Birka nép

Andrzej Wajda Korczak című filmjében a mulatni vágyó SS-legények egy többemeletes ház erkélyén keresztül löknek ki egy idős, tolókocsis embert. Zuhan a tolókocsi… Ennyi egy tehetetlen ember élete.

Szerencsére, csak ritkán van lehetőség a társadalom kirekesztettjeinek törvényes megsemmisítésére. Inkább csak elzárni igyekszünk őket a külvilágtól, miként Peter Marshall „Tombol a hold” című regényének főszereplőit, akiket a paralízis hoz össze egy gyógyintézetben. A két főhős azonban szembefordul a "nyomorékság antiszemitái"-val, azok ellen fordulnak, akik szenteskedő, jó magaviseletű, mindenért örökké hálálkodó, nemcsak testileg, hanem lelkileg is béna nyomorékká akarják őket silányítani. Bruce és Anette egymásba szeretnek, és mindenkivel dacolva eljegyzik egymást. A regényből készült film ágyjelenete a filmművészet egyik legszebb, leglíraibb képsora, mentes minden pornográfiától, s nem kelt semmilyen szánakozást sem a nézőben. inkább mindannyian mosolyogva szurkolunk a főszereplőknek, hogy sikerüljön túljárniuk a tolószékek eszén, s végre boldogan olvadjon eggyé a testük. „Bruce és Annette harcának legfőbb hajtóereje éppen a bebetonozódott társadalmi normák iránti gyűlölet, a kispolgári mentalitás iránt érzett parázsló harag. És az ad nekik erőt ahhoz, hogy mindenkivel szembeszálljanak – önmagukért. Saját életükért. Harcuk, ismerve a társadalmi normák szilárdságát, nagyjából annyira tűnik megnyerhetőnek, mint Don Quijote szélmalmokkal szemben vívott harca. De éppen ezért szép és nemes. Mert, bár kilátástalannak tűnik, mégsem reménytelen. Csupán rettenetesen nehéz. Vagy talán még annál is jobban.” – olvashatjuk a mű egyik ismertetőjében.

De mi van akkor, ha a kirekesztettség okán érzett gyűlölet nem építeni, hanem rombolni kezd? Mi van akkor, ha a törvények által ténylegesen nem szabályozott világba lépünk, ahol mindent szabad, mindenki ellen?

Ebben a blogban is többször volt már szó a szexuális prostitúcióról. Noha a Strici név már eleve sejtet valamit, valójában nem „munkáltatói” indíttatásból figyelem, hogy mi történik ebben az egyre kegyetlenebb, lealjasultabb világban, hanem mert tagja vagyok egy olyan mozgalomnak, amelyik a prostitúció felszámolásáért harcol, vagy legalábbis ennek legsúlyosabb válfajait – a gyermekprostitúciót és a „mindent és mindenkivel be kell vállalnod, mert agyonverlek” kényszerítést kívánja felszámolni. Körülbelül hasonlóan eredményes a mozgalom, mint a békeharc, hiszen a fegyverkereskedelem és a kábítószer kereskedelem után az emberkereskedelem – a „bérnőstény-ipar”a legnagyobb üzlet.

Mondhatnám, már semmin nem lepődöm meg, ami egyrészről a test áruba bocsátását, másrészről a szexuális nyomorúságot – mindkét oldalról az emberi méltóság súlyos megsértését vagy megsérülését – illeti.

Az interneten keresztül létesítendő prostitúciós viszonyoknak azonban van egy atipikus jellemzőjük. Ez az, hogy noha a prostitúció alapvetően férfiak között kötött üzlet, itt gyakoribb, hogy hiányzik a strici – bár sosem lehet tudni, hogy nincs-e ott a háttérben mégis valaki, aki lefölözi a bevételt. A „hagyományos”, profi prostitúció világában a nemfizető kuncsaft halállistára kerül. az interneten beígért kapcsolat esetén könnyebben fordulhat elő, hogy az útiköltség sem térül meg, ámbár néhány sikeres üzlet pótolja a veszteséget. A beugratott nők általában titkolják a kudarcot, hiszen szégyellik, hogy bedőltek.

Két héttel ezelőtt azonban furcsa hirdetést olvastam az egyik „partnerkereső” oldalon:

„Lányok!!! Szeretném felhívni figyelmeteket, hogy szélhámos hirdet itt és a hálón! Figyeljetek, az illető mozgássérült hatszámjegyű összeggel csábítja a hölgyeket egész éjszakára. Igaziból Győr-Sopron megyei, de bárkinek kiadhatja magát! Egyébként egy fillérje sincs. Azért csinálja, hogy megbosszulja a nőket!! Legyetek körültekintőek!! Sziasztok!”

Most nem akarok elmélyülni abban, hogy a párkapcsolat-teremtés szempontjából hátrányos helyzetű emberek lelkileg mennyire válnak sérültté hosszú évek során, de pl. egyszer interjút készítettem a bulvársajtó által legtöbbet foglalkoztatott „szexdoktornővel”, Dr. Tóth Emesével, aki a mozgássérülteket arra tanítja, hogy ha már úgysem lehet társuk, akkor hogyan csinálják szakszerű módon az önkielégítést. Hát nem kicsit üvöltöttem rá. Az általa működtetett intézet egyébként úri kupleráj fizetős tartalmú honlappal; az interjú készítésének időszakában, 2000 körül, Dr. Tóth azt is tervezte, hogy tanfolyamot indít nőknek azzal a céllal, hogy megtanulják, miként használhatják nőiességüket az üzleti élet egyéb területein.

Visszatérve az iménti hirdetésre, felvettem a kapcsolatot a közlemény feladójával, és eljutottam egy olyan nőhöz, aki úgy döntött, hogy kölcsön kenyér visszajár. Ő így ír Önmagáról azoknak, akiknek a hirdetéseire válaszol:

„Elváltam, egyedül élek. Van gyermekem,  házam, autóm.  Mindezt nehéz egyedül fenntartani, ezért keresek olyan férfit, akit anyagilag támogatni tud. Cserébe kedvességemmel viszonzom. Amennyiben nem nős férfiról van szó, szívesen rendben tartom az otthonát is, ha igényli. Közös programokat is szervezhetünk.  Van munkám, alkalmazottként dolgozom, ügyintéző vagyok.  Az Urak hirdetését nézve, nagyrészt szexuálisan elhanyagolt férfiak hirdetnek, vagy akik kalandra, szabadidő partnerre vágynak. Én egyedülálló vagyok, nincs társam. Sexuálisan nyitott vagyok. Ápolt, értelmiségi Hölgy.”

Amit még megtudtam róla, hogy ismét egyetemre jár, jogot tanul – az emberséghez való jogot biztosan csak tanítják neki, noha a korábbi főiskolai szakdolgozatát emberi kapcsolatokról írta. Talán most is „csupán” anyagot gyűjt egy újabb tanulmányhoz. Nekem lehetővé tette, hogy a netblogon levő zárt oldalát megtekinthessem. Természetesen mindenkinek megengedi, ez is része a játéknak. Kétségtelenül vonzó a külseje – ha valóban ő az. Mivel az iwiwen is megtalálható a nő, és a képek ugyanazok, valószínűleg igen. De ez már lényegtelen is.

Napokig gondolkodtam, hogy nyilvánosságra hozzam-e a nő és a felhívásban szereplő férfi közötti, a nő által rendelkezésemre bocsátott két Skype-beszélgetést. Nem kértem tőle ezt az anyagot, hirtelen, önmagától ajánlotta föl.

Még azután is törtem a fejem, voltak etikai aggályaim, miután minden, az azonosítást lehetővé tevő konkrétumot kiirtottam a szövegből. A nőt nem kellett átkeresztelnem, ő soha nem az igazi nevén mutatkozik be, hanem mindig és mindenkinek más-más néven. A pasinak következetesen megváltoztattam a nevét. Kétségeket már csak az keltett bennem, hogy mindenki érti-e majd: nem kukkoló csámcsogtatás céljait szolgálja a nyilvánosság, hanem hogy képet kapjatok arról, hogyan tudnak aljaskodni egymással kiszolgáltatott emberek – mert ölni virtuálisan is kegyetlenség. Ők ketten egyébként soha nem találkoztak, a nő nem válaszolt többé a férfinak.

Ami tehát most jön, nagyon sötét. Azt gondolom azonban, mégsem fordíthatjuk el a fejünket undorodván, hogy mindehhez nincs közünk. A magánéleti intimitásokhoz persze valóban vajmi kevés, ezért anonimizáltam a beszélgetést. Ám a jelenséghez egyre több. Mert nem távoli ez a világ, hanem köröttünk van, egyre nyilvánvalóbban, kegyetlenebbül telepszik ránk.

(Az elütéseket csak ott javítottam, ahol értelemzavaró lenne.)

A blogmotor ilyen hosszú szöveget képtelen beolvasni, ezért - egyelőre - a két beszélgetés itt olvasható.

Olyan bolond vagy
Szaladsz
Akár a reggeli szél
Még elüt valamelyik autó.
Pedig lesikáltam kis asztalomat
És most
Tisztábban világit kenyerem enyhe fénye.
No gyere vissza, ha akarod
Veszek takarót vaságyamra
Egyszerü, szürke takarót.
Illik az
Szegénységemhez, aki szeret téged
És az Úr is szereti nagyon
És engem is szeret az Úr
Nem jön soha nagy fényességgel
Nem akarja, hogy elromoljanak
Szemeim, akik
Nagyon kivánnak látni téged
És nagyon szépen néznek majd terád
Ha visszajössz
Vigyázva foglak megcsókolni
Nem tépem le rólad a kabátot
És elmondom mind a sok tréfát
Mert sokat kieszeltem azóta
Hogy te is örülj
Majd elpirulsz
Lenézel a földre és kacagunk
Hangosan, hogy behallatszik szomszédunkba
A szótlan, komoly napszámosokhoz is behallik
És fáradt, összetört álmukban majd elmosolyodnak ők is.

(József Attila: Olyan bolond vagy)

18 éves korom óta hetente legalább egyszer eszembe jut ez a vers. Volt, hogy loptam belőle, szerelmi vallomásom részévé tettem néhány sorát; volt, hogy támaszként használtam a reménytelenség leküzdéséért vívott ilyen-olyan csatáimban. Volt, hogy csak egyszerűen rácsodálkoztam, hogy milyen szép.

Legutóbb tegnap villant be ez a költemény, amikor a pályakezdők és diplomások munkaügyi központjában ácsorogtam négy órán keresztül, jóllehet, adott időpontra hívtak.

Lejárt ugyanis az álláskeresési támogatásom, ettől kezdve – ha nem találok munkát – a hatvanadik életévemig az állam gondoskodik rólam, havi bruttó 28 000 forintnyi támogatással. Megkérdeztem az ügyintézőmet, hogy nem lehetne-e ezt az összeget célszerűbben felhasználni? Például úgy, hogy az 50 év feletti munkanélkülieket tízes csoportokra osztják. Egy-egy ilyen csoport tagjainak nevét papír cetlikre írják, a cetliket bedobják egy kalapba, és akinek a nevét kihúzzák, az havi 280 000 forintot kaphat. Így tíz helyett csak kilenc ember hal éhen.

Nade, nem ezért jutott eszembe a vers, hanem azért, mert a központban várakozó több száz ember között volt egy lány, akinek a sorszáma éppen akkor jelent meg a kijelzőn (bingó!), amikor néhány percre elhagyta a várótermet. Amikor visszajött, tanúskodtam, hogy őt már szólították kegyelmesék, hadd ne kelljen ismét sorszámot húznia. De azért évődtem vele kicsit:

- Látod, nem kellett volna kirohannod a pasidhoz, nyugodtan behozhattad volna ide őt is! Eggyel többen vagyunk itt vagy kevesebben, mindegy már.
- Be is hoztam volna, ha lenne pasim. De melyik pasinak kell egy munkanélküli lány?

Már fűztem is volna őt, hogy ha húsz éves lennék, akkor például nekem bejönne, mert tetszik az okos kis arcocskája a jól választott szemüvegkerettel, de a leány végre bemehetett az ügyintézőjéhez, így sajnálatosan rövidkére sikeredett a flört.

Azon járt az agyam, hogy vajon ez a lány és a többi pályakezdő tudja-e, hogy azért olvasunk verseket, hallgatunk zenét vagy nézünk művészfilmeket, mert erőt tudunk meríteni a művész életszeretetéből, mert meg kell tanulnunk reménykedni a humánum erejében, mert eddig még mindig akadt „fehérek közt európai”.

Nem hiszem, hogy manapság gyakorta merengünk ilyesmin. Hiszen pillanatonként érnek minket olyan impulzusok, amelyek értéktelenségünket erősítik, és közben arra buzdítanak, hogy legyünk értékesek.  Folyamatosan szembesülünk azzal, hogy mindenről lehet beszélni – és semmit nem lehet elérni.  

Induljunk ki például a szexuális forradalomból! E forradalom gyökerei a 19. század közepéhez kapcsolódnak, amikor végképp lelepleződött a „polgári erkölcs” képmutató jellege. A szexuális monogámságot azonban az törte szét, hogy az első, és különösen a második világháború következtében riasztóan kevés lett a férfi, tehát sok-sok millió nő kényszerült özvegyen a házasságon kívüli nemi életre. A múlt század hatvanas éveire aztán megszűntek a szex közbeszédbeli tabui, a bokakivillantó hosszú szoknyát kiszorította a mini, a fátylat a feltűnő smink. A strandokon a bikini vonzotta a férfiak tekintetét, majd lassan eltűnt a felsőrész – és az alsórész is. Mindez bevonult a tömegmédia világába, a legálissá vált pornó részévé vált, a pornó pedig – mint tudjuk – a prostitúció marketingje. Napjainkban ott tartunk, hogy nem lehet médiaszemélyiség az a nő (és egyre inkább az a férfi), aki nemi szerveinek közmutogatását nem engedélyezi.

Mit is lát tehát a modern kor embere? Azt, hogy a szex korlátlanul szabad.  Hiszen korlátlanul szabad róla beszélni. Csakhogy… nem mindenkinek adatik meg, hogy a szexbombákat meghódíthassa. Ám mivel a vágyat egy pillanatig se hagyják lankadni, a felpiszkált egyén két dolgot tehet: vagy megerőszakol valakit, vagy – egyre nehezebben ugyan, de – elfojtja a vágyat. S itt ördögi kör alakul ki: minél erősebb a késztetés, annál erősebb az elfojtás. S ha az elfojtás sikeres, még erősebbre tekerik a szexuális izgatást azok, akiknek a kezében az ehhez szükséges eszközök vannak. S ha még ez se lenne elég: ha önmagától, a biológiai öregedés következtében szunyókál a vágyakozás, nesze neked Viagra! Élj iparszerűen, futószalagon…

Innen már csak egy ugrás az élet többi területe: Ha nem fogyasztasz, ha nem vásárolsz folyamatosan bármi áron, ha nem veszel föl hiteleket, nem vagy ember. Tehát vagy betörsz az áruházba, és ellopod a lapos tévét, vagy – ha elfojtod a vágyaidat, mert nincs pénzed – tudomásul veszed, hogy nem érsz semmit, hogy felesleges vagy.

S itt tegyünk egy apró kitérőt, mert még mindig sokan nem értik, mi a hitelcsapda lényege. Nem az, hogy az emberek erejükön felül költekeznek. Hanem az, hogy a hitelnek nincs fedezete a hitelt kibocsátó részéről. A hitelre is megvásárolható áru csereértéke (ára) mesterségesen magasabb, mint a tényleges használati érték vagy – különösen – a közgazdasági értéke (az áruban megtestesülő holt és élő munka ára + az értéktöbblet). Ha nem lehetne hitelre vásárolni, nem lehetne ilyen magas az árszint, nem keletkezhetne extraprofit. Kiváltképp így van ez a szinte csakis hitelre megvásárolható ingatlanok esetében. A hitelek visszafizetésének azonban fedezetének kell lennie, ekkor a pénz már valódi pénz, amelyhez többnyire úgy juthat a hitelt törlesztő, ha dolgozik, termel, értéket állít elő. Mivel azonban az új érték előállítása során leértékelik a munkaerejét (vagy nem is veszik igénybe), nem jut elég igazi pénzhez, nem tudja fizetni a túloldali felértékelés következtében magas törlesztő részleteket.

Most pedig térjünk vissza a vágykielégítés és a vágyelfojtás közötti feszültségre! Régen felismert törvény, hogy minden feszültség megszűnni „igyekszik”. A társadalmi feszültségek megszűnésének egyik változata a kisülés, vagyis a rombolás, pusztítás, az agresszivitás kiélése.  De nemcsak ösztönösen lehet rombolni. Lehet azt tudatosan is. Csupán ideológiát és célpontokat kell teremteni a pusztításnak, és a tömegek máris a náluk még gyengébbeket, a megbélyegzetteket fogják legyilkolni, ellopni a megsemmisítettek eszközeiket is, hogy azután értékesítve azokat, időlegesen megvásárolhassák a vágykielégítés eszközeit.

S ha a tárgyi eszközök megvásárolhatók, miért ne lennének megvehetők az emberi eszközök is? Vagy miért ne lehetnének eladhatók?  Napjainkban egyre több a kényszerprostituált, aki a létfenntartás – önmaga és környezete fenntartása miatt válik kitartottá. S egyre masszívabb, egyre gátlástalanabb, egyre érzéketlenebb az a vagyonos réteg, amelyiknek az életviteléhez szorosan hozzátartozik egy-egy minden paraméterében kiváló „gésa” szeretete. Többnyire „monogám” kapcsolatról van szó, a gazdag férfi vagy nő megad mindent vágyai kielégítőjének, cserébe az másnak nem adja el magát.

Gyakran akár össze is költöznek egymással a felek. (Jelzem, egyébként is divattá vált a gyors, még az ismerkedési korszakban történő összeköltözés, mert az együttlét olcsóbb, mint külön-külön lenni, és különben is kell a biztonság, a másik birtoklása, ellenőrzése, megtartása. Van hozzá ideológiai is: lakva ismerik meg egymást az emberek.) A szerető mindig is státusszimbólum volt, de itt nem csupán erről van szó, hanem mintha nem is lenne más lehetőség a vágykiélésre az egyik oldalon, a lét fenntartására a másikon. Megdöbbentő, milyen magától értetődővé váltak a kiszámított együttlétek. A karrier-tanácsadó „szakkönyvek” teljes természetességgel tárgyalják az érdekkapcsolatok kiépítésének furfangjait, néhány hete az egykor nívós gazdasági hetilap is mellékletet is szentelt az emberi viszonyok üzleti kapcsolattá silányításának. A népek meg majszolták, mint a műmézet.

Mert akkor vagytok sikeresek, birkák, ha mindenben megfeleltek az üzleti világnak – akár eladóként, akár vásárlóként. És csak annak feleltek meg.

Miért, maradt még más is?

„Mindenki csak egy mozdulatra emlékezik,
azt ismétli meg újra meg újra,
amit az anyaméhben megtanult,
és értetlenül nézi a másik furcsa táncát
a mély kút körül.”
(Hervay Gizella: Zuhanások)

A személyiség fejlődésének „feladata”, hogy amikorra az ember a társadalmi előírások szerint kénytelen felnőtté válni, a személyisége érett legyen. Már önmagában az a tény, hogy a felnőtt kor kezdete korszakonként és társadalmi rendszerenként, sőt országonként változik, képlékennyé teszi az érett személyiségről alkotott tudatos képünket, ösztönösen azonban csalhatatlanul meg tudjuk állapítani, mikor nem érett a személyiség.

A személyiségfejlődés megrekedésének ismeretes egy kóros, betegségnek tekintett változata, a borderline szindróma;  egyes pszichológusok vélekedése szerint pl. József Attila és Marilin Monroe is ebben a nyavalyában szenvedett.  Néhány éve – állítólag – a borderline betegség gyógyítható, noha a kezelés olyan drága, hogy csak a leggazdagabbak engedhetik meg maguknak.

Létezik, és nagyon általános azonban egy olyan személyiségzavar, amelyet nem tekintünk kórosnak, ezért gyógyítani sem szokták, bár a tünetei hasonlók a borderline-hez, csak nem annyira látványosak. Mégis, többről van szó, mint rendellenességről, mert aki ettől szenved, annak az élete folyamatos pokol. S rettenet azok számára is, akik vállalják az ilyen embereket, azokat, akiknek egyik legfőbb gondjuk, szenvedésük egyik forrása éppen az, hogy kevesen vállalják őket.

Tapasztalataim szerint elsősorban pasikról van szó. Férfiakról, akik örök csecsemők maradtak. A továbbiakban tehát róluk lesz szó, noha találkoztam nő csecsemővel is, de ugyancsak a társadalmi szokások szerint a nőknek inkább megbocsátjuk, ha csecsemők, sőt, szándékosan és gyakran kiskorúsítjuk is őket. 

Olyan férfiakról lesz tehát szó, akik folyamatosan kapják a pofájukba, hogy nem férfiak.  Mert a társadalmi várakozások szerint az a férfi, aki magas, aki erős, aki védelmet nyújt, aki polihisztor és ezermester egyszerre. Nem egyszerűen az ún. férfiszerepről van szó. Mélyebben rág a féreg.

A férfi csecsemő személyiségét valószínűleg az édesanyja határozza meg. Lehet ez a hatás közvetett, pl. olyankor, amikor az édesanya nem ér rá foglalkozni a csemetéjével. Nem az állami gondozottakról beszélek, hanem azokról az anyákról, akik szeretet helyett utódgondozási kötelezettségüknek tesznek eleget. Az ilyen közvetlen anyahiány ugyan súlyos sebeket ejthet a gyermeken, mégsem jellemző, hogy a kisfiú csecsemő marad. A jellemző inkább az  a változat, amikor az édesanya egyedül marad a gyermekével, kisajátítja őt, rátelepszik, és érzelmi kielégületlenségeit, mélységes csalódottságát kompenzálja a gyermekben lelt örömmel.

Az anya által birtokolt fiúnak úri dolga van. Semmit nem kell csinálnia otthon, mindent megkap, amire szüksége van, mert édesanyja inkább éhezik, de kárpótolni akarja őt, hogy minél kevésbé érezze a szemét apa hiányát. Valójában sokszor ott van az apa is, csak háttérbe szorítva, alig némi beleszólási lehetőséggel a gyermek életébe, hiszen ő már valójában nem is kéne, mert már régóta – talán kezdettől fogva – kényszer-párkapcsolat van a két szülő között, nem szeretetté nemesedett szerelem.

A fiú tehát mindent megkap az anyjától vagy a nagyanyjától, ideértve a simogatást is. Azt a nagyon meleg, babusgató érintést, amire minden gyereknek szüksége van. De ő túladagolást kap belőle, droggá válik a számára, még többet, még többet, még többet – és az anya nyomja is az „anyagot”, hiszen a túladagolás biztosítja a gyermek elszakíthatatlan függőségét az anyjától.

A gyermek igyekszik meghálálni az anya jóságát. Jó gyerek akar lenni. Olyan jó, mint az anya. Olyan jó, mint a kislányok, hiszen anya is lány. Amikor lányokkal barátkozik, úgy viselkedik, mint ők. Mert azt hiszi, a lányok az olyan fiút szeretik, aki – lány. Nem érti, hogy a lányok miért a verekedős, rossz fiúkat becsülik, miért nem őt, aki jó, talán a legjobb tanuló az osztályban. Hogyan lehet, hogy az anyukájának vagy a tanító nénijének – tehát a „nagylányoknak” – megfelel, azok büszkék rá, de a hozzá hasonló korú társainak nem; azok menekülnek tőle. Tehát ő is menekül, s hová menekülhetne jobban, mint az anyjához, akitől újabb babusgatást, ölelést, melegséget kap. Ahol csecsemő lehet ismét, ahol nem kell erősnek színlelnie magát, ahol zokoghat, ahol kitombolhatja egyre erősödő magányának minden keserűségét.

Természetesen nem akar magányos lenni, miért is akarna? Ő is társra vágyik, ismerkedik, építgetni kezdi az éppen megtalált (bármelyik) másikkal a jövőt – de mindig az derül ki, hogy nincs közös jövő. Mert az a másik nem akar az anyja lenni, neki felnőtt ember kell, aki megáll a saját lábán, mi több, még ő is a társába kapaszkodhat. A csecsemő férfi viszont bújna, csak bújna állandóan, légszomja van, ha nincs simogatás, ha nincs állandó megerősítés, ha a társa mást is akar csinálni, mint vele törődni, csak vele – megfordítva Szabó Lőrinc gondolatait: egészen, semmiért.

Persze nem igaz, hogy a csecsemő férfi nem ad semmit a másiknak. Szinte mindenre hajlandó némi szeretet-morzsáért. Számára a szex nem csupán élvezet és kiteljesedés, hanem lánc, amellyel magához rögzíti a másikat, mert azt hiszi, hogy a testi kapcsolat már összetartozást, elfogadást, vállalást is jelent. Buzgón válságkezel, cirógatja a másik lelkét – ha ugyan a vájkálás azonos a cirógatással. S ha ilyenkor egy kicsit is viszontanyáskodnak vele, azt képzeli, lehet már repülni. Száguldani, mint a rakéta – száguldani a végtelenbe, együtt, szélsebesen… De a másik nem akar száguldani, a másik nem égni, főként nem elégni akar, hanem társat, gyereket, kiszámítható, biztos életet képzel magának. Ehhez keres társat. Egy másikat. Egy férfit.

A csecsemő pedig ismét ott marad, üresen, érzelmileg kifosztottnak érezve magát, és – egyre kisebb önbizalommal – keres. Előfordul, hogy talál. Talál valakit, aki vállalja az anyaszerepet is. Végre sok a simogatás, a gyengéd ölelés, a bújás, a rácsodálkozás, boldogság van.

Talán, egy pillanatra, valóban boldogok mind a ketten.

Arra a picike időre boldogok, amennyire el lehet felejteni a külvilágot, amikor el lehet engedni magukat, amikor az „anyai” védelem elegendő, mert még van miből ölelni, simogatni. Mesét játszanak. Lebegő boldogság ez. Mozdulatlan.  Ha megmozdulna, apró és éles cserepekre törne szét.

A csecsemő férfi számára azonban a mozdulatlanság unalmas. Lassanként keresgélni kezd újból, mert még mindig száguldani szeretne, nem csupán létezni.  És talál is valakit, aki száguld végre vele. Ugyan nincs bújás, simogatás, babusgatás, de repülnek, jó magasan… aztán zuhannak, külön-külön, hiszen nem társak voltak, csupán útitársak egy epizódban.

A csecsemő férfi oda zuhan, ahonnan elcsavargott. A társa megbocsát neki, a megbocsátás az anyaszerep része. Hiszen csak a csecsemő rosszalkodott. És úgy is lehet tudni, hogy mindig vissza fog jönni.

Ám egyszer mindketten kiégnek, csak nézik egymást szomorúan, és már nincs semmi, már veszekedés sem, már harag sem, már megbocsátás sem, már bújás sem, már simogatás sem, csak a rothadás bűzét viszi az utolsó szél.

„Ne bántsd a fát, hisz ő is érez,
szép gyöngéden nyúlj a leveléhez,
ágát ne törd, lombját ne tépd,
hagyd annak, ami szép. Épnek, szépnek.”

Emlékeztek rá? Ezzel a kis versrészlettel kezdődött. Ezt mondogatta nekünk édesanyánk, ez szerepelt az olvasókönyvben is.  Az idén 150 esztendős Benedek Elek írta, az a mesemondó, aki mindent tudott a gyermeki lélekről. Így azt is tudta, hogy akkor szeretjük meg a természetet igazán, ha a saját lelkünket képzeljük bele.

Mert nem értünk van a természet, de úgy éljük meg, mintha értünk lenne.  Benedek Elek éppen ezért nem tanulmányokat idézett elő a környezettudatosságról pályázati pénzekből, hanem verseket és meséket írt.

Itt van például ez a fa. Amikor negyed századdal ezelőtt lakást kaptunk, dönthettünk, hogy melyik panelketrecbe költözünk a három felkínált közül, és mi azt választottuk, ami előtt ez a szép, nagy fűzfa áll. Ha kinézünk a szaporító ablakán, kitágul a világ általa. Nyaranként, amikor ti megdöglötök a hőségtől, ő vigyáz a szobánk hűs levegőjére, sokkal tökéletesebb, mint bármely, méregdrága klímaberendezés. Igaz, nem működik zajtalanul, mert temérdek madár csiripelése ébreszt hajnaltájt. Mert nemcsak ez a fa, a mi lakótelepünk is a legszebb a világon! Mielőtt az első házakat átadták, még dombot is építettek rá, hogy hatalmas, piros csúszdájuk lehessen a gyerekeknek, meg hogy legyen hol szánkózni télen. Kezdetben nagyon sok volt a gyerek, hosszú sor állt a csúzdánál mindig.

Itt van ez a fa, mintegy másfél méter átmérőjű és már ötemeletnyi magas.  A gyerekeink ezen tanultak meg fára mászni, ők azt mondják, beszélgetni is lehet vele. S bár lebetonozták körös-körül, hogy legyen hely autóparkolónak, ő csakazértis kizöldell minden tavasszal. Szeretjük őt, és érezzük, hogy ő is szeret bennünket. A lebetonozás törvénysértő volt, de az önkormányzat mégsem indított eljárást, nem állította/állíttatta vissza a fának kedvező, eredeti állapotot. Inkább hagyta, hadd szomjazzon akár évtizedekig a fa.

Mint minden fa, ez a fűzfa is öregedni kezdett. Ahogy a lakótelep is. Talán emiatt bontották le néhány évvel ezelőtt a csúszdát; sokkal kevesebb lett a gyerek. Kérgesedett a fa törzsének alsó része, s ettől sokkal komolyabbnak nézett ki. Derekasan állta a viharokat, a hirtelen időjárás-változásokat, nem hajlongott a szélben nagyon, és csak néha hullajtott el egy-egy ágat, esze ágában se volt kidőlni, kárt okozni.

Szép ez a fa.

Mégis bántani akarták őt.

Úgy kezdődött az egész, hogy másfél hete, szombaton megjelent egy nagy, piros tűzoltó kocsi, olyan, amilyet nagy-nagy tüzekhez küldenek ki; s benne öt tűzoltó.  Mint a tűzoltóság szóvivőjétől megtudtam, igaz volt a sejtésem: a nagy vihar után hívta ki a tűzoltókat a társasházi intéző bizottság pénzügyi ellenőrző testületének egyik tagja, a Közöstyúk, aki valamiért mindig utálta ezt a fát (meg a világ összes kutyáját), és azt állította, hogy életveszélyes, azonnal ki kell vágni. A tűzoltóság azért küldött ekkora autót a kivágásához, mert kisebb nincs neki. És azért öt embert, mert hátha szükség lesz ennyire.

Amikor az erkélyről megláttuk a tűzoltókat, és meghallottuk, hogy ki akarják vágni a fánkat, rábeszéltek (nem kellett győzködni nagyon), hogy menjek le a harc mezejére, s védjem meg a fát. És én lementem. És én megvédtem. Puszta szájjal  –   öt tűzoltóval, egy nagy, piros tűzoltóautóval és a Közöstyúkkal(!) szemben.  Aki sipákolt, amikor a fakivágási engedélyt kértem tőle. Azon a vékony, éles hangon sikított, amit a szoláriumban adnak ki magukból a nők, ha valaki véletlenül dupla fokozatra kapcsolja a kvarcot. Az is igaz, hogy a főtűzoltó zavarában lökdösni kezdett engem, de aztán megállapította, hogy a fa nem életveszélyes, néhány korhadt darabkát plasztikai műtét jelleggel – meg hogy érezzem, nem feleslegesen jöttek ki –  levágatott róla, majd a népes különítmény szirénázás nélkül, csendben eltávozott. Megjegyzem, a tűzoltók feszült magatartása indokolt, csak a hivatástudatuk az oka, hogy még dolgoznak.  

A tűzoltóság szóvivője szerint, ha a fa életveszélyes lett volna, a tűzoltók kötelessége lett volna kivágni őt. Azonnal. Minden külön engedély nélkül.

Soha nem láttuk olyan szépnek a fát, mint azon a szombaton. Büszkék voltunk rá. Örültünk egymásnak. Hosszú idő után volt értelme az életnek. Hősnek éreztem magam, különben joggal, mint egyébként mindig. Vagy mint Aljosa, a derék pionír, aki egy kézzel állította meg a vonatot (Orosz nyelv az általános iskolák hetedik osztálya számára, Tankönyvkiadó, 1965.).

Ám hat napra rá, múlt pénteken, újabb, immár kertészeti nehéztűzérség jelent meg.

Megölték a fát.

Szakszerűen.

Szétnyiszálták. Mázsányi darabokra.

Sitty-sutty. Mire a népek hazaértek, már csak a föltrancsírozott darabokat látták. És a fa tövét, mert oly erős és nagy gyökerei kuszálkodhatnak a föld alatt, amiket tán csak kirobbantani lehet.

Bőgtünk. Lementünk, simogattuk a maradványokat. És még jobban bőgtünk. Fölmentünk, kinéztünk az ablakon, tekintetünk kereste a fát, és bőgtünk. Néhány napig reggelenként is bőgtünk, amikor arra ébredtünk, hogy eltűnt a fa.

Felhívtam hát az önkormányzatot, hogy elkérjem a fa kivágását indokoló szakvéleményt, ami azt követően született meg, hogy a Közöstyúk nem hagyta annyiban. Korábban egyébként már másoknak is útjában volt a fa. Noha az önkormányzatnak nem volt meg az irat, a műszaki osztály munkatársa elmesélte, hogy mi minden indokolta a fa kivágását, és megígérte, hogy két napon belül átkéri a szakvéleményt. Meg is tette, íme (személynevek nélkül):

„Tisztelt Műszaki Osztály!

2009. július 10-én, fasorfenntartási munka megrendelésben az alábbi problémával kerestek meg. … bejelentő szerint az ott lévő fűzfa törzse el van korhadva…

Helyszíni bejárásomat követően az alábbi észrevételt tettem. Elsősorban ráismertem arra a fűzfára, amelyet már egy évvel korábban ápolásban részesítettünk; 2008. június 18-i, fasorfenntartási munka megrendelésben már mint a ’tűzoltók által félig kivágott fűzfa rendbetétele’ szerepelt, melyet 2008. július 16-án ifjítási munkával el is végeztünk.

Észrevétel: a fent megjelölt ingatlan előtt álló fűzfa egészségi állapota, az előző évi munkálatok ellenére jelentős mértékben megromlott; a korona kb. 80%-a elszáradt, a törzs talajhoz közeli részén taplógombák jelentek meg, továbbá a vastagabb, fás részeken elszórtan korhadások voltak láthatók. A fentebb sorolt bélyegek külön-külön, sőt együttesen is azt jelzik, hogy a növény a következő évben már az őszi idényt nem érte volna meg, melynek okát leginkább a gyenge egészségi állapoton kívül a helyszíni adottságokban – kicsi zöld felület, hatalmas burkolt felület, valamint a fai adottságokban – a fűzfa rendkívül vízigényes élőlény – kereshetjük.

Néha előfordul, hogy egy-egy fát akkor is kivágásra ítélünk, hogyha nem teljesen száraz, vagy nem jelent közvetlen balesetveszélyt, de ezt minden esetben megfelelő körültekintéssel, konzultációt követően tesszük meg. 2009. október 15-én, helyszíni bejáráson … műszaki ellenőrrel közösen megtekintettük a fát és közös megállapodásra jutottunk, hogy megtartása nem indokolt.

Amennyiben tényleg zöldterület kezelésről, zöldfelület ápolásról beszélünk; a kivágást követő új csemete ültetésével valóban ennek fényében munkálkodunk.

A fűzfa kivágása szakmailag indokolt volt.

Tisztelettel:

………………

fasorfenntartás vezető

Garden Kertészeti és Erdészeti Szolg. Kft.”

A szakvélemény elolvasását követő beszélgetésen az önkormányzat ügyintézője és az ő főnöke is elismerte, hogy a kötelező műszeres vizsgálatot – az úgynevezett FAKOPP-ot – nem végezték el, és ezzel ismételten törvényt sértettek. Pedig éppen ilyen vitás esetekben lenne különösen szükség a FAKOPP-ra:

„Bár a fák szemrevételezéssel történő vizsgálata a gyakorlott szakember számára sokat mond (törzs állapota, sérülések, sebek mértéke, lombkorona formája, aránya), mégis pontos képet a fák állapotáról, az akusztikus tomográf segítségével kaphatunk. Az élő fák vizsgálatára kifejlesztett műszerrel mért adatok nyújtanak támpontot a faápolás további szükséges beavatkozásaihoz, azok mértékéhez.

A favizsgálat e korszerű módszere a hangterjedés sebességét méri a fában. Minden fajnak megvan az optimális értéke, amelytől való eltérés, ez esetben az érték csökkenése korhadásra utal a fa belsejében. A korhadást, fehér és barna korhasztó gombák okozzák, melyek közül a barna korhasztó gomba a felelős a faanyag cellulóz tartalmának, – ez továbbítaná a hangot – elbontásáért. A hangterjedés sebességének csökkenéséből állapítható meg a törzs belsejének károsodása. A fában lévő üregek és korhadások levegővel teltek, amelyen a hang jóval lassabban terjed, mint a tömör testben.” – olvashatjuk a vizsgálat leírásában.

Végül is nem tudom, az volt-e az önkormányzat legégetőbb feladata, hogy elpusztítsa a fát. Talán attól féltek, hogy ha mégis rázuhan valakire egy darabkája, fizethetik a kártérítést. Csak azt tudom, hogy lehetett volna szólni, hogy búcsút vehessünk a fától; például még egyszer felmászhassanak rá azok, akik vele nőttek föl. Vagy utoljára körbevehessük őt egymás kezét fogva, és énekelhessünk neki: Bújj, bújj, zöld ág…

Így viszont a felháborodott teleplakók azt pletykálják, a Közöstyúknak kell a fa helye, hogy az autóját tudja hol parkoltatni. De ez nem igaz. Oda nem fér be egy autó. Egy robogó elférne ugyan, ám azt már nincs hová láncolni, mert kivágták a fát.

Bölcs fa a miénk. Nem jelenti föl az önkormányzatot. A halálát követően a jövőnek adta át a testét. A héten birtokba vették a szétfűrészelt törzsmaradványokat a gyerekek; vidáman ugrálnak, csatákat vívnak rajtuk, órákon át. Megint sok gyerek van ám a lakótelepen, nem is mindenki fér föl egyszerre a fára.

Ahogy elnézem a kisiskolások kacagó, kipirult arcát, érzem, hogy a fa lelke a szívükbe költözött.

Folytatásos regényről van szó ismét. Nyugi. Hosszú.

Az előzmények ugyan több helyen is megtalálhatók az interneten, de azért alant megismétlem, mert a birka alapvető tulajdonsága, hogy lusta. Ha olvastad annak idején és még emlékszel is rá, ugorj a színes rész végére!

Az APEH orrba-szájba reklámozta, hogy BÁRKINEK megcsinálja az SZJA-bevallását. Gondoltam, élek a lehetőséggel, február 12-én feltöltöttem a kérelmet az ügyfélkapun keresztül, majd nem sokkal később értesítést kaptam, hogy “A bevallás elfogadása megtörtént.” Azt hittem, semmi más dolgom nincs. Május 17-én, vasárnap észrevettem egy újabb értesítést, miszerint “Az APEH nem tudta elkészíteni a bevallást, mert nem jogosult rá.” Ezért úgy döntöttem, hogy másnap, két nappal a bevallási határidő előtt látogatást teszek a műintézetben.

Kora reggel kinyomtattam az első értesítőt, és magammal vittem. Úgy gondoltam, hogy ha 13 órakor nyit az APEH, akkor elég, ha 11 órára megyek, mert akkor én leszek az első. De csak délben értem oda, és mint kitűnt, titokban (!) már 10 órakor kinyitották az irodát. Kicsit elmerengtem, milyen izgalmas is a mi népünk: járkál az utcán, meglát egy nyitva tartó APEH-irodát, és csak úgy bemegy… :-)))

Na, ezen elbeszélgettünk a recepción, ahol csodálkoztak, hogy miért baj már az is, hogy kinyitottak, mondtam, nem baj, csak az APEH honlapján nincs rajta. Azt mondta a nő, “De hát látja, valahonnan mégis megtudták az emberek!”

Szóval, kaptam sorszámot, és egy perc múlva már az ügyintézővel szemben ültem, aki mosolygott.

Miben segíthetek?
- Dráma van.
- Dráma?
- Igen. Az APEH február 12-én értesített arról, hogy elfogadásra került a bevallásom.
- Az lehetetlen.
- Nem lehetetlen.
- De lehetetlen.
- De nem.
- De igen. Itt a papír.
- Ja, ez csak egy nyugta arról, hogy beérkezett a kérés.
- Ez egy elfogadást igazoló nyugta.
- Ez nem azt jelenti, hogy elfogadtuk.
- De azt jelenti, tessék elolvasni!
- Igen, az van odaírva, akkor sem azt jelenti.
- Ez egy hivatalos igazolás?
- Igen.
- Akkor azt jelenti.
- Igen, az van odaírva, de arra gondoltunk…
- Nekem az is elég gond, hogy azt megfejtsem, ami le van írva, olyan képességem végképp nincsen, hogy kitaláljam, mire gondolt az APEH. Ön például ki tudja találni, hogy én most konkrétan mire gondolok, miközben Önnel beszélgetek?
- Miért, mire gondol?
- Hogy hány órán keresztül fogjuk győzködni egymást arról, hogy Önöknek meg kell csinálniuk az adóbevallásomat.
- De itt, az irodában nem tudjuk megcsinálni.
- Nem ragaszkodom az irodához, viszont előbbre jutottunk egy lépéssel: elismerte, hogy az APEH elfogadta a bevallásomat, tehát az APEH-nek meg kell csinálnia.
- De nem kell.
- De kell, megígérte óriásplakátokon, tévéreklámokban, rádióreklámokban, és sehol nem volt szó arról, hogy csak nekem nem csinálja meg. Ráadásul el is fogadta a bevallásomat.
- Azt már mondtam Önnek, hogy ez az értesítő nem arról szól.
- De bizony arról. Én idejöttem jóhiszeműen, tiszta véletlen, hogy 20-a előtt megnéztem a másik levelet, amely szerint mégsem csinálta meg,   holott megígérte.
- Miért gondolta, hogy ráér megnézni?
- Mert miután az APEH elfogta a bevallásomat, gondoltam, ez a levél csak és kizárólag két dologról szólhat: 1. be kell fizetnem némi adót, azt ráérek 20-án. 2. Visszajár nekem zsé, azt meg úgyis látni fogom a bankszámlámon, tehát pláne ráérek megnézni 20-án.
- Tulajdonképpen miért nem csináltuk meg az Ön bevallását?
- Tudom én? A második levélben csak annyi szerepelt, hogy nem vagyok jogosult rá. Pedig először elfogadták. Gondolom, az áthúzódó végkielégítés miatt, amit véletlenül, nagy nehezen találtam csak meg.
- Mi annyit tudunk tenni, hogy megmondjuk, melyik sorba kell írni egy-egy tételt.
- Jó, akkor kérem, azt mondja meg.
- Akkor kérem a bizonylatokat.
- Olyanok nekem nincsenek. Mivel február 12-én azt nyilatkozta az APEH, hogy elfogadta a bevallásomat, én kidobtam mindent.
- Kidobta???????????
- Ki. A lakásom nem irattár, az APEH- nak egyszer már minden megvan, nekem meg nem kell.
- De uram, akkor hogyan fogja ellenőrizni, hogy mi jól csináltuk meg a bevallását?
- Sehogy. Én megbízom az APEH- ban, megígérte, hogy megcsinálja, biztosan jobban ért hozzá, mint én. Nem ellenfélként jöttem ide, hanem jóhiszemű, együttműködő állampolgárként. Az együttműködés az APEH-ra nézve is kötelező, a jóhiszeműség is, egyenrangú felek vagyunk, az APEH ráadásul meg is ígérte, én önként bejöttem, azt gondolom, nincs semmi akadálya, hogy elkészítse a bevallásomat.
- De értse meg, nincs rá módunk.
- De van. Önöknek megvan már minden adat.
- De nem vagyunk rá felhatalmazva.
- De igen. Én hatalmaztam föl az APEH-ot, február 12-én. Az APEH nyilatkozta is, hogy minden oksi.
- De értse már meg, hogy az egy rosszul fogalmazott nyilatkozat volt.
- Igen, az egy rettenetes magyarsággal, de pontosan fogalmazott nyilatkozat volt. Viszont van egy áthidaló megoldásom.
- Micsoda?
- Ön kinyomtatja, hogy kitől, milyen jogcímen, mennyi pénzt kaptam, ki és mit vont le belőle, majd lediktálja, hogy mit hová írjak.
- Azt nem lehet.
- De lehet.
- De nem lehet.
- De bizony de. Ön tud nyomtatni, én tudok írni.
- De mi nem adhatjuk ki az adatokat.
- Ezt nem értem. Az én adataimat nekem?
- Igen.
- Milyen számú törvény tiltja ezt?
- A ránk vonatkozó törvény.
- Ez a száma, hogy “ránk”? Beszélhetnék a főnökével?
- Igen, természetesen.

(Helycsere, főnök jő.)

- Miben segíthetek, uram?
- Tulajdonképpen már csaknem a végcélnál vagyunk, de a kolléganője szerint a “ránk” számú törvény alapján csak az én adóbevallásomat nem készítheti el az APEH.
- Milyen számú???????????
- A kolleganője mondta, hogy van ilyen törvény, aminek az a száma, hogy “ránk”.
- Ezt nem értem, nem baj, szóval, miben segíthetek?
- Abban, hogy miután az APEH vállalta, hogy elkészíti az adóbevallásomat, sőt, február 12-én azt nyilatkozta, hogy el is fogadta azt, most kiderült, hogy mégsem.
- Február 12-én nem nyilatkozhatott ilyet.
- Azt én nem tudom, de azt nyilatkozta.
- Lehetetlen.
- Itt a papír.
- Elképesztő. Ez elképesztő. Uram, igaza van. Nem Ön a hibás. Elnézést kérek.
- Semmi gond, ez az első év, amikor erre lehetőség volt. Akkor tehát kérem, hogy csinálják meg a bevallásomat, mert én egyrészt buta vagyok, másrészt semmilyen adatom sincs meg hozzá.
- Természetesen megcsináljuk. Az fog történni, hogy én a számítógépben megcsinálom az Ön bevallását, kinyomtatom, abból ki fog derülni, hogy mi volt a gond, és Ön kézzel kitölti két példányban a kinyomtatott alapján a bevallását. A nyomtatott változatban meglesz, hogy melyik értéket hová kell írni.
- Miért kell két példányban?
- Hogy Önnek is meglegyen.
- De nekem nem kell! Én bízom az APEH-ban!
- Jó, akkor csak egy példányban.

(Kis szünet.)

- Látja, az volt a baj, hogy a Népszabadságtól Ön kapott olyan kifizetést, amiből nem vontak le adóelőleget. Látja?
- Nem látom. Itt az van, hogy 15 000 forint járt volna, de csak 13 500-at fizettek.
- Igen, mert költségátalányt vontak le.
- És?
- Az nem szja.
- És azt én honnan tudjam?
- Azt tudni kéne.
- De hát azért bíztam meg az APEH-ot, hogy készítse el az adóbevallásomat, mert én ehhez hülye vagyok.
- Igen, igaza van, nem volt megfelelő a tájékoztatásunk, még egyszer elnézést. Akkor így jó lesz, ezzel a 10%-kal?
- Ön az APEH, Ön tudja…
- Jó, pillanat!
- Kész is van, mivel visszajár Önnek pénz, a harmadik sort x-elje majd be, és ha elkészült, soron kívül jöjjön vissza az előző kolléganőmhöz. Viszontlátásra.
- Még egy kis türelmet kérek én, valamit kiveszek a táskámból, ami az Öné.
- Az enyém?
- Igen, ez a pici virágcsokor, mert ekkorát tudtam begyömöszölni a cuccba, az együgyű állampolgár hálája. Köszönöm, hogy segített, további jó munkát kívánok!

Mosolygás, cinkos összekacsintás, vidámság, miegyéb.

Aztán kitöltöttem, átadtam, kértem átvételi elismervényt, és suliba mentem.

Noha reménykedtem, hogy ezzel vége a történetnek, szó sincs erről. Néhány hét múlva mobilon kaptam egy hívást az APEH-tól, amelyben a hívó hölgy tájékoztatott, hogy hibás a bevallásom, mert a korábbi munkahelyem által kifizetett végkielégítés miatt nem jó a bevallás. Akkor is mondtam, hogy lehetetlen, hogy hibás a bevallásom, mert azt az APEH készítette el. Ha pedig az APEH is képtelen jó bevallást készíteni, akkor mit várnak tőlem?

Ezt követően az APEH által kiszámított, eredeti összeget utalták át nekem. Ebből okkal következtettem arra, hogy mégis jó a bevallás.

Ámde levél érkezett az APEH-tól az ősz kezdetén, amelyben arra kérnek, hogy október 14-én látogassam meg őket, mert ellenőrzik a bevallásomat. Azonnal felhívtam az ellenőrzésre kijelölt hölgyet, akinek elmeséltem az előzményeket, hogy képben legyen, amikor bemegyek.

Október 14-én 11 óra 5 perckor tehát akadály nélkül behatoltam az APEH épületébe. Ugyanis valami áruszállítás miatt meg lehetett kerülni a beléptető rendszert. Aztán a rendész visszahívott, hogy nem miattam vették el a korlátot…

Ezt követően az ügyem intézője lejött értem a portára, majd alá akarta velem(!) írattatni az őt megbízó dokumentumot. Mondtam, hogy én őt semmivel nem bízom meg, őt az APEH bízta meg. Kiderült, hogy hibás a megbízó levél, mert olybá tűnik, mintha az adózó bízná meg a szervet. Tisztáztuk a dolgot az ellenőröm főnökével, fölvettünk egy jegyzőkönyvet a megbízó levél hibáiról és jogszerűtlen megfogalmazásairól, kézírással kiegészítettem a formanyomtatványt és annak – szintén félreérthető – záradékát, majd fölvettük az ellenőrzésről szóló jegyzőkönyvet is, amelyet nyilatkozattételnek neveznek.

Kértem, hogy mivel a jegyzőkönyvet számítógépbe írta az ellenőr, küldjék el nekem interneten. Mint kiderült, az APEH-nek ezen a részén nincs internet. Igaz ugyan, hogy az Ügyfélkaput sok-sok milliárd forintért azzal az ürüggyel hozták létre, hogy ezen keresztül intézzük a dolgainkat, de akkor sincs. Az indok az, hogy sebezhető lenne a hálózat, és az még senkinek nem jutott eszébe, hogy az internet a belső hálózattól független is lehetne. Jó, mi?

Tehát szépen beszkenneltem a jegyzőkönyvet, később küldtem még hozzá némi módosítást is, az alábbiakban ezt az „egybeszerkesztett”, a neveket nem tartalmazó dokumentumot ízlelgethetitek, persze, lesznek benne ismétlések is – de persze nemcsak azok. (A formai részeket - idézés tárgya, helyszín, stb. - kihagytam.)

"Adózó 2009.02.12-én az APEH-ot bízta meg azzal, hogy készítse el bevallását. Ennek oka, hogy számos rádió- és tv-reklám, illetve óriásplakát, továbbá az APEH MTI-hez eljuttatott közleménye tartalmazta azt, hogy az APEH bármely magánszemélynek elkészíti a személyi jövedelemadó bevallását, ha ezzel az állampolgár megbízza őt. Adózó széleskörűen tájékozódott az interneten és számos dokumentációt gyűjtött össze arról, hogy az internetes sajtó nem említette, hogy az ilyen típusú bevallásnak bármilyen akadálya lenne. Ennek véleménye szerint az az oka, hogy mindenki az MTI közleményét vette át. Kiegészítés: Összesen 5 160 találatot jelez a Google az APEH által készített szja-bevallások témakörében, s mivel az első 200 találatot lehet csak megtekinteni, e 200-ban sehol nem szerepel, hogy az APEH ne készítené el bárkinek a bevallását, aki nem tartozik áfa-körbe.

Adózó interneten bízta meg az APEH-ot és aznap nyugtát kapott arról, hogy a bevallás elfogadásra került.

A 2008. évre benyújtott adóbevallásához kapcsolódóan semmilyen, a jövedelmeivel kapcsolatos igazolást nem tud bemutatni, mivel azokat a bevallás benyújtása, és az eBEV nyugta visszaigazolása után kidobta. Kéri, hogy az adóhivatal a 2008-as bevallására irányuló ellenőrzést a rendelkezésére álló adatok alapján végezze el.

Adózó emlékezete szerint a vizsgált évben a Népszabadságtól, illetve Munkaügyi Központtól származott jövedelme.

Tekintettel arra, hogy 2008. május 18-án az APEH ügyfélszolgálatán kinyomtatott 0853-as bizonylatot a kirendeltség az összes, APEH rendelkezésére álló dokumentum felhasználásával nyomtatta ki, tehát a bevallás időpontjáig a jövedelmet tekintve semmilyen más bizonylat nem keletkezhetett, ezt követően pedig nem keletkezett, adózó megítélése szerint az ellenőrzés nem személyére irányul, hanem az a célja hogy az APEH által végzett adóbevallások hiányosságait tárja fel.

Adózó meggyőződése, hogy ha bármilyen eltérés mutatkozik az ellenőrzés során, az csakis az APEH-nak róható fel, hiszen a jóhiszemű együttműködés kötelezettségét messzemenően figyelembe véve, mindent megtett annak érdekében, hogy bevallása helyes legyen. Ezt alátámasztandó, hogy noha 2008. 02. 12-én arról kapott tájékoztatást, hogy a bevallás elfogadásra került, nem kellett volna semmit sem csinálnia. Ezzel szemben mikor tudomására jutott, hogy az APEH az ígéretével ellentétben mégsem készítette el a bevallást, a következő munkanapon felkereste a kirendeltséget, ahol a bevallást elkészítették. A kirendeltség munkatársai megállapították, hogy az automatikus elkészítés azért nem volt lehetséges, mert egy, a Népszabadságtól származó kifizetésből a munkáltató nem vont le adóelőleget. Megnyugtatták adózót, hogy a bevallás el nem készítésének nem az volt az oka, amire gyanakodott, hogy az előző munkahelyéről származó kifizetésből még van valamilyen bevallási kötelezettsége.

Amennyiben az adózó által a rendelkezésre bocsátott nyomtatvány (kiegészítés: az APEH által készített és kinyomtatott bevallás) eredetiségét illetően kétségek merülnének fel, adózó felajánlja, hogy az eredetiséget bizonyító eljáráshoz az ebben a témakörben szerzett szaktudását térítésmenetesen igénybe veheti az APEH.

A bevallás benyújtását követően beszélt az APEH sajtóosztályával, ahol az ilyen típusú bevallásokkal foglalkozó illetékes vezetőhöz irányították. A vezető hölggyel folytatott, több mint 2 órás telefonbeszélgetés során a vezető elismerte, hogy az elfogadó nyugta szövegezése hibás, nem félrevezető, hanem egyértelműen arról tájékoztatja adózót, hogy nincsen más teendője. Ezért elnézést kért és megígérte, hogy ezt a hibát a későbbiekben javítani fogják, és az ebből adódó következményekért az adózót semmilyen hátrány nem érheti. Elismerte azt is, hogy az a tájékoztatás, amelyik arról szól, hogy a bevallást az APEH mégsem tudta elkészíteni, nem tartalmazza azt, hogy miért nem, holott ennek kiderítése annak az adózónak, aki éppen azért bízta meg az APEH-ot, mert nincs adószakértői képesítése, nem tehető feladatává. Ígéretet tett arra is, hogy a következő évben az ilyen esetekben a tájékoztató levél tartalmazni fogja, hogy miért nem tudja az APEH elkészíteni a bevallást. Adózó a kirendeltségen történtekről kommentet írt a Munkahelyi Terror elnevezésű blogba, amelyet közel tucatnyi internetes felület átvett. Ezt az írását két alkalommal is elküldte az APEH-nak tájékoztatás céljából, de ezzel kapcsolatosan semmilyen reakció nem érkezett.

A bevallást követő kb. 3 hét múlva az APEH-től mobiltelefonon keresték, és azt mondták, hogy kiutalás előtti ellenőrzést rendeltek el a bevallására vonatkozóan. Adózó a fenti történetet ekkor is előadta, és azt a választ kapta, hogy akkor nincs mit tenni. Kiegészítés: a hölgy, aki még az APEH által megállapított túlfizetés visszautalása előtt hívta mobilon, közölte, hogy hibás a bevallás, mert a korábbi munkahely által kifizetett végkielégítés miatt nem jó a bevallás. Akkor is mondta, hogy lehetetlen, hogy hibás a bevallása, mert azt az APEH készítette el. Ha pedig az APEH is képtelen jó bevallást készíteni, akkor mit várnak tőle?

Ezt követően adózó értesítést kapott a bevallások utólagos vizsgálatára irányuló ellenőrzésről.

Tekintettel arra, hogy adózó újságíró, és számára ez az ügy nem csupán magánjellegű, hanem tényfeltáró is, és bár adózó állampolgárként úgy gondolja, hogy feleslegesen zaklatják, közszereplőként viszont az a véleménye, hogy ez egy elég érdekes történet ahhoz, hogy minden részlete nyilvánosságra kerüljön, ahogy az eddig is történt. Mivel adózó elég konstruktívnak érzi magát, minden olyan, a vizsgálat során felmerült probléma esetében, amire tud ésszerű megoldást, javaslatait meg fogja tenni, ehhez azonban azt kéri, hogy a viszonosság és a jóhiszeműség elve alapján, őt is avassák bele minden részletbe. Kiegészítés: Kéri, hogy az egykori, mobilos telefonbeszélgetés tartalmát szó szerint szíveskedjen az APEH megküldeni neki, hiszen azt rögzíteniük kellett, mert hivatalos megkeresés volt.

Végül adózó határozottan kijelenti, hogy meglátása szerint az ezen eljárás során keletkezett eljárásbeli hibákért, és ezek következményeiért, semmilyen neki felróható felelősség nem terheli.

Adózó kijelenti, hogy az APEH munkatársai az eddigiek során kivétel nélkül jóhiszeműen és segítőkészen jártak el."

(Záradék, dátum, aláírások, miegyéb.)

Hát, sikerült megütközést kiváltanom a legutóbbi poszt egyik mondatával, amelyben lemengeléztem a Czeizelt.  

Mielőtt az alapokhoz nyúlnánk vissza ismét: Dr. Czeizel Endre kétségtelenül nem tömeggyilkos, de nagyon sok – néhány ezer biztosan – becsapott emberből lett statisztikailag is kimutathatóan sok áldozata annak a kísérletnek, ami vaskos megtévesztésként az Optimális Családtervezési Modell névre hallgatott. És akkor még nem szóltam Czeizel béranya-programjáról, ami miatt eljárás is indult ellene, de mint évek során kiderült, a magyar jog nem tiltja, ha valaki – akár pénzért is – vállalja a közvetítést a szegény nő és a gazdag nő között; pénzért folytat gyermek- sőt, magzatkereskedelmet. Aki emlékszik rá, az láthatta:  Czeizel a Magyar Televíziót használta itt is reklámeszközként; tévéműsorban győzködte a szegény anyát arról, hogy adja el a leendő gyermekét amerikai szülőknek. 

De most legyen szó egy régebbi történetről! Igen, végre legyen szó, ha már 25 éven keresztül sejtelmes hallgatás vette körül ezt a kísérletet!

Az Optimális Családtervezési Modell előkészületei 1984-ben indultak. Nagyon nagy reklámot és pénzt kapott a dolog; az Örs Vezér tere környékén alakították ki a kísérlet központját, még azt is tervezték, hogy a váróban ücsörgő kismamáknak és kisgyermekes szülőknek Hi-Fi rendszert építenek ki, szép hangzású muzsikát szolgáltatva a részükre. A Hi-Fi-ből semmi nem lett, viszont Gyulán is létrehoztak egy központot.

A kampányban egy árva szó nem volt arról, hogy a modell célja egy új magzatvédő vitamin – a később Elevit néven forgalmazott, de némileg módosított – magzatvédő szer tesztelése. Arról volt szó, hogy egy Svájcban már kipróbált, de nálunk még ismeretlen készítményt kapják meg a modellben részt vevő szülők. Egy nagyon-nagyon drága , különleges készítményt kapnak ingyen. Olyan készítményt, amelynek az összetétele titok,  mert olyasmik vannak benne, amik semmi másban nincsenek. Ilyen jó hozzájuk a Czeizel meg az állam. Főként az első terhességükre készülő nőket igyekeztek meggyőzni. Azt mondták, minden jelentkező kap a vitaminból. Kivétel nélkül, mindegyik. Ismétlem: szó sem volt arról, hogy egy külföldi gyár és doktor Czeizel magyar anyákon és azok gyermekein kísérletezik.

Az Optimális Családtervezési Modell reklámja azt állította, hogy aki részt vesz a modellben, annak a gyermeke a korábbi – ismét hangsúlyozom, hogy a korábbi – kísérletek szerint nagy valószínűséggel egészségesebben fog megszületni, mint azoké, akik nem kapnak vitamint. Azt a vitamint, ami nem kísérleti gyógyszer, hanem olyan, ami másutt már bevált.

Először írásos szerződést kötöttek a szülőkkel, hogy milyen feltételekkel vesznek részt a programban. A szülők – főként persze az anyukáról van itt szó – vállalták, hogy részt vesznek a vizsgálatokon, s a vizsgálatok eredményének függvényében cselekednek. Igyekeznek egészségesen élni. Az anyuka a megadott időponttól kezdve rendszeresen szedi a vitamint, és semmilyen más magzatvédő készítményt nem szed. Czeiel – és intézménye – pedig vállalta, hogy minden anyuka és magzata sorsát figyelemmel kíséri, a kisdedet legalább két alkalommal megvizsgálják a születését követően is, különösen a gyermek agyi tulajdonságait fogják vizsgálni. Búcsúzóul mindenki  még egy kengurut is kap, ajándékba.

A modell első lépéseként a leendő szülőket, családfájukat (már, akinek volt) vizsgálták meg, hogy kizárhatók legyenek az örökletes betegségek. Szükség esetén állítólag géndiagnosztikai vizsgálatot is végeztek, a betegséghajlamok kiszűrésére. Ilyenkor történt meg – ha megtörtént – az első szakorvosi vizsgálat is, a kórokozók kiszűrése céljából.  A modellben részt vevő szülők ebből annyit mindenképpen észleltek, hogy kellett vinni a központba egy kis üvegcsét, amelyben két órán belül fejt ondó volt. Meg azt is megmondták a szülőknek, melyik napokon kell szeretkezni ahhoz, hogy a megtermékenyítés nagy eséllyel megtörténjék. (Az előző napokon viszont tilos volt a szex.) A tanácsadó beszélgetésen – általában öt percig tartott, futószalag típusú volt – adták át a vitamint is. Pontosabban, átadtak egy dobozt, amelyben kapszulák voltak.

A magzatvédő vitaminok szedésétől elsősorban a központi idegrendszer leggyakoribb és legsúlyosabb fejlődési rendellenességeinek: a nyitott gerinc (spina bifida cystica/aperta), valamint a koponya- és agyhiány (anencephalia) előfordulásának jelentős csökkenése várható. E rendellenességek kialakulása főleg arra vezethető vissza, hogy a táplálékok lebontásakor keletkező egyik anyagcseretermék, a homocisztein bizonyos szint felett megzavarja a magzati fejlődés 3.-4. hetében az agy és a gerincvelő kialakulását a magzatban. Szervezetünk általában képes a homocisztein gyors és hatékony semlegesítésére, többek között egy enzim révén. Ez az enzim azonban meglepően sok emberben rosszul működik. E működési zavart billenti helyre – és ezt a vitaminkísérletet megelőző évtizedekben is tudták már – a folsav, a B11 vitamin. Ha egy kismamának elegendő folsavat tartalmaz a szervezete mielőtt babáját világra hozná, akkor ez nagy mértékben járul hozzá a főbb születési rendellenességek megelőzéséhez. A terhesség korai szakaszában a fejlődő embrió gerincét lezáró folyamat csak folsav jelenlétében megy végbe hibátlanul. Az Egyesült Államokban bizonyos élelmiszereket folsavval „dúsítanak”.

Hogy mi lett a kísérlet eredménye? Azt hittem, Czeizel sosem fogja beismerni, hogy emberek ezreit csapta be, tette egy részüket, illetve a gyermekeiket tönkre. Ám találtam valamit az interneten, amit ő és társa publikált. Íme, egy részlet:

„Családtervező nőket (akik főleg első terhességükre vállalkoztak) véletlenszerűen két csoportba osztották. Az egyik csoport napi I tbl. multivitamin kiegészítést kapott (ez 12 vitamint, többek

között 0,8 mg folsavat, 4 ásványi anyagot és 3 nyomelemet tartalmazott). A másik csoport napi 1 tbl. nyomelem (réz, mangán, cink és nagyon kis dózisú C-vitamin) kiegészítésben részesült. E tabletták szedését legalább 1 hónappal a fogamzás előtt kellett elkezdeni és a második kimaradt menstruációig kellett folytatni. A klinikai vizsgálat végső adatbázisa S502 terhest foglalt magába. Az ivadékok (magzatok-újszülöttek) állapota 2471 olyan nő esetében volt ismert, akik a multivitamint és 2391 olyan nő esetében, akik nyomelem kiegészítést kaptak.

A nyomelem-csoportban hat anencephalia-spina bifida cystica, míg a multivitamin-csoportban egy sem fordult elő. A periconceptionális „magzatvédő-vitamin" kiegészítés tehát jelentősen csökkenti az anence-phalia-spina bifida cystica előfordulását. Emellett a súlyos fejlődési rendellenességek általában is szignifikánsan ritkábbak voltak a multivitamin kiegészítést kapott csoportban, mint a nyomelem-csoportban.”

Lefordítva ez azt jelenti, hogy azok között, akik lényegében üres kapszulákat nyeltek le, gyakori volt olyan gyermekek születése, akik folsav szedése esetén nem lettek volna agy- vagy koponyasérültek. A folsavat ugyanis szinte minden terhes anyukának felírta az orvos Czeizel vitaminját megelőzően is.  A koponyahiányos gyermekek általában hiperaktívak, s mert az ilyeneket a „normális” iskolák nehezen tűrik, hiába lehetnek akár zsenik is, örökre rajtuk a bélyeg, hogy ők speciális iskolába jártak. Persze, a társaik is csúfolják őket, hogy „lyukas a feje”. És a hiány helyét betöltő kék erek látványa is elég rémisztő – különösen akkor, amikor a szülők először pillantják meg a kicsi homlokát.

1997-ben magyar nyelven is megjelent egy amerikai kutató, Robert Lay Lifton „Náci orvosok” című könyve. Nem könnyű olvasmány ez a sok száz oldalas mű, amelynek pszichológus szerzője azt boncolja, hogy miként lett a gyógyításra fölesküdött orvosok sokaságából tömeggyilkos. Nem egy orvosból, nem kettőből – sokból. Bemutatja a sterilizálás, az euthanázia különböző szakaszait, amelyek aztán fokozatosan vezettek el az emberekkel való kísérletezésekig, és az auschwitz-birkenaui rámpákhoz, ahol orvosok ezrével küldték a gázba a fajelmélet nevében embertársaikat.

Egy 2008-ban készült fikciós film, a „Mengele, az igazság nyomában” című ugyanezt a kérdést teszi föl, mégpedig abból a szempontból, hogy hol a határ? Hol a határ, amit apró lépésenként, szépen, ki-kitologatunk.

Dr. Czeiel Endre nem náci. Dr. Czeiel Endre nem tömeggyilkos. Legyen Nektek igazatok.

De akkor mi?  És mik – pontosabban kik – azok, akik ezt az egész disznóságot szó nélkül hagyták és támogatták akkor, amikor előre – de legkésőbb az első adag koponyahiányos kicsi vizsgálatakor már – tudták, miről van szó? A korabeli Egészségügyi Minisztérium vezetői. A svájci gyógyszergyár vezetői. Czeizel orvostársai, asszisztensei, a kedves, legalábbis eleinte mosolygó, kapszulaosztogató lánykák a központban. Vagy az optimálisan tervezett, hathónapos csecsemők agybeli képességeit vizsgáló pszichológusok.

Mert voltak szülők, akik a CT-nél eldicsekedtek a vizsgáló orvosnak, hogy nem lehetne baj, hiszen az anyuka magzatvédő vitamint szedett, a baba optimálisan tervezett... Az orvos arca viszont megrándult egy pillanatra, s csak annyit mondott: "Akkor mindent értek." De nem szólt senki, nem szólt senki, senki sem. S voltak szülők, akik bamba tekintetű kislányukkal rendszeresen vártak órákig a központban, mert nem akarták elhinni, hogy az ő optimális viráguk (egyiküknek tényleg Virág volt a neve) nem sikerült. De mindenki hallgatott.

Én sem szóltam eddig, pedig húsz éve tudok erről a rettenetről. de  nem voltak bizonyítékaim. Most már vannak.

Különben – hogy milyen piti üzlet volt ez, bár néhányan(?) nagyot kaszálhattak – azok az anyukák, akik 1998 végén, az utolsó transzportban szültek, a kengurut se kapták már meg. Állítólag elfogyott.

A történet véget ért. Nem háborús bűncselekményről van szó, régen elévült az ügy. Az optimális gyerekek, Czeizel tudományos szóhasználatával élve, az ivadékok, ma 20-23 évesek. Van, akin nem látszik már a koponyahiány, a kitüremkedő érgomolyag. Legfeljebb a plasztikai műtét parányi hege látszik. De sokan vannak, akik örökre szellemi fogyatékosok lettek. Az ilyen gyerekek szülei számára ez a történet soha nem ér véget.

Aki valamelyest is ismeri a magyar népegészségügy történetét, tudja, hogy a II. világháború utáni egészségügyi politikai legfőbb célkitűzése a fertőző betegségek legyőzése volt. Azt is tudjuk, hogy a legszégyenletesebb hungarikumunk a nyomor és a tudatlanság szülte népbetegség: a tüdőbaj, a morbus hungaricus volt. A főcsapás tehát a tbc leküzdése és megelőzése volt, de ezzel együtt a többi nagyon veszélyes kór is szerepelt a listán.

A küzdelemnek két fontos összetevője volt. Az első az általános életszínvonal emelése, a nyomor és a nyomortelepek felszámolása, az írástudatlanság, tehát az iskolázatlanság csökkentése – s ezáltal a higiéniás feltételek, az egészségesebb életmód kialakítása. A második az általános, magas színvonalú és társadalmilag finanszírozott (ingyenes) egészségügyi ellátás. Lehet molyolni azon, hogy melyik összetevő hogyan jött be, és hogy később milyen torzulások következtek, tény azonban, hogy néhány esztendő alatt megszűnt az éhinség, a nagyvárosokból eltűntek a legrettenetesebb nyomortelepek, ellenőrzötté vált a tej útja, s ezzel a tbc terjedésének legfontosabb lehetősége (miközben nőtt a tejfogyasztás), a tanyák kivételével mindenhová elért az elektromos áram – s vele együtt a kultúra: nagy társadalmi csoportok váltak legalább alapfokon írástudóvá. Továbbá a nemzetközi statisztikákban előkelő helyre kerültünk az egészségügy látványos fejlődése tekintetében: pl. töredékére esett a csecsemőhalandóság, s egy olyan tüdőszűrő hálózat épült ki, amelyet azóta is  követendő példaként tanítanak, szerte a világon.

A történethez tartozik, hogy a kb. 60 évvel ezelőtti nagyon szegény Magyarország a bevételeihez képest lényegesen többet költött a mindenkori legmodernebb gyógyászati eszközök előállítására és beszerzésére, mint ma. A gümőkórt pl. nem lehetett volna legyőzni az aranynál is drágább penicillin-származék, a Streptomicyn nélkül.

 A járványok megelőzésében pedig döntő szerepet játszottak az ingyenessé és kötelezővé tett védőoltások. Az, hogy ma Magyarországon ismeretlen egy csomó betegség annak ellenére, hogy a legtöbb ember életszínvonala folyamatosan csökken, és annak ellenére, hogy huszonöt éve egyfolytában egyre kevesebbet költ az állam népegészségügyre (e pénz elköltésének módjáról nem is beszélve), az annak a fejlett ellátásnak köszönhető, ami az ötvenes években vált általánossá.

A védőoltások természetesen nem veszélytelenek. De ha az oltóanyag végigmegy azokon a minősítési eljárásokon, amelyek a tudomány a kornak megfelelő állása szerint az oltóanyag csekély veszélyességét igazolják, akkor általában nem lehet filozofálgatás tárgya, hogy kapjanak-e oltásokat az emberek vagy ne, mert a járvány nem türelnes. Természetesen minden egyedi érzékenység esetében  mérlegelni kell, hogy az illető egyénre nézve nincs e súlyos hatással az oltás. S az is természetes, hogy a vakcina fejlesztése nem állhat le, mert egy idő után újabb, esetenként egyre agresszívabb, a korábbi oltóanyagot kiröhögő törzsek alakulhatnak ki.

Amikor én csecsemő voltam, akkor például minden lehetséges teszten sikerrel szerepelt a Di-per-te oltás. Ez egy kombinált oltásfajta, hogy ne kelljen annyiszor megdöfni a kicsit. A diftéria (Di) vagy torokgyík rettegett betegség volt, 1953-ban még tízerek betegedtek meg diftériában, de a védőoltás hatására csak a tankonyvekben szerepel már a törökgyík. A pertussis (Per), vagyis a szamárköhögés szintén a múlté, bár egy-egy eset ma is előfordul. A tetanuszbaktérium (Te) pedig földdel érintkező sebekből kiindulva okoz súlyos betegséget. Ez az oltás nem szól örökre, több emlékeztető oltás kell az immunrendszernek.

Abban az időben gyermekek százezrei kaptak Di-per-te oltásokat. Szövődmények senkinél nem léptek föl. Statisztikai értelemben senkinél. E sok százezerből mindössze három esetről tudunk, akinek a szervezete nem tűrte az oltóanyagot. Mindhárman súlyos agyhártyagyulladást és vérmérgezést kaptak. E két betegség külön-külön is megölte volna őket.    Hármójuk közül ketten az oltást követően néhány óra alatt meg is haltak. S bár a Péterfy Sándor utcai kórház csecsemő osztályának doktornője tudta, hogy nagyon picike az esély, Dr. Endrődy Irén éjjel-nappal a kis betege ágyánál volt, együtt reménykedett a szülőkkel, hogy lesz-e értelme a sokadszori vérátömlesztésnek és az egyéb kezeléseknek. Aztán az egyik reggel, amikor a szenvedéseitől alig pihegő csecsemő kinyitotta a szemét, a doktornő lassan elhúzta az ujját a gyerek szemecskéi előtt. A kékszínű szempár követte az ujj mozgását, és a doktornő felkiáltott: élni fog!

Azóta is élek. Hozzá kell tenni, hogy ez a doktor néni egyetlen fillért és semmilyen ajándékot sem fogadott el a szüleimtől. Ha úgy tetszik, a két elhunyt gyerek és az én történetem hozzájárult az oltás továbbfejlesztéséhez, sőt ahhoz, hogy a Di-per-tét felváltsa egy sokkal hatékonyabb, még összetettebb, több betegség ellen védő oltóanyag. Azóta már más kísérletekből is tudjuk, hogy a Di-per-te és utódai az arra érzékenyeknél agyhártyagyulladást válthatnak ki, s ennek megelőzésére-kezelésére külön vakcinát alkalmaznak, illetve van, aki nerm kaphat oltást.

Nagyon fontos azonban, hogy az oltóanyagok tesztjei és más gyógyszertesztek valóban megbízhatók, tudományos szempontból kikezdhetetlenek legyenek. Ha ugyanis – miként a génmódosított növények esetében kiderült – a minősítő intézetek nem ténylegesen függetlenek, hanem a finanszírozó tőke akaratának megfelelő eredményt igazolják, akkor visszajutunk egy sokkal régebbi korszakba, abba, amikor az egyén csak a saját tapasztalatának hihetett. Nyilvánvalóan lehetetlen ekkorát visszalépni. És mert lehetetlen és nem is kívánatos, egy ilyen állapot abban erősít meg bennünket, hogy tehetetlenek vagyunk a gazdasági nagyhatalmakkal szemben. Leszerel, birkásít.

Ilyenkor szokták hangsúlyozni a civil kontrol szükségességét. Napjaink civil szervezetei azonban gyengék, tehát ugyanúgy korrumpálhatók, mint az állam vagy más cégek, és akkor megint visszajutottunk oda, hogy nem tehetünk semmit, azt csinálnak velünk és belőlünk, amit akarnak.

Sajnos, láttunk már példát a magyarországi egészségügy történetében arra, hogy jóhiszemű embereket használtak nagyon veszélyes kísérletekhez. Kevesen tudják, mert senki nem meri nyilvánosságra hozni, hogy ilyen volt a Dr. Czeizel Mengele Endre vezette "optimális családtervezési modell", amelynek során a gyermeket váró anyukák magzatvédő vitamint kaptak egy kapszulában. Csakhogy, miként kiderült, a kapszulák egy része üres volt, tehát a magzatot semmi sem védte. A modell nem volt más, mint egy svájci gyógyszergyár kísérlete.

A magyarországi oltóanyag cirkusznak tehát sokkal nagyobb a tétje, mintsem az, hogy az új influenzától való védelem mellett mekkora az oltás kockázata. A tét az, hogy teljesen magunkra maradunk-e ezután, vagy mégis bízhatunk a tudósainkban és orvosainkban.

Ha igaz, hogy a szert nem tesztelték tisztességesen, akkor a kormányzat felelőssége óriási, kapzsi cinizmusa, társadalmi kártékonysága határtalan.

Ha az interneten futó állítások hamisak, akkor ezen állítások kitalálói és terjesztői aljas gazemberek, és egy amúgy is hitelét veszített rezsim gyengeségeit használják ki, ki tudja, milyen célból.

Miközben e sorokat írom, megjelent a hír, hogy Székely Tamás egészségügyi miniszter ismeretlen tettes ellen feljelentést tett a legfőbb ügyésznél az új influenza elleni vakcináról az interneten és a sajtóban terjesztett hamis, alaptalan állítások miatt.

A múlt héten a 84 éves édesanyám beoltatta magát az új szerrel. Kutyabaja sincsen.

Gondolkodtam, hogy most akkor a hűtlenségről vagy a hűségről írjak-e.  Holott tudom, hogy az egész kérdés csak azért van, mert bármelyik feltételezi a másikat, mint árnyék a fényt, vagy plasztikusabban: mint bankrabló a bankot.

Hogy milyen régi ez a fogalom, nem tudjuk. Azt sem tudjuk, mikor és milyen módon történt meg az első árulás, ki volt az első áruló, az első hűtlenkedő.

Valamikor, nagyon régen, a mai értelemben vett párkapcsolati hűség például nem létezett. Az ember nem monogám, legfeljebb kezdetben nem élt olyan hosszú ideig, hogy a poligámságát nagyon kiélhette volna. De azért igyekezett. Az ember közösségben élt, és e közösség volt az, amelyhez hűségesnek kellett lenni, a közösség egyes egyedeihez csaknem biztosan nem. Ha viszont valaki a közösséghez volt hűtlen, minden bizonnyal éhen halt, az is lehet, hogy ezt „megsegítették” a társai.

A későbbiek folyamán sem belső kényszer volt a hűség vagy annak látszata, hanem nagyon is a magántulajdonhoz kötődő parancs, külső törvény volt. S egyre több mindenhez kellett hűségesnek lenni: a házastárshoz, a királyhoz, a hazához, a néphez, a lakóhelyhez, a munkahelyhez, az Istenhez, a Párthoz – vagy éppen a távközlési szolgáltatóhoz. A náci Németországban egyenesen Hitlernek fogadtak hűséget azok, akik abban a kegyben részesültek, hogy a frontra mehettek. És ugyanebben a rezsimben szüntették meg hivatalosan is a szexuális hűséget: a német nőnek szülőgépnek kellett lennie, bármelyik "engedélyezett" árja férfival le kellett feküdnie, ha még nem volt négy gyermeke.

A hűséget a társadalom jutalmazza, a hűtlenséget bünteti. Illetve… sokáig érdemnek számított, ha ugyanazon a munkahelyen minél hosszabb ideig dolgozott valaki. Ennek feltehetően az a vélelem volt az oka, hogy minél tovább dolgozik valaki ugyanott, annál jobban végzi ugyanazt a munkát. Lehetett az is az ok, hogy könnyebb a munkaerő gazdálkodás tervezése, ha stabil törzsgárdára lehet számítani, ha nem kell újból és újból betanítani a dolgozókat, ha a technológiai titkok kiszivárgásának kisebb az esélye,ha  a dolgozók érzelmileg is kötődnek a céghez, mert akkor kevesebbet kell nekik fizetni, s inkább vallják az együtt sírunk – együtt nevetünk elvét. Ebben az időszakban erkölcsileg és anyagilag is jutalmazták a hűséges dolgozókat, és igyekeztek is olyan feltételeket teremteni, amelyek megnehezítik az elkószálást. Hosszú távú, kedvezményes vállalati hitelekkel, tanulmányi szerződésekkel, sokrétű szociális, jóléti juttatásokkal versengtek a dolgozók megtartásáért.

Attól kezdve azonban, amikortól a nagyipari termelés felbomlott, amikortól a dolgozó elszigetelése lett a cél, a munkahelyi hűség erényből hátránnyá vált. A világ számos országában olyan helyzetbe hozzák a már régebben a cégnél dolgozók többségét, hogy ne pozitív, hanem negatív érzelmeket tápláljon a céggel szemben, és igyekezzék más munkahelyet találni magának. Ha ez mégsem sikerül, akkor egyszerűen kirúgják.

A munkahelyi hűtlenségnek van egy, az én számomra különösen gusztustalan formája. Ez pedig a profi sport területe. A sportot egyesületekben űzik, és a szurkoló pl. a Fradinak, a Dózsának (bocsi, UTE), az MTK-nak vagy a magyar nemzeti válogatottnak drukkol. És egykor elképzelhetetlen volt, hogy Albert Flóri ne a Fradiban, a Bene ne a Dózsában, Sándor Csikar ne az MTK-ban játsszon, legalábbis nevezettek csúcskorszakában. De változnak az idők: a játékosok ugyanúgy adhatók-vehetők, mint bármely árucikk. Persze, korábban is volt példa ilyesmire: az aranylábú Puskás Öcsi kizárólag a pénz miatt ragadt kint, az Alzheimer-kór tünetei akkor még nem jelentkeztek nála. Röhej, hogy erről a „nagy magyar”-ról stadion van elnevezve…

Bizonyos időszakokban más területen is követelmény a hűtlenkedés. Ilyen időszak a termelési viszonyok radikális megváltozásának, a forradalmaknak, ellenforradalmaknak, rendszerváltozásoknak a kora. Hiszen az állam erőszakszervezeteinek – katonaság, rendőrség – dolgozói mindig az előző rendszernek fogadnak hűséget, ám ezt az esküt csak addig veszik komolyan, ameddig „rend” van. Minden formációváltás feltételezi, hogy az erőszakszervezetek dolgozói  és az állami végrehajtó apparátus munkatársai átállnak.

De mikor is kezdünk hűségesek lenni? Ösztönösen a születésünk után, azonnal. Hiszen szükségünk van az anyai védelemre és táplálékforrásra egyaránt. Csakhogy ez nem igaz. Nem a szülőanyánk védelmére, hanem valamilyen „anya” védelmére van szükségünk, és bár feltehetően a saját édesanyánk teje tartalmazza a legbarátságosabb összetételű papit, nem nagy tragédia, ha más szoptat minket. (Az már nagyobb baj, ha tápszerrel pótolják a tejet – bár Magyarországon mindig is az anyatejes táplálást szorgalmazták, kényelemszeretetből vagy a mell alakjának megőrzése okán sok anya szokott le túl korán a szoptatásról.)  

Az anyához, a szülőkhöz való viszony kezdeti szakasza tehát még nem hűség, hanem ragaszkodás. De éppen e ragaszkodással függ össze az első hűtlenség, amit művelnek ellenünk. A bölcsődékben van egy néhány hetes szakasz, amit beszoktatásnak hívnak. Ennek az a lényege, hogy egyre több időre szakítják el a porontyot az anyjától, segítve neki a beilleszkedést a bölcsibe. Ez a szakasz mindhárom fél számára nehéz időszak: a gyerek bömböl, a szülőnek fáj a szíve, a gondozónő pedig félhullán tér haza. A kicsik azonban általában beszoknak a „törvényes határidőre” – mi mást is tehetnének. Most persze nem beszélünk azokról a rettenetekről, mint amilyen az egyik, beszélni még alig tudó kisfiúval történt meg. Tőle úgy búcsúzott az édesanyja, amikor az első napon a bölcsiben hagyta, hogy mindjárt jön, csak a CBA-ba ment. Különös bölcsi volt ez, olyan, ahová soha többé nem jönnek vissza az anyák. A kicsi pedig hónapokon keresztül csak egyetlen szót ismételgetett: CBA.

De van itt egy másik hűtlenség is. A felnőttek – az anya és az apa – egymás iránti hűségének nagy próbatétele a gyerek. A gyerek, aki azért születik, mert a szülők szeretik egymást. Csakhogy a gyerek ellátása az édesanyától nagy energiákat von el; kezdetben olyan nagyokat, hogy nincs erő az édesapát is szeretni. Ha tartósan rögzül ez az állapot, ha az anya „hűtlen” lesz az apához, az apa új társat keres. Sokan nem értik, hogy a pasik miért ilyen önzők. Leírtam már sokszor, de most megismétlem: másként szereti a két felnőtt a gyereket és egymást. Az anya közvetlenül szereti a gyermekét, és akkor szereti a másik felnőttet, ha az jó apa. Az apa az anyán keresztül szereti a gyermekét, - hiszen a kicsi az anyán keresztül született meg -, és ha az anya szereti őt, akkor jó apa is tud lenni. Elismerem, nem mindig van ez így, de azt meg Ti ismerjétek el, birkák, hogy nagyon kényes dolog ez a fajta háromszög (négyszög, ötszög…). Persze, szerepekről is szó van itt. Az „anyaszerep” a védelem, a magamhoz szorítás, az „apaszerep” a kilökés, ezért szoktuk mi, pasik, föl-földobni a bébit. Hadd szokja a gyűrődést! Ám ha a férfi nem kapja meg a napi ölelés-adagját, helyette folyton kilökik… értitek már? Mint ahogy azt is értitek, gondolom, hogy az ölelés se megy önmagától, a pasiknak is meg kell dolgozni érte. Hűségesen meg kell dolgozni… "tedd könnyűvé énnekem / ezt a nehéz hűséget".

A beszokást követően sok gyerek megszereti a bölcsődét és a gondozónőjét. Majd eljön a ballagás, s aztán új közösség, új gondozók: az óvoda. Majd még újabbak és még újabbak. Végiggondolta már valaki, hogy e sok közösségváltás is érleli bennünk a hűtlenséget? Hogy az egyre inkább tudatosodó és érzelmileg fejlődő embert hányszor szakítják el a barátaitól, a gyermekkori szerelmeitől? Hogy egy-egy lakóhelyváltás miként rongálja a hűségtudatunkat? Hogy éppen ezért milyen rohadtság azt szajkózni, hogy az emberek nem elég mobilak csupán azért, mert nem akarnak évente-kétévente máshol lakni a munkáltatók kedvéért? S ha sokan végiggondolták ezt, akkor még nagyobb a baj.

„A hűség a bölcs ember szerelme” – írta Ancsel Éva filozófus. Aha… Könnyű hűségesnek lennie annak, aki már nem hűtlenkedhet. De milyen nehéz lehetett azoknak, akik a férjüket kísérték a frontra, s vártak rájuk évekig. S vártak rájuk akkor is, amikor már felesleges volt várni. Sokan és sokszor megénekelték már ezeket a hősi hűségeket. Sokszor megénekelték azt is, amikor nem tudott várni az egyik vagy a másik fél. Elítéljük őket? Miért is tennénk, hiszen tán mi magunk se várnánk. Mi magunk is hűtlenkedünk, pedig sokkal békésebb a helyzet. Van, aki többet, van, aki kevesebbet. Aki általában is nyitottabb a világra, az többet. Aki zárkózottabb, az kevesebbet. A zaklatottabb életvitelűek – művészek, feltalálók – általában hűtlenkedők, a nyugodtabb életet élők hűségesebbek.

Aztán még: van, aki egy életen át hűséges a világnézetéhez. Van, aki megvilágosul. S van, akinek a köpönyegforgatás a világnézete.

Az persze igaz, hogy egyre bölcsebbek leszünk. Hűségesebbek a tárgyainkhoz is, az emlékeinkhez is: keressük, amibe még kapaszkodhatunk. Azt kezdik mondogatni a hűségünkre, hogy rugalmatlanok vagyunk. Miközben egyre többen lesznek hűtlenek hozzánk, egyre többeket veszítünk el, immár nem akaratlagosan. Ám amíg ránk nem kerül a sor, nem hisszük el, hogy hozzánk is hűtlen lesz az élet – mi is hűtlenek leszünk az élethez.

Nem jó egyedül, mert az ember társas lény. Mivel az ember főemlőstől származik, ezért ráadásul párkapcsolatot is szeretne, abban érzi igazán jól magát.

Minden nemzedék azt hiszi, hogy ő találta föl a szerelmet. Mert persze, a szerelmet mindig elölről kell feltalálni, attól szép és teljes. A szerelem az első olyan kapcsolatunk, amit titkolunk a szüleink elől – ők, akik azt se tudják, micsoda is ez, nem is értenék meg, milyen is a holdvilág nézés bambulási korszaka. Ugyanakkor nagyon keveseknek adatik meg, hogy a szerelmük ne egyoldalú, hanem kölcsönös és beteljesülő legyen.

A szerelem, a boldogság nem jár. Persze, minél szabadabb egy társadalom, annál több ember tud szerelmes lenni, mert a két fél együttlétét nem korlátozzák társadalmi előítéletek, anyagi különbségek vagy kettőjük közös, mindent beárnyékoló nyomorúsága.

Ahhoz, hogy a szerelem tartós kapcsolattá, úgynevezett családdá fajuljon, látszólag sok feltételnek kell egyszerre teljesülnie. Érzelmi érettség, tapasztalat, stabil egzisztencia, közös érdeklődés, hasonló gyökerek, s ki tudná az összest felsorolni, amiből ha egy is hiányzik, borul a bili.

Ám ha a világ igazán nagy, kölcsönösen beteljesült szerelmeit nézzük, ideértve akár a lágerszerelmeket is, megállapíthatjuk, hogy szinte minden hiányzott. Mondhatjuk, hogy ezek a vadregényes vagy tragikus szerelmek éppen azért voltak mégis igazán igaziak, mert nem törődtek a nyomorúsággal, a társadalmi különbségekkel, az egzisztenciával, a közös érdeklődéssel, az anyagi viszonyokkal, a gyökerekkel: a két fél csakis egymással törődött.

Minden korban voltak ilyen igazán igazi szerelmek.

Biztosan vannak ma is.

Csak azt hisszük, felelősebben gondolkodunk annál, mintsem „csak úgy” belemenjünk a dologba komolyan. Jobb az egyéjszakás kaland, a járogatás, egymás használata – kerüljük a bonyodalmakat, igyekszünk megfelelni ebben is a környezet elvárásainak, talán észre se vesszük, mennyire, milyen kisstílűen igyekszünk, nehogy megszóljanak. S ha mégis választanunk kell, nem azt az igazán igazi, nagyon nagyot választjuk, hanem a megbízhatót. Párt választunk, és nem társat.

Lehet, hogy régebben is gyakorta így volt, csak manapság sokkal feltűnőbb.  Sokkal feltűnőbb, hogy milyen kevés nő szül fiatalon gyereket – ha egyáltalán rászánja magát. Mert a gyereknek mindent meg kell adni: az ötvenezer forintos babakocsitól a különórákig mindent, és akkor a sokszor szidott játék-ócskaságokat nem is említem.  El se tudjuk képzelni például, hogy nincs gyerekszoba, mert anélkül biztosan érzelmi sérült, bunkó lenne a szemünk fénye.

Szegények vagyunk, de nagyurat játszunk. Pedig játszhatnánk sokkal édesebbet is.

Ti mit játszotok?

Ültetek már Rolls Royce autóban? Mert én még soha. Mégis, amikor először láttam Nyugat-Berlin egyik széles útján mozgásban is egy Rolls Royce-t, megértettem, hogy mi is a csoda ebben az autóban. A Rolls Royce ugyanis nem gurul. A Rolls Royce vonul.

A Rolls Royce nem azért az egyik legdrágább gépkocsi, mert a legkiválóbb műszaki tulajdonságok jellemzik, bár kétségtelenül van benne sok tervezői lelemény és nemes anyag. Hanem a formaterve, vagy hogy trendi legyek, a dizájnja miatt. És hiába elegáns egy Jaguár is, azért az más érzés – gondolom, mert Jaguárban se ültem még, pedig az is jó drága.

A szórakoztató elektronikának is megvan a maga Rolls Royce-ja, és ez nem más, mint a Bang & Olufsen. A múlt század első harmadában alapított cég ugyan elég jó műszaki minőségű termékeket gyárt, de a hangzást tekintve sokkal – nagyságrendekkel – jobb cuccok is kaphatók.

A B&O-t nem is ezért szeretjük, hanem azért a formavilágért, amit 31évvel ezelőtt tervezett meg egy jóember, aki ma is a dán vállalat dizájnközpontjának a vezetője. Jelzem, nem igaz hát, hogy a bámult Nyugaton csak az lehet a sikeres, aki évente-kétévente változtat állást, és nem múlt el 20 éves.

A B&O-t a New York-i Modern Művészetek Múzeumában nem csupán egyetlen berendezés, hanem egy egész kollekció képviseli – amire nincs még egy példa.

A B&O csütörtökön nyitotta meg Budapesten – immár harmadik nekifutásra – azt a bemutató termet, amelynek sajtótájékoztatójára nemcsak egy igazi, élő dán szarvast hoztak el, hanem megjelent a dán nagykövet is. A lézerágyúkkal színesített fogadáson az jutott eszembe, hogy vajon miért hagytuk a mi világmárkánkat, az Oriont tönkretenni? A dán nagykövet nagy szeretettel beszélt hazájának egyik remek cégéről, s elárulta, hogy a B&O olyan drága, hogy ő is sokáig hiába vágyott rá.

Persze, elhangzottak – számomra kínos – kijelentések is, mint pl. az, hogy a forma, a dizájn határozza meg a tartalmat. ezért a B&O-nál úgy történik a fejlesztés, hogy a formatervező megálmodja a külsőt, és a mérnököknek ebbe kell bepasszírozniuk a belsőt. Például ez az oka annak, hogy a B&O-t nem a műszaki csodák közé sorolják, és amikor fölpróbáltam a kisebbik fülesüket, bizony, nyomást éreztem a lapátfüleim cimpáin.

Ennek ellenére, én is kedvelem a B&O formavilágát, bár sosem engedhetném meg magamnak, hogy csupán azért vegyek 300 000 forinttal drágábban egy tévét tőlük, mint pl. a Sonytól, mert hűazannya, de elegáns!

A B&O „műalkotásait” persze azoknak gyártják, akiknek nem számít az ár, a B&O-t tehát mi, átlagbirkák, csak megcsodáljuk, aztán kilépünk az utcára.

Illetve, nem lehet megbántani a házigazdákat, s ha már fogadás, akkor hagyjuk magunkat elcsábítani a „dán sarokba”, ahol igazi íz-élményekben lehetett részünk: különlegesen elkészített lazacok, tintahalak, ráksaláták vártak, és valami citrom-alapba helyezett vanília krém. Ez utóbbi úgy megragadott, hogy három kistányérnyit is magamba öntöttem, s ezt látva, a vendéglátó rosét ajánlott, megőrzendő az ízharmóniát. És tényleg: nagyon ment a vaníliához a vörös bor. Mind a négy pohár.

Aztán úgy döntöttem, a jazz-koncert végét már nem várom meg. Elindultam hát gyalog a Nyugati felé, ám a Toldi mozinál elém toppant egykori kollégám, a Korai Öröm nevű zenekar vezetője, s rögtön egy pohár Merlot is a kezembe nyomott. Na, ezt nem kellett volna, de úgy ellágyultam már, hogy pohárral a kezemben tántorogtam a mozi zsúfolásig telt nézőterére. Mások is így voltak ezzel, a magyar értelmiség hozta a formáját.

Sajtóbemutató volt; az undergrund magyar együtteseket fölsorakoztató magyar film második része. Azt gondolom, hogy szó sincs itt undergrundról, csupán a mai negyvenes korosztály kedvenc együtteseiről az Egy Kiss Erzsi zenétől az Ez a divaton keresztül a Kistehén tánczenekarig. Jó zenék ezek, érdekes szövegek (már ahol), de semmi különös. Ja, meg lehet sértődni, persze. Itt is volt dizájn: biztosan ismeritek azokat a bölcsészkülsejű lányokat, akik ugyan nem laposak, mégis, valahogy viszket az embernek a dolog. De legalább ők jól ki voltak vakolva, elegánsan felöltözve, a pasik viszont… nem volt mit szégyellnem.

A film után fogadás következett:  a kínai konyha remekeiből lehetett főttet választani, a hidegkonyha pedig eklektikus volt.  Életemben először ettem bárányfasírt gombócokat, például.

És még nincs vége!

Másnap délután a Király utcába vártak, ahol az „Erotika keretei” címmel mutattak be különleges dizájnú szemüvegkereteket. Hogy mitől különlegesek ezek? Attól, hogy a szárukba erotikus filmekből kivágott képsorokat szuszakolnak. Nem is elrettentően drágák ezek a micsodák, úgy 30-60 ezer forintból megúszhatók, és akkor elmondhatjátok, hogy mindenki lepadlózhat nektek.

Vörös bor volt dögivel, enni nem adtak. Nem is veszek tőlük semmit. Igaz, másoktól sem.

Egyébként pedig tudjátok, mi van most? A design hete.  Ehhez tartsátok magatokat!