. Aznap este Csehovtól a Cseresznyéskertet játszták, ami állítólag komédia, mindazonáltal már az igen hosszú előadás alatt sem voltam vicces kedvemben, és mintha mások sem röhögték volna halálra magukat a nézőtéren. Most meg, amikor egy hajszálon – vagy mint említettem volt, a zakómon, a teljes történelmi hűség kedvéért: a Vörös Október Ruhagyárban készült, sötétkék zakómon – függött az életem, különösen nem volt érkezésem végiggondolni a nagyorosz néplélek örök vívódását. Erre csak szűk két évtizeddel később került sor, amikor moszkvai házigazdánk szerint kultúrembernek el kellett zarándokolnia Jasznaja Poljanába, Lev Tolsztoj szülőházába. Igen, hat órán át vívódtam odafelé, és ugyanennyit visszafelé, hogy mi a francnak szúrnak el egy egész napot az életemből, hogy megtekinthessem a Tolsztoj személyes tárgyait, ideértve a házigazdánk szerint különösen érdekes bakancsát – amiről aztán a helyszínen derült ki, hogy azt például Moszkvában őrzik.   

– Mit akarsz a csajomtól? – kérdezte hát egy állat; nem is kérdezte, hanem bömbölte, s bevallom, bár akkoriban még viszonylag jogkövető állampolgár voltam, nem éreztem alkalmasnak a pillanatot, hogy figyelmeztessem: nem szabad este tíz után artikulálatlan zajongással háborítani a másnap munkába igyekvő, dolgozó nép pihenését.

Így aztán mégis kérdésnek fogtam föl az ordítást, és mivel anyukám azt tanította, gyorsan válaszolni kezdtem, mielőtt a dühödt vad az agyamba nyomja a dioptriáimat.

– Az a helyzet, hogy szerettem volna elismerésemet kifejezni a hölgynek, amiért ilyen derék társat választott, amilyen te vagy, nem akartam tőle semmit, hogyan is akarhatnék, amikor tőled mindent megkap, amire szüksége van, de meg is érdemli, mert hűséges hozzád, és ha akartam is volna valamit, teljesen reménytelen lett volna, hiszen…

A mondatot nem fejezhettem be, mert az óriás hirtelen elengedett, így a gyakorlatban is igazolhattam a szabadesés törvényét, még ha kis magasságról is leejtődve a Föld középpontja felé.

Azok számára, akik nem rendültek meg elszánt hőstettemen, elárulom, hogy a zakóm is megúszta a dolgot – s csak megemlítem, hogy viszont a rendszerváltás után a Vörös Október Ruhagyár sem kerülte el a nagy magyar cégek sorsát: először privatizálták, majd bezárták az üzemeit. Azóta egy rendesebb öltöny egy vagyonba kerül.

Ilyen drága öltönyben üldögélt a 6-os villamoson az a fiú is, aki a hegedűtokját az ölébe fektette, és kottát terített ki rá.

– Értékes hegedűd lehet, mert jó régi tokja van – szólítottam meg az ifjú művészt.

– Értékes ám, mert a kottákkal együtt az édesapámtól örököltem, aki a Thököly étterem prímása volt.

Beszélgetésünk során kiderült, hogy ismertem az édesapját, aki még akkor vezette a szalonképesen népi zenekarnak nevezett cigánybandát, amikor a muzsikus cigányoknak mind volt állásuk, viszont a Thökölyben zenélni, az bizony akkor is nagyon nagy rang volt.

– És te hol muzsikálsz mostanában?

– A Váci utcában utcazenélek.

– Hű, akkor jól mehet neked, biztosan ragadnak is rád a csajok!

– Á, dehogy… a lányoknak csak olyan csávesz kell, akinek kocsija van.

– Ne beszélj csacsiságokat, te!

– Higgye meg, így van bizony! Nekem nincs állásom, csóró vagyok, az utcai zenélésből éppen ki tudom fizetni az albérletem számláit. S nekem még jó dolgom is van.

Forduljunk hát mértékadó szakemberhez!

A Blikk augusztus 18-i számának előzetesében azt nyilatkozta Szerémi Péter kommunikációs tréningvezető, hogy „napjainkban  nehezebb társra lelni, mint régen, de ezért elsősorban a saját bizalmatlanságunkat, zárkózottságunkat okolhatjuk.”.

Nem tudom, hogy a 35 éves zseninek honnan vannak történelmi tapasztalatai, de a fenti idézet bizony nagy baromság. Olvassuk még egy kicsit tovább, végül is ti, birkák, sosem szoktatok ily nívós fejtegetéssel találkozni, mert ugye, sosem vesztek a kezetekbe Blikket:

„Magyarországon a legtöbb férfiban sajnos nincs meg sem a bizalom, sem az önbizalom, ezért már azon elbukik a pártalálás, hogy nem kezdeményeznek. (…) Ennek az is oka, hogy a nők ahelyett, hogy egyszerűen azt mondanák, köszönöm, nem, olyan hangsúlyt és gesztusokat társítanak az elutasításhoz, ami egyértelműen azt üzeni a férfiaknak: „Ugyan mit képzeltél? Csak nem gondolod, hogy leállok veled?!" (…) A nőkkel az a gond, hogy nagyon részletes elképzelésük van arról, milyen férfival szeretnének kapcsolatba kerülni. Körülbelül Brad Pitt és Einstein keveréke a cél, tehát nagyon szűk körből szeretnének válogatni.”

Szóval. Ha csak egy kicsit is elemezzük az elmúlt fél évszázadot, azt tapasztaljuk, hogy a házasság vagy az élettársi viszony előtti tartós – és különösen az alkalmi – párkapcsolatok száma növekszik. Még egy 1970-ben készült felmérés szerint is a házasságkötés előtti komolyabb, „felnőtt” kapcsolatok átlagszáma 2,8 volt, ezen belül a párok 30%-ának(!) a házasság volt az első szexuális párkapcsolata. De érdemes összehasonlítani a válások arányát is: 1970-ben még csak a házasságok egyharmadát, napjainkban már a felénél is többet bontanak föl. Vajon hogyan is tudnának a párok egymásra találni, ha csökkent volna a pasik kezdeményező készsége? Vagy minden új kapcsit a nők kezdeményeznének?

Kétségtelenül egyre gyakoribb, hogy a nők indulnak be előbb, de azért még mindig a pasik az elszántabbak. Csakhogy megváltozott a cél. A társadalmi fejlődés (mások szerint a métely) miatt sokkal többféle legális párkapcsolat létezhet: pl. az alkalmi együttlét, a szeretői viszony, a szexuális barátság, az együtt járás, az együtt élés, az élettársi kapcsolat vagy a házasság. Teljesen elfogadott lett, hogy a szexuális együttlét nemcsak a gyermekcsinálástól, hanem a szerelemtől is különvált.  Persze, ősidők óta így volt, de csak az elmúlt évtizedekben vált egyenjogúvá az emberi kapcsolat-szükségletek sorában. Ezzel egyidejűleg a szexuális együttlétek technikailag is változatosabbá váltak. Sajnos, nem jut eszembe annak a „felvilágosító” könyvnek a címe, amely Magyarországon kb. 1930-ban jelent meg, s amely szerint az egyedüli helyes póz, ha a nő a férfi alá fekszik, mert az isteni természet rendje szerint is a nő az alárendelt. Hadd örüljünk már, hogy sikerült túllépni ezen a felfogáson, s közelebb kerülnünk a Káma-Szutrához – rögtön hozzátéve, hogy e költői mű szerint is a nőnek kell szolgálnia az ő kedvesét.

S akkor eljutottunk ahhoz, mi is a blikkes ürge fő baja. Az, hogy éppen ez az alárendeltségi gyalázat próbál újból és újból föllazulni. Hát, igen. Időnként a nők is beszólnak, hiába is bátor a kanos férfiú. Én pl. egyszer egy akkora frászt kaptam egy csajtól, hogy legszívesebben azóta is benevezném e pofont a Rekordok Könyvébe. Pedig csak azt mondtam a szemébe a troli megállóban, hogy mit csinálnék vele, ha lehúzná a forró nadrágját, és ezt is oly visszafogottan, hogy nem ejtettem ki a közönségesnek számító „sunáznám” szót a számon – igaz, akkor még nem is ismertem e kifejezést.

Tehát először is, tessék má’ viselkedni! Másodszor, igen, vannak bunkó csajok is.

Ám a legtöbb nő, akinek igényei vannak, nem bunkó. Igenis, a nőknek is legyenek igényei! Hogy általában túlzottak lennének? Aligha hiszem. Ámbár, akinek alapfeltétel a kocsi (én is találkoztam ilyennel), azzal nincs is mit kezdeni. Az viszont biztos, hogy mindkét félnek valódi igénye lett a jó szex, s ezért az ismerkedéshez szervesen hozzátartozik egymás testének kíváncsi, és a remények szerint örömteli kipróbálása. Hogy ehhez nincs meg mindig mindkét ember akarata? Hogy emiatt több a visszautasítás? Hát persze. De nagyobb az esély is arra, hogy megtaláljuk a nekünk megfelelő másikat érzelmileg, értelmileg, testileg és – gyakran fájdalmas, de – egzisztenciálisan egyaránt. 

Az óvatosság egyébként továbbra sem árt: Mielőtt bátran leszólítanánk egy citromsárga miniruhás lányt a Vígszínház mögötti, mérsékelten megvilágított utcácskában, nézzük meg jól szaporább szívverésünk kiváltóját! Hátha pasi az illető, a kiteljesedett igények miatt bármi elképzelhető ma már.

És ez így van jól.