Birka nép

Hey Jude – a kötelező szőlőszüret nagy slágere, s talán a Beatles legszebb lassú nótája, amelynek hét perce alatt kellően jót lehet smárolni.  Az akkori titkos szerelmem, az osztálytársnőm is erre csókolózott az osztály legjobb pasijával. Honnan is tudhattam volna, hogy a fellángolás csak másnap reggelig tart – meg azt is honnan sejthettem volna, hogy érettségi után az osztálytársnőm egy vadiúj hófehér Mercedeshez fog férjhez menni? Vagyis a Mercedes valóban új volt, ám a férj nem annyira. Meg az a másik kettő sem, akit szintén eltemetett, s közben egyre gazdagabbá vált, olyannyira, hogy már ő tart ki egy nála húsz évvel fiatalabb szépfiút. A nagyon sokadik érettségi találkozónkon mindenesetre ugyanazzal az osztálytársammal is csókolózott, mint azon az estén, és olyan részeg volt, hogy nyugodtan én is beállhattam volna a sorba.  

Hey Jude – aznap este nem voltam képes végighallgatni, bevonultam a csoportunk hálótermébe, és zokogtam, és meg akartam halni, pedig állítólag 16 évesen a legboldogabb az ember. Azt hiszem, néhai édesapámnak volt igaza, aki szerint mindenkit meg kell baszatni ebben az életkorban, különben nagy bajok lesznek.

Hey Jude –  az ofőm észrevette, hogy a hálóteremben ég a villany, és megkérdezte, hogy miért nem bulizok a többiekkel. Lehajtottam a fejem. – De öreg vagy… – mondta kicsit mosolyogva, ne bánkódj, menj a többiek közé!

Hey Jude – nem mentem. És még nagyon-nagyon sokáig nem mentem semmilyen buliba sem. Nem is nagyon hívtak, hiszen mit kezdtek volna velem, aki csak az elektromosságról tud beszélni, nem az élet és halál nagy kérdéseiről.

Hey Jude – ez a történet jutott eszembe még az idei Sziget alatt, amikor egy huszonéves lány kérdezte meg tőlem a házunk előtt, hogy hogyan lehet a lakótelepről a HÉV-megállóhoz jutni.

– Én is arra megyek, gyere velem! Ráadásul a mi lakótelepünk a világ legjobb lakótelepe, mert ingyér hallgathatjuk meg a Sziget összes koncertjét, ráadásul egyszerre.

 – Engem idegesít a Sziget. Fáj a fejem tőle. Én nem szeretem ezt a zenét, nem szeretem, elég már belőle. Elég a Szigetből!

Már a számon volt, hogy azt mondjam neki: „De öreg vagy…”, amikor ránéztem az arcára, a fájdalomra, hogy nem kell ő senkinek. Mert nem szép. Vagy ami sokkal rettenetesebb: nem sugározza magából, hogy ő is nő. Pedig ha kimenne a Szigetre, megszépülne. A Szigeten ugyanis mindenki szebb egy kicsit. A közös játékok, a rengeteg program és a szabadság képzete – tudjuk ezt Woodstock óta – megszépíti az embert. „Közelről mindenki szép és mindenki bolond” – hangzik el ez a nagyon keservesen biztató mondat Szász Péter „Szépek és bolondok” című filmjében. És valóban, a Szigeten mindenki kicsit közelebb kerül. Ez az oka annak, hogy nem lehet igazán utálni a Szigetet. S talán ez a lány is lehetett volna valakinek a Sziget szépe.

De már jó hete vége a fesztiválnak. Ismét csönd van. A lánynak sem fáj már a feje.

Hey Jude – megint elsunnyogott egy szerelem.

Én viszont soha nem fogom elfeledni ezt az elemi erejű kitörést. Nem tudtam, milyen érzékeny pontot érintek ezzel. Eszembe nem jutott, hogy a kérdésem ilyen érzelmeket korbácsolhat föl. Azt hittem, ő is azt látja a metrón ülő emberek arcán, amit én láttam. A kétségbeesést, a befelé fordulást, a fásultságot, a kilátástalanságot – a nyomort. Ilyen arcokat először Nyugat-Berlinben észleltem még a rendszerváltás előtt valamelyik S- vagy U-Bahnon, vagyis az ottani magasvasúton vagy földalattin. S nem gondoltam, hogy pár év múlva nálunk is így lesz. Mert bár a berlini hálózat sokkal kiterjedtebb, mint a budapesti, egyes szakaszain csak vendégmunkások és ágról szakadt turisták utaznak. Aki teheti, gépkocsiba száll.

Akárcsak nálunk. Az egyre romló tömegközlekedés Magyarországon is a legcsóróbbak „kiváltsága”. Természetes hát, hogy itt láthatjuk a szegénységnek azt a tükröződését, amitől a nő menekült. Menekült, tehát „följött” Budapestre, és kezdett ismerkedni módszeresen és egyre eredményesebben az aranyifjúk körével. Ahová amúgy nem könnyű bejutni, de ő vékony volt, görögösen egzotikus arcú és elszánt.

Hamarosan megtalálta hát azt a cégvezetőt, aki tetszett is neki, és akitől ruhákat, ékszereket és gyereket is kapott. Mondhatjuk, ez utóbbi nem a pasi ötlete volt, de mit számít egy kis füllentés a nagy szerelemben? S mert a pasi úgy tudta, hogy a nő védekezik, ő boldog gondtalanságban élvezte az együttlétek gyönyörét. A pasi valóban szerette a nőt, tehát – noha eredetileg még nem tervezte – feleségül vette a szerelmét. Boldogan is éltek, amíg… na nem. Nem haltak meg. Csupán két dolog történt: egyrészt a nő iskolába kezdett járni, hogy papírja is legyen arról, látott már számítógépet. Jóhiszeműen azt is mondhatjuk, szomjazta a tudást, és valóban: mindig mindenből ötösre vizsgázott. Senki nem mondta, hogy buta lett volna. Másrészt ugyanez a nő megszegte az ilyen kapcsolatok alapszabályát, hogy tudniillik sem öregedni, sem hízni nem szabad. Szó se róla, kívánatos volt ő vénségére, vagyis 22 évesen is, meg a súlyfölösleg sem eredményezett még kellemetlen úszógumit, de már látszott a tendencia. Így aztán a férj kezdeményezte, hogy váljanak el.

De nem váltak el. A nő ugyanis néhány hét alatt beruházott egy szeretőt, aki az egyik nagy szállodalánc tulajdonosainak egyike volt – s ezzel bölcs meggondolásra ösztönözte a férjet. „Gyere vissza” könyörgés, kegyes megbocsátás…

De miről is van szó tulajdonképpen? Arról, hogy ki így, ki úgy szeretne feljebb kerülni. Mert nyomorban élni rossz, még csak nem is romantikus. A félelem megeszi a lelket – adta filmjének címéül Fassbinder. Talán ezért vált lelketlen számítóvá a nő. Fél, hogy visszacsúszik oda, ahonnan már nincs lejjebb. S ezért hárít mindent, ami az általa hátra hagyott világról szól. Ő nemcsak tanulmányozta, hanem meg is élte, milyen, ha valamire nincs pénz, és azt reméli, hogy pénzért mindent megkaphat. Sokan – nagyon sokan – meg is támogatják ezt a vélekedést, lásd pl. a „nincs ingyenebéd” cinizmusát. Ami egyébként arról szól, hogy fizess mindenért kétszer, s pusztulj el, ha erre nem vagy képes.

Kitartottnak lenni tehát nem biztos, hogy jó, de nagyon kényelmes. S ha okos a kitartott, még a függetlenségét is megteremtheti. Mint például az a másik nő, aki egyszer a lakáshirdetésünkre megjelent nálunk, s közölte, hogy készpénzben kifizeti a lakás árát azonnal, nem is kéri olcsóbban, csak minél hamarabb bonyolítsuk le az ügyletet. Ugyanis a szeretője azt kívánja, hogy mindig a közelében legyen, ne kelljen utazgatni vagy motelszobát foglalni, ha kettyinteni való kedve van. Ezért a nő vegyen egy lakást – természetesen a tulajdonos a csaj lesz –, kerül, amibe kerül. Azon a szinten tízmillió se nem oszt, se nem szoroz. Irigykedtem is, hogy miért nincs nekem elég jó pinám.

Ám ha nem vigyázunk, bármikor kitartottakká válhatunk. Rengeteg olyan házasságot ismerünk, ahol az egyik fél attól retteg, hogy mikor vágja a másik a pofájába: „Örülj, hogy itt lehetsz, itt minden az enyém”. S ez még akkor is így van, ha ilyen mondat soha nem hangzik el. Maga a helyzet őrjítő.   Néha pár nap is elég ahhoz, hogy kialakuljon ez az érzés.  Hiába tudtam pl., hogy az ismerősöm a szíve teljes szeretetével hívott meg úgy egy kirándulásra, hogy minden kiadás fedezetét vállalta, én – miközben persze jól éreztem magam attól, hogy a szállodai pincér emberszámba vett – titokban el-elsírtam magam, hiszen egy ilyen turnét soha nem tudnék megfizetni.

Pedig akkor még nem sejtettem, hogy lesz ennél sokkal rosszabb is.

Annával a Rákóczi úton, a Blaha Lujza tér közelében levő bankfiók bejáratánál találkozom. Egy kollégám hívta föl rá a figyelmemet. Anna vár már engem – de nem elsősorban rám vár.

Anna 35 éves, munkanélküli, hajléktalan. Csak a gyerektartási díj a jövedelme – illetve  amióta állami gondozásba vették a gyerekeket, az sem. Szürke miniszoknya és világoskék blúz van rajta. A melltartóból kacéran kivillan a parányi keble – Anna szép, vonzó, ápolt külsejű, tiszta tekintetű nő. Az arca is kedves – lenne, ha nem csúfítaná el annak az ütésnek a nyoma, amelyet a minap a férjétől kapott, amikor a pár hónapja még közös albérletükből el akart vinni valamit.

Anna elvált a férjétől, nem is nagyon tudja megmagyarázni, miért romlott meg a viszony közöttük, hiszen a férje nem iszik, és nagyon nehéz fizikai munkát végez a Margit híd felújításánál. Hét éve ismerik egymást, két évvel ezelőtt házasodtak össze.

Anna szülei Tápiószelén élnek. Anyját is, apját is leszázalékolták. Annának 11 testvére van. Ők sem élnek fényesen – bár Anna keveset tud róluk, mert többségük szanaszét van az országban. A legkisebb tesó éppen annyi idős, mint Anna nagyobbik gyereke. Mert van egy kisebbik is, nem is lenne semmi gond, ha még tartana a gyes. Anna sehol nem kap munkát. Hogyan is kaphatna, amikor még az általános iskolát sem fejezte be? A hatodik osztály után maradt ki.

 – Nem jó az, ha az embernek sok testvére van, mert akkor nem foglalkozik vele senki, viszont a kisebbekkel törődni kell – mondja némi mentegetőzésként, mert tudja, hogy legalább a sulit be kéne fejeznie.

Ezért várunk. Várunk valakit, aki megígérte, hogy segít, de aki nem jön.

– Elkérhetem a mobilodat? Mert én eladtam az enyémet, kell a pénz, hogy valamit tudjak vinni a gyerekeimnek.

Felhívom a számot, amit mond, majd csöngetés közben átadom neki a mobilt. A segítő közli, hogy már úton van, még tíz perc, de van más dolga is, reméli, azért mindent meg fognak tudni beszélni.

– Ki ez az alak?

– A gyámügytől valaki.

– És itt fog veled beszélgetni az utca közepén?

Pár perc múlva beviharzik egy ötvenen túli libakatasztrófa.  – Egy pillanat – mondja –, még elintézek valamit a bankban.  Miután ezt is megvárjuk, átmegyünk a tér túloldalán levő gyorsétkezdébe. Mert ott le lehet ülni. Engem kiküldenek, amiről ők beszélgetnek négy percen keresztül, az nem tartozik rám.

– Mit mondott a gyámügyis?

– Hogy fejezzem be az iskolát, és szerezzek állást, különben nem tud mit tenni.

– Segít neked valami munkát találni?

– Azt mondta, az az én dolgom.

– De hogyan tanulj, ha közben dolgozol, vagy hogyan dolgozz, ha közben iskolába jársz?

– Azt mondta, az az én dolgom.

– Legalább meghívott egy hamburgerre?

Anna elsírja magát.

– Nem vagyok én koldus, csak…

– Most mi a terved?

– Ha szépen kérlek, elkísérsz valahová? Csak ide a közelbe, a bank mellé, vissza. Ne félj, nem akarok tőled semmit. Én nagyon vallásos vagyok, sokat imádkozom, hogy segítsen meg az Isten, és adja vissza a gyerekeimet.

Visszamegyünk a túloldalra. A ruhaboltban nagy leértékelés van.  Anna hosszasan válogat, majd leakaszt egy almazöld-fehér miniruhát. Bemegy a próbafülkébe, és sokáig nem jön ki. Amikor kilép, üdvözült angyalként ragyog az arca.

– Ugye jól áll nekem?

Nem is vár választ, mosolyog, ahogy az arcomon látja a megdöbbenést.

– Ez az én szórakozásom. Néha bemegyek egy boltba, felpróbálok egy ruhát vagy cipót, és nézegetem magam a tükörben.

– Én nem tudom megvenni neked, hiába vagy benne gyönyörű.

– Mondtam, hogy nem vagyok koldus, csak szerettem volna, ha látod, milyen… milyen lennék… de ez nagyon… nagyon drága ruha, majdnem ötezer forint… majd ha lesz munkám… majd… Majd akkor veszek ruhákat magamnak és a gyerekeknek, és kihozom őket az intézetből, és hazamegyünk Tápiószelére… a szüleimhez. Jó lesz ott nekünk. A Jóisten megsegít. Ugye, ha sokat imádkozom, megsegít?

Anna ismét zokog. Megkérdezem az eladónőt, nem lehetne-e néhány hétig félretenni a ruhát Annának. Hátha akkor meg tudja majd venni. Az eladónő csóválja a fejét. Legfeljebb estig. Ha el is tennék a ruhát, ez a nő nem jönne érte. Az ilyenek sosem dolgoznak, csak zokognak, hátha meghatódik valaki. Meg a lopás is sok.

Miközben átmegyünk az élelmiszer boltba, Anna elmeséli, hogy az egyik ismerőse az interneten keres neki munkát.

– Lehet, hogy estére már lesz állásom!

Anna négy darab nektarint és két Balaton szeletet vesz. Aztán felszállunk a 7-es buszra, a Móricz Zsigmond körtéren pedig a 61-es villamosra. Szép útvonalon kanyarog velünk a villamos, boldogságszíne van a nyárnak, közeledünk Hűvösvölgy felé. Anna egy-egy pillanatra elalszik; hosszú az út. A Völgy utcánál szállunk le, még elkísérem az intézetbe. A bejáratnál elbúcsúzunk egymástól. Ő a gyerekeihez megy, én az intézet egyik sűrűn tetovált munkatársával beszélgetek.

– Mit bámészkodik, uram? Maga ugye először jár itt? Nézzen oda! Ezeket a gyerekeket senki nem látogatja, kivéve azt a kettőt. Igen, ők Anna kicsinyei. Látja, milyen boldogok mind a hárman? Anna naponta eljön ide, órákig játszik velük, néha azt is megengedjük neki, hogy ő fürdesse meg őket. Tudja, aki ennyire szereti a gyermekeit, ennyire ragaszkodik hozzájuk, annak megpróbálunk segíteni. Láthatja, hogy Anna tiszta és szolgálatkész. Mi ennyit tudunk tenni.

A munkás elfordul tőlem, érezteti, hogy fölösleges vagyok. Nem szeretik itt az idegeneket. Akik csak bámészkodnak, de nem oldanak meg semmit. Az intézettel szemben fölfedezem az iskola épületét. Milyen egyszerű is volna, ha Anna az intézetben lehetne takarító vagy konyhalány, és idejárhatna iskolába. Milyen egyszerű.

A görögdinnyét nem lehet enni. Azt csak zabálni lehet. Feltéve, hogy a dinnyének dinnye íze van, nem pediglen tök.

Egyesek tudni vélik, hogy a jó dinnyét kopogtatással ki lehet szűrni a rossz dinnyék közül. És valóban: ha a kopogtatást követően jó a dinnye, akkor van a naugye. Ha nem jó, olyan nincs, mert ha lett volna ilyen eset, azt följegyezték volna.

Néhány évvel ezelőtt a dinnyét meglékelték, és ha a lék ízlett a kuncsaftnak, akkor meg kellett vennie. Ha nem ízlett, a dinnyét kidobhatta a kofa. De – mint minden értelmes hagyomány – a lékelés is kiment a divatból. Minden bizonnyal azért, mert a magyar dinnyét fölváltotta a spanyol és ki tudja, honnan való. Meg aztán újabb tenyészetek is piacra kerültek: az ovális dinnye, a csíkos héjú dinnye, a sárga belű dinnye, a kasztrált (mag néküli) dinnye – a klasszikus, sötétzöld, napérlelte részén sárga héjú dinnye szinte már nem is létezik. Pedig az az igazi dinnye, nem más.

A dinnye egynyári növény. Néhai édesapám dinnyét is próbált előidézni egykori telkükön. A sok magból összesen egy kelt ki, és két év alatt ez az egy elérte egy kisebb citrom méretét.

A dinnye három részből áll: a héjból, a magokból és a dinnyéből. A dinnyét – mint említettem volt – dinnyével kell zabálni, mégis akadnak, akik kenyérrel eszik. Az ilyen elvetemültek különben mindent kenyérrel esznek; valószínűleg ők ihlették a költőt, amikor a Hajmási Péter szövegét vetette papírra: Lesz még szőlő, lesz még lágy kenyér.

Pedig a dinnye magába’ jó. Vékony szeletekre vágva harapdálja ki az ember a dinnyét, patakocskában csurg a lé a mezítelen testen, hiszen a dinnyét kánikulában zabáljuk leginkább, jól lehűtve a jégszekrényben vagy a kút mélyének hűvösében. A magokat pedig odaköpjük, ahová lehet. Vagyis szanaszét. Vannak persze perverz szokások, miszerint egyesek karalábévájóval gömböcskéket formálnak a dinnyéből.  Sokáig tart vájni; a vájóasszony – mert férfiember ilyen ostobasággal nem fárasztja magát – büszkén tekint a művére, melyet a gyülekezet szemvillanásnyi idő alatt fölzabál, és kérdőn néz a páradús levegőbe: lehetne-e egy rendes szelet dinnyét enni végre?

Az igazi dinnyének vastag héja van, amelyből darabolás, hámozás, szirupban főzés és fűszerezés után befőtt (vagy kompót?) nyerhető. Sokáig eláll, akár évekig is, mert olyan émelyítőn édes, hogy szinte ehetetlen. De ha már elfogyott az összes cseresznye, barack, magozott(!) meggybefőtt, az ember ezt is megeszi, mert amúgy finom.

Érdemes említést tenni a dinnye áráról is, amely ha magas, akkor a dinnye a polcokon rohad, ha viszont alacsony, akkor a termelő dobja a szemétbe vagy az Auchan elé. Máma a Sparban vettem dinnyét: az ártábla egyik oldalán 79, a másik oldalán 69 forintba került kilaja.  Mivel a törvény szerint az alacsonyabb ár érvényes, nyilván 69-ért vettem. 7,5 kilós volt, asszem, még van belőle egy kicsi. Nagyon jól sikerült dinnye, mingyá megyek is zabálni, csak feltöltöm ezt a posztot.

Aznap este is együtt néztük a tévét, mert az akkor csupán hatéves, majdnemiskolás kislányom gyakran behízelegte magát közénk az ágyba. A képernyőn a felnőttek számára már jól ismert felvételek pörögtek.

Amíg Ti ünnepeltétek a blog szülinapját – köszönöm mindenkinek –, addig én egy régi ismerősömmel ücsörögtem a Westend előtt, a padon. Ha láttak minket a népek, akkor éles kontrasztot fedezhettek föl személyem és hölgy megjelenése között. Ami azért szomorú, mert kettőnk közül nem én voltam a szép.  Igen, ő izgatóan erotikus volt most is, mintha nem is változott volna az alatt a két és fél év alatt, ami a legutóbbi találkozónk óta telt el. Eltűnt, hiszen szerelmes lett, és aki boldog, annak nincs szüksége mások tanácsaira.

– Azért kértelek, hogy találkozzunk, mert nagy baj van – és szomorú lett az arca.
– Akkor a baszás.
–  Ne legyél alpári, kérlek! De honnan tudod?
– Nézd, egy nő esetében kétfajta nagy baj lehet. Az egyik, hogy nincs pénze. E tárgykörben biztosan nem érdemes hozzám fordulni. A másik, hogy szerelmi bánata van, magyarul a baszás.
– Szóval… mondjuk, tömören így is lehetne fogalmazni.
–  Már nem szereted őt?
– Imádom! – csillogott föl ismét a szeme egy pillanatra.
– Hát akkor mi a gond? Nem nedvesedsz, bébi?
– Ne bánts… Pont az ellenkezője. Tudod, valahogy ellaposodott az egész. Nagyjából fél évvel ezelőtt kezdődött. Én 28 éves vagyok, ő meg 52…
– Igen, tudom. Ha egy tízessel fiatalabb lennél, én se állnék jót magamért.
– Tényleg nem lehet komolyan beszélni veled?
– Kétségtelen, hogy „utána” komolyabban lehetne, de zavarba hozol. Ha jól értem, a pasid nem akar dugni, mert nem tud.
– Jól érted. És én nem bírom tovább.
– Még egyszer kérdezem: szereted őt?
– Szeretem, de már nem merem szóba hozni a szexet. Jó esetben kéthetente hajlandó, de akkor is siralmas.  Megbolondulok, érted? Nem akarom elhagyni őt, mert nincs nála tökéletesebb.
– Bocsi, hogy közbevágok: de van.
– Jó, tudom, te tökéletes vagy, ezért hívtalak. :-)) Hogy mondd meg, mit csináljak?
– Egyszerűbb lenne, ha nem szeretnéd. Mert lehet, hogy csak átmeneti a zavar, és pszichés vagy gyógyszeres kezelés segíthet. Az is lehet, hogy a te testedet unta meg, noha ez csak a teljesség kedvéért mondom, mert nem hiszem, hogy unalmas lennél. Csak a szex a gond?
– Nem, zűrök vannak a munkahelyén is.
– Akkor lehet, hogy ez az oka. Talán ha nem mindig azon rágódna, visszatérne az életkedve.
– De mit tegyek? Kérlek, még egyszer kérlek, mit tegyek? Egy ideig azt hittem, van neki más, de nem is fénylik a szeme, ha egy jó nőt lát meg az utcán.
– Azt nem tudom, mit tegyél. Azt viszont sejtem, hogy mit fogsz tenni. Szakítani fogsz vele. Bármilyen szomorú is, bármennyire szereted is őt, az apapótlék neked már kevés. Amikor megismerted, elbűvölhetett az eleganciája, a figyelmessége, a biztonság, amit nyújt neked. Azok a párkapcsolatok, amelyekben nincs szex, és a két fél közül ez valamelyiknek nagyon hiányzik, nagyon keservessé teszik az életet. Nézz csak körül itt! Mennyi a semleges nemű ember. A néni és a bácsi. Nincs mosoly az arcukon, senki nem fordul meg utánuk, senki után nem fordulnak meg. Tőled viszont nem várható, hogy tíz év múlva a párod ágytálazás iránti igényét elégítsd ki hálából, amiért két évig boldogok voltatok. Hozzáteszem, hogy a legtökéletesebb, a mai napig tartó szerelmet egy olyan párkapcsolatban láttam, ahol a korkülönbség közel 30 esztendő.  
– Abban a csodaszerelemben sincs már szex?
– Nem tudom, nekem erről nem beszéltek. Csak egymás felfedezésének lányregénybe illő történetét ismerem, amikor az egyikük elmesélte, hogyan tört meg a jég.  Hiszen mindketten lelkiismerettel rendelkezvén, tudták, hogy az ő szerelmük egyszersmind egy harmincéves házasság végét is jelenti. A pasi felesége pedig 55 évesen aligha fog már másik társat találni. Ám ez a szerelem tíz éve tart már, és még mindig úgy néznek egymásra, és még mindig olyan sok, rejtett kis mozdulatuk van…  És ott nincs szó apakomplexusról, mint a te esetedben, aki nem is ismerte az apját. Ha jól emlékszem, egyszer azt mesélted, hogy csak egyszer bukkant fül az életedben, a 18. születésnapod után egy levél erejéig, amelyben közölte, hogy a továbbiakban nem fizet gyerektartást.
– Hidd el, nekem se kéne más. Mert különben jól megvagyunk, csak…
– Csak mindketten boldogtalanok vagytok.
– Igen. Hát… köszönöm, hogy meghallgattál. Most megyek is, dolgom van.
– Mi dolgod lett ilyen hirtelen? Amikor már arra gondoltam, mégis ” megvigasztallak” annak ellenére, hogy mint mondtam volt, öreg vagy hozzám…
– Menj a francba, te fasz… :-)) Még mielőtt ma találkoztam veled, körbenéztem a boltokban, és láttam egy jó kis nyári sapkát neki. Ami most divat. Veszek egyet, biztosan örülni fog.   

Már szaladt is, hátra sem fordult, néztem, ahogy elvegyül a forgatagban, és arra gondoltam, hányszor kell pofára esnünk ahhoz, hogy néhányan valóban boldogok lehessünk.

Egy évvel ezelőtt, 2009. augusztus 3-án kezdődött a Birka nép története. Valójában persze korábban, hiszen már hónapok óta törtem a fejem azon, hogyan mondjam el mindazt, amit bosszantónak, fontosnak vagy csak elgondolkodtatónak tartok. Időm volt, mint a tenger, hiszen túl voltam az OKJ-s vizsgán. Az írás meg nem volt különösebben nagy feladat, hiszen harmincvalahány évvel ezelőtt jelent meg az első „hivatalos” cikkem – ma már elképzelhetetlenül nagy, egymillió-kétszázezer példányban.

Az elmúlt egy évben persze nagyon sok minden történt. Például már valószínűleg senki nem hiszi, hogy az általános társadalmi és gazdasági válság gyorsan múló rosszullét. A birkák magatartását azonban továbbra sem a tiltakozás, az önszerveződés, az összefogás jellemzi, hanem a beletörődés, az egyéni küzdelem vagy a dühös lépcsőházi mormogás. Az érzelmi világunkat is a bizonytalanság határozza meg: gyors ismerkedések és még gyorsabb csalódások. Hiszen a társadalmi nyomorultság érzelmi fogyatékosok sokaságát termeli.  Miközben szociopaták siserahada hatalmi vérengzésben leli kedvét, s azt is szétrombolja, ami még netán működne.

Én azon szerencsések közé tartozom, akinek éppen e válság közben – 28 hónapnyi munkanélküliség után – lett teljes munkaidős, teljes bérrel bejelentett állása. Ám úgy gondolom, az érzékenységem változatlan. Dőreség lenni azt hinni, hogy befogom „pörös számat”.

Mint tudjátok, időnként végignézem a vinyókat, selejtezgetek. Így találtam erre is. Valamikor 2007-ben keletkezett.

A teázóban

Sétálok az utcán. Meleg van. Én is melegen öltöztem, mert amikor reggel kinéztem az ablakon, felhős volt az ég, és kicsit vacogtak a fák.

Meleg van, nekem még inkább melegem van, melegít a pulóverem, nem tudom levenni, mert utálok a kezemben cipelni bármit is, ami nem szatyor.

Sétálok a melegben, megszomjazom. Szerencsére egy teázó elé érek a Vámház körúton. Néhány hónapja csupán, hogy megnyitották. Nagy a ricsaj arrafelé, épül a Metró. De mintha elülne a zaj, amikor merengeni kezdek a kirakatba helyezett szamovár láttán. Jó lenne közelebbről is megnézni a szamovárt.

A tea. A tea jut eszembe. Milyen jó is volna most meginni egy teát. A szomszédos élelmiszerüzletben persze vehettem volna egy flakon nem hideg jeges teát, vagy éppen véletlenül lehetett volna nálam, vagy…

A fenébe ezzel a meleggel! Leveszem a pulóvert magamról, de csak egyetlen pillanatra csökken a hőség. Azután mintha a föld összes hőforrása tüzelne, úgy árad bennem szét a forróság. Lázas vagyok, szédülök, száraz a torkom.

Benyitok a teázóba.

– Rosszul van, uram? – kérdezi riadtan a felszolgáló.
– Nem, csak megszomjaztam egy teára.
– Itt fogyasztja?
– Még nem tudom – válaszolom, alig kapva levegőt. – Leülnék kicsit, hogy eldöntsem.
– Ne hívjak orvost?
– Nem, nincs semmi baj, csak tudja, ez a változékony időjárás…
– Milyen teát hozhatok?
– Milyen van? – kérdezem, hogy húzzam az időt.
– Szereti a teát?
– Igen, nagyon szeretem.
– Milyen teát szeret? Van zöld teánk, fekete teánk, gyümölcsteánk, mindenféle teánk van.
– Én egyetlen fajta teát szeretek.
– Melyiket?
– Nem tudom. Nem tudom, miből van. Nem emlékszem rá. Nagyon régen ittam olyat.
– Az illatáról felismerné?
– Hát persze! Nagyon jellegzetes illata van.
– Akkor mutatok néhány fajtát, szagolgassa nyugodtan.

Sorra bontogatjuk a teákat. Kicsit megnyugszom, élvezem ezt a játékot. A felszolgáló viszont egyre csalódottabb.

– Biztosan felismeri az illatát?
– Egészen biztosan. Tudja, az a furcsa, hogy mindegyiknek majdnem olyan az illata, mint amelyiket szeretem.
– Most viccel?
– Nem – tekintek magam elé – egyáltalán nem viccelek. Nagyon régóta vágyom arra a teára.
– Milyen jellegű az íze? A színe? Valamit csak tud róla, ha ennyire szereti, nem?
– Sokat tudtam róla. Egy időben kizárólag ilyen teát ittam, naponta többször is. Nem tudtam betelni vele soha.
– De arra ugye emlékszik, hogy mi volt a neve?
– A teának? A teának talán nincs is neve…
– Jaj, dehogy a teának! – mosolyodik el a felszolgáló. – Neki. Aki főzte magának.
– Honnan tudja, hogy… honnan tudja, hogy erről van szó?
– Főzzek egy teát? Nem fogok tudni olyat főzni, de tudja mit? Legyen a vendégem egy teára! Én már tudom, hogy milyen kell magának! Az a fajta, ami simogatós. Érzéki. Kedves, gyengéd, mégis határozott. És sosem fogy el.
– Itt van ilyen tea?
– Minden tea ilyen, ha az főzi, akit szeret.
– De én nem magát szeretem, bár kétségtelenül nagyon kedves…
– Persze, hogy őt szereti, tudom, De majd rá fog gondolni ismét, és akkor ízleni fog a teám. Esetleg el is mesélheti nekem, milyen is ő.
– Hát jó. De olyan teát főzzön, amilyet maga is szeret. Mert egyedül nem lehet teázni.
– Szívesen teázom egyet magával. Maga olyan elvarázsolt fazon. Zűrös.
– Ő is mindig azt mondta… Meg most azt is mondaná, hogy már megint potyázom.
– Vigyázzon, forró. Nem akarom, hogy fájdalmasan gondoljon rá.
– De hát fáj. Nagyon fáj. Azóta, hogy eszembe jutottak a teái, megint nagyon-nagyon fáj.
– Aki egyedül jön be ide, annak mindnek fáj. De bízzon bennem! Az én teám csillapítja a fájdalmakat. Lehet, hogy nem csillapítja, de legalább teázunk egy jót.
– Maga minden magányos pasassal teázik egyet?
– Csak az elvarázsoltakkal. Hátha az egyik majd engem is elvarázsol. Meglehet, emiatt dolgozom itt. De nem maga az esetem. Magával csak jó barátkozni.
– Én mindig csak őt akartam elvarázsolni. Amióta ismerem, csak őt.
– Mégis ő varázsolta el magát. A teáival. Például a teáival.
– Nem haragszik, ha mondok valamit? Egyáltalán nem olyan ízű. Teaíze van. Finom, de teaíz, és… és megint melegem lett.
– Nem haragszom, dehogy. Ez egy teázó. De ha még egyszer az életben kap tőle teát, hozzon belőle nekem is.

Amikor kilépek a teázóból, köszönni is elfelejtek. Biztosan hülyének nézett a felszolgáló, mert amíg bent voltam, csak szótlanul ácsorogtam a szamovárt bambulva, és kitaláltam egy történetet. Hiába, na. Meleg van.

Csakhogy nem lehet nem elcsábulni. Ha a szirén megérint, ha a hangja az agyadig hatol, menthetetlen vagy.

Hogy miért éppen a hangja? Miért éppen az ének? Talán, mert a hangról, az énekről elhiszed, hogy őszinte. Mert azt gondolod, a hang az egyéniség olyan jellemzője, ami nem hazudhat.  Akinek kedves hangja van, az nem lehet gonosz. Az nem fog téged becsapni, cserbenhagyni, átverni, megalázni.

Persze, már az első néhány hang után fölfedezhetnéd a hamisságot. De annyira szeretnél hinni benne, oly igéző az egész játék, hogy félreteszel minden aggályt, és rohansz, és egyfolytában csak a hangját hallanád. Különösen, amióta föltalálták a telefont, a mobilt és társait.

De valóban a vesztedbe rohansz-e? Nem inkább arról van-e szó, hogy bár szétégsz egy szirénnel történt viszonyban, ám ha valami csoda folytán túléled a kapcsolatot, olyan energiákkal is dúsulsz, amelyek nemcsak rombolnak, hanem fel is szabadítanak?

Kétségtelen, hogy a szirén katalizál. Ha például zenekritikusként hallgatnánk meg Domján Edit bármelyik dalát, kiderülne, hogy bizony komoly gondok vannak a hangtisztasággal és az előadói eszközökkel egyaránt.

És mégis: ha meghalljuk ezt a hangot, rabul ejt. Minél többször halljuk, annál inkább. Mert van benne valami különös, valami nem evilági, valami, amiről mi nem merünk beszélni, mert nagyon fájna.

A szirén beszéltet téged. Minden titkodat kifürkészi, mindent megért, és úgy tesz, mintha együttműködne veled. E kibeszélést érzed úgy, mintha felszabadulnál. S e beszélgetések, együttlétek végén mégsem szabadnak, hanem kifosztottnak, megalázottnak, gyengének érzed magad.

Ha túléled. Mert segítenek a barátaid, a rokonaid, a kedvesed.  Különösen az utóbbi tud sokat segíteni, ha van olyan nemes lelkű, szeret téged annyira, hogy az elvesztésed miatt érzett fájdalmán fölül tud emelkedni, s azzal hitegeti magát, nem lesz több ilyen.

De te nem örülsz a segítségnek. Mert az lehet, hogy a szirén hangjától meg lehet menekülni. Ám a hallgatásától soha.

Persze, erre sem én jöttem rá, hanem Franz Kafka. Valószínűleg sok volt a csönd körülötte.

„Ha esetleg találkoznál vele, kérlek, mondd meg neki, hogy elindítottam a távoltartást vele szemben. Mivel  telefonja nincs, így nem tudom elérni sehogy, és nem tudom ezeket elmondani neki. Lassan már két hónapja, hogy egy szatyor ruhával ment el. A többi cuccát kidobtam, mert semmi szükségem rá.”

Jól kezdődik, mi? Jó szarul. Amióta reggel megláttam ezt az emilt az egyik postafiókomban, nagyon vacak a hangulatom. Pedig tudtam, hogy ez lesz belőle. Hogy nem lesz képes újra kezdeni vele. Vele, aki befogadta és elfogadta őt, amikor egyedül volt a csöpp fiával. És amikor még azt hitte, hogy családra lelt.  Családra, ami sosem adatott meg neki. Családra, még ha nagyon furcsa családra is. Ő 17 éves volt akkor, a leendő férje 27. A férjének a megismerkedésük előtt néhány hónappal halt meg az első felesége. A férfi „megörökölte” a nála sokkal idősebb feleség első házasságából származó lányát, aki majdnem annyi idős volt, mint az új szerelme. És árva maradt az a másik három gyermek is, aki már a kettejük házasságából származott. Tehát jött az új kedves, és aztán még két gyerek. Tudom, kicsit nehéz követni, hogy akkor kitől, kinek és hány. Ezért is volt furcsa ez a család: egy férfi, egy nő és fél tucat kiskorú. Hogy a férfi és a nő között volt-e igazi szerelem? Vagy csupán két szerencsétlen magány – a 15 évesen lányanyává vált nő és a fiatalon megözvegyült férfi – egymásba kapaszkodása volt ez az egész? Azt hiszem, az elején a nő szerette a jóképű és jó lelkű férfit; örült, hogy valaki végre törődik vele.  Azt pedig tudom, hogy a férfi bolondulásig szerelmes a nőbe most is. A nőbe, akinek szépsége és kisugárzása talán a fiatal Udvaros Dorottyához hasonlítható. A nőbe, akiről az Ellében jelentek meg tinédzser divatfotók, és aki ma talán Magyarország legnépszerűbb fiatal színésznője lehetne, ha máshová születik. Ha csecsemő korában nem hagyja el őt az apja, és ha az anyjának nem fontosabbak a pasik, mint ő.

Emlékszem – mert ekkor már pár hete az internetről ismertük egymást –, hogy például idén télen az édesanya nem ment el az immár 24 esztendős lányának a születésnapi bulijára. Pedig fontos lett volna, hogy ott legyen. Ez ugyanis különleges születésnap volt. Az egyik kísérlet arra, hogy a nő visszatérjen a férjéhez. De nem tért vissza, mert a férj ezen az estén, a születésnapi buli után, megverte a feleségét.  Hogy miért verte meg? Hát nem mindegy? Nem mindegy. A nő ugyanis beszólt: „Vedd végre tudomásul, hogy nem vagyok azonos a halott feleségeddel!”   Ha a nő édesanyja ott lett volna, talán nem fajulnak el ismét a dolgok.

Ám e kitérővel ugrottunk egy nagyot az időben – térjünk vissza oda, hogy a két ember egymásra talált, és elkezdődött a nő családi életre való nevelése. A férj angyali türelemmel tanítgatta rendre, főzésre, takarításra, gyerekgondozásra. Nem, nem cselédet nevelt. Hiszen ahol ennyi gyermek van, ott mindkét szülőnek van feladata.

Aztán a tinédzserből felnőtt nő lett. Már kevés volt, amit a férjétől kapott.  Többre vágyott: sikerre, változatosságra, gazdagságra – és függetlenségre. Mondhatnánk, kinőtte a férjét. Tavaly augusztusban megszökött otthonról, egy albérletbe költözött a három saját gyermekével. Merész húzás volt, az biztos. Egyetlen fillér nélkül próbált új életet kezdeni, s nyolc-kilenc hónap alatt annyi emberrel teremtett kapcsolatot, hogy az még gyakorlott és érett hivatásosoknak is becsületére válna. Kurva volt? Kicsit. A szó klasszikus értelmében nem. Inkább új – lehetőleg módos, fiatal, szexis – társat keresett, és a kitörés pontjait.  Ennek az időszaknak a végén készítettem vele egy élő interjút, amelynek elhangzását követően kaptam a férjtől az első emilt. Azután még sokat. Leginkább kétségbeesett szerelmi vallomások voltak ezek; mély, őszinte, lényeglátó írások. A tehetetlenség és a remény pulzálásai. És segélykérések, hogy magyarázzam meg a nőnek, mindenképpen találjon munkát, mert a gyerekek nem éhezhetnek. Értessem meg vele, mert rám hallgat talán, hogy álmokból nem lehet élni…

A nő nem kapott munkát – szakképzettség nélkül ugyan hol is helyezkedhetne el három gyerekkel? Így jött az ötlet, hogy visszatér a férjhez. Pedig már beadták a válókeresetet is. Az első, kudarcos kísérletről már beszámoltam, a másodiknál azonban mindkét fél óvatosabb volt. A férj komolyan hitte, hogy még mindig, minden rendbe jöhet, csak tudomásul kell vennie a feleségének igényeit és felnőttségét; hogy nem ellenőrizgetheti őt állandóan, nem ihat és nem verekedhet. A nő az utolsó személyes találkozásunkkor elárulta, hogy ő csak színleg megy vissza a férfihoz. Csak erőt gyűjt, és ha összeszedte magát, lepattan. Valószínűleg egyedül, mert bár szerinte a gyerekeknek a férjnél rossz helyük van, nem tudja magával vinni őket. Hiszen melyik pasi az, aki három kiskorúval vállalná őt? Nem, nem pofoztam föl. De nem sok hiányzott hozzá. Talán sosem üvöltöztem emberrel annyira, mint vele. Hogy ugyanazt műveli a gyerekeivel, amit vele művelt az anyja. Hogy semmivel sem különb nála. És hogy bármi is történt, nem használhatja ki a férjét. És hogy anya-e ő egyáltalán? Közöm hozzá? Nincs közöm hozzá. Nem is láttuk egymást többé.

Pár héttel később mindkettőjüktől kaptam egy emilt, fényképekkel. Egy boldog férjet és egy szomorú nőt láthatunk a képen, ahogy egymáshoz simulnak. Ismét eltelt néhány hét, s megnéztem az iwiwen, hogy hol is tartanak egymással. Azt hittem, minden rendbe jött, mert a feleség végre szakmát tanul. A nő adatlapját megannyi fénykép ékesítette róla és a gyerekekről.

Aztán mintha megéreztem volna… Négy-öt nappal ezelőtt nem találtam meg az iwiwen a nőt. Pedig ott volt, de már más, „művész”néven, és a gyerekeket mutató képek is eltűntek az oldalról.

Lassan már két hónapja, hogy egyetlen szatyor ruhával ment el. Talán most boldog, talán tényleg csak úgy tud új életet kezdeni, ha mindentől elszakad. Talán nem jön vissza soha. Ám elhagyott fél tucat gyermeket – köztük azt a kilenc éves kisfiút is, akinek nem volt más vér szerinti kapcsolata, csak ő. Aki tombolt, ha az anyja nem volt vele. Ezt a  nőt már valóban nem érdekli, mi lesz a gyerekekkel.

Mi lesz velük? Velük mi lesz?

S vajon lesz-e a férjnek olyan szerencséje, hogy megtalálja az igazi társat, akivel ő is új életet kezdhet? Aki nemcsak őt vállalja, hanem a kicsiket-nagyokat is.

Ne higgyétek, birkák, hogy ez a történet különleges. Van még kötetnyire való ilyenem. Semmi más ez, mint egy társadalom válsága egy olyan nyomorult réteg szemszögéből, amellyel nem merünk szembesülni. Mert azt hazudjuk magunknak, hogy nem a mi tragédiánk. Rosszabb esetben cigányozni kezdünk. A nő mesélte el annak idején, hogy amikor megtudják, hogy milyen korán lett anyuka, kivétel nélkül megkérdezik tőle, hogy cigány-e. Ijesztő látni a csodálkozással vegyes megkönnyebbülést az arcokon, amikor kiderül, hogy nem.

.....................................

És akkor most egy érdekes dolog következik. A fenti posztot egy olyan kolleginával olvastattam el elsőként, aki hasonló dolgokat tapasztalt az élete során. Hatalmasat vitatkoztunk, anyáztunk is rendesen, majd nagyjából egybefüggően is leírta a Skypén, hogy ő hogyan látja ezt a történetet. Kértem, hogy az ő neve nélkül idetehessem a véleményét.

Íme:

Egyetlen kérdésedre válaszolok most, mert valóban: az az egyetlen jó kérdés. Az összes többi egy gagyi. Mégpedig, hogy mi lesz a gyerekekkel?

Gyerekelhelyezés lesz. Ahol is a pasi el fogja mondani, hogy az anya magára hagyta a gyerekeket. Addig-addig fogja magát sajnáltatni hivatalokban, iskolában, óvodában; addig , hogy mindenki, ahogy nálad már meg is történt, egy gonosz cédának fogja látni a nőt.

Aki pedig többet sír, mint eszik, mert csak azt nem kapta meg, amire mindig is vágyott: a családot. Megpróbálta. 17 évesen a legjobb megoldásnak látszó módon. Egy özvegy emberhez ment, ha nem is szerelemből, hanem csak azért, hogy egy ilyen férfi, aki egyedül maradt a gyerekeivel, csak nem fogja kihajítani az utcára az övével. (Itt jegyzem meg, hogy nagyon jellemzően fogalmaztál, amikor azt írtad: befogadta a pasi... Szerelemben nincs befogadás.)

Nos, nem jött össze. Mert ahogy ő, úgy a pasi is változott.

Amikor már azt érezte a fickó, hogy kellőképpen magához kötötte a nőt, hiszen gyerekeket csinált neki, akkor elengedte magát.

És minél szebb és érettebb nő lett a felesége,  annál kevésbé érezte jól magát egy kínzó érzéstől: Kevés hozzá. El fogja hagyni a nő, és sajnálni is kezdte magát. Gyanakvó lett, inni kezdett, mert – bár nem volt bizonyítéka, de – nem vette észre, mert alapból egy buta emberről beszélünk, hogy a féltékenység a legnagyobb motiváció a megcsalásra. El lehet vele üldözni valakit. Még egy szerelmes embert is világgá.

De ösztönösen érezte, hogy ezt is elrontja, nem tudja kezelni a veszekedéseket – még több pia.

A nő ezt nem viseli jól, aki közben látja a kortársait bulizni járni, jóképűekkel. Otthon meg egy részeg faszi akarja csókolgatni, és osztani neki az észt. És rájön: van valami, ami a legszarabb az egészben: hogy magányos. Egy ostoba, részeges fasszal él együtt (Te mondtad: okos a nő, és még érni fog.).

És kinyitja a száját, mert ez az egyetlen eszköze. Nem azonnal, nem az első veszekedés után megy világgá, nem, az ezredik után keresi a kiutat.

És amikor megtalálja őt egy elsőre megértő riporter-féle, el is mondja neki, hátha segít valamit: megoldani az életét. Erőt ahhoz, hogy egyben tartsa a családot.

De nem így van. Mert nem tudja – akkor még –, hogy a riporter-féle nem tud segíteni; úgy nem, ahogy ő várta. Vagyis hogy fel tudja dolgozni az addigi életét, hogy kezelni tudja a nőiességét, amit otthon (épp azért, mert nagyon is jó nő) állandóan ócsárolnak, és hasonlítgatják egy halott nőhöz.

Akivel nem tud harcolni. Még az anyját sem dolgozta fel, nemhogy egy halott elődöt, akit minden nap a fejéhez vágnak. Szóval várná, hogy Strici segítsen, meg még isten tudja, kik: barátnők, akik mind azt mondják: lépj ki, mert nem lesz jó vége! Nem vagy cselédje senkinek! Nem te vagy a hozzá való, ha a halott felesége még mindig ennyire fontos, akkor ne veled akarja annak a nőnek a gyerekeit felneveltetni!

De ő közben – mert okos – tudja, hogy ez sem jó megoldás, hisz az ő két gyerekének a sorsa már összeköti őket. A gyereknek apa is kell.

CSALÁD.

Ami neki nem volt. Hát tűr, és néha kiborul. Hat gyereket nevelni úgy, hogy közben látja a fiatalságát elúszni, és azt, hogy miközben merő áldozatnak érzi magát, a pasinak nem elég jó, mert mindig csak Gizike, a halott nő a példakép. Hogy a részeg pasi büdös is olyankor, és naponta hallgatja végig tőle, hogy mennyire hálásnak kellene lennie.

Aztán egy napon, talán épp egy részegen végigüvöltött éjszaka után, azt mondja: elég!

Segít valaki, mert amúgy nem megy. Odaköltözik valakihez... vagy valakinek a lakásába 3 gyerekkel, mert NEM akarja őket elhagyni. A többit tudja, nem veheti el az apjuktól, de nem megy. A gyerekek is nyafognak, hiányzik nekik az apjuk, akárhogyan is...

És épp akkor, amikor ki akar békülni a születésnapján, nem elég, hogy az anyja is leszarja, de még a férje is – nyilván az ünneplés hevében – ittasan megint belekezd, hogy Gizike soha nem csinált volna ilyet...

A totálisan kikészült születésnapos nő üvölt:
ELÉGGGGGGGGGGGGGGGG!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!

Fáj az egész élete, a nyomorult anyja, hogy látja: nem tud szabadulni az árnyékától. Üvölt hát: ő nem Gizike, fogja már fel!!!!!! És akkor még meg is verik a születésnapján, pedig nem ő rúgott be, pedig nem kurvult, pedig megpróbálta, pedig őt is elhagyta megint az anyja.

Csak azt mondta, hagyják már élni, ne kényszerítsék be egy koporsóba állandóan tükörbe nézni.

Megint elmegy.... De tudja: a gyerekekkel többet ezt nem teheti meg, hogy rángatja őket a semmibe, de azt sem akarja, hogy előttük üsse őt az apjuk, hogy aztán tragédiák legyenek, mert valamelyikük megöli a másikat.

Tudja, hogy el kell tűnnie, hogy ne tudja visszazsarolni a gyerekeivel a férje, hogy ne vámpírkodhasson rajta többet, mert akkor nem visz sehová az életük.

Lép, de először egyedül. Nem tudja még, hogy ezzel mekkora adu ászt adott a férje kezébe.

Van némi bűntudata a sok sok szeretőért, de tudni akarta, mennyit ér nőként. Hogy 40 éves-e már, vagy még mindig csak tényleg 24. És azoknak a férfiaknak a karjában szép, és udvarolnak legalább az ágyig, és esetleg kényeztetik is, amit nem kapott az anyjától sem, meg a gyerekei apjától sem.

Végre nem Gizike volt ezeknek a férfiaknak a karjában.

Nos, a férj meg természetesen a jól bevált sémák szerint megy is: Panaszkodik fűnek fának, hogy ő az áldozat, egyedül nevel 5 gyereket, vagy mennyit!!!! Elhagyta a felsége!!!!! És keresi az eszközöket ellene. Nem a gyerekekért, hanem a nő ellen. Mert ha a gyerek lennének a fontosak, azt mondaná: üzenem neki, hogy a gyerekeknek anya is kell. Rendben, segítek, mert az apjuk vagyok, kerítek neked lakhatást. Vidd azokat a gyerekeket, akik veled akarnak menni, nekem pedig kutyakötelességem nevelni azokat, akik hozzám tartoznak. És persze, segítek önállóan lábra állni, hisz a gyerekeimnek enni kell.

De nem. Ez a pasi nem ezt teszi, Hát el is kell előle bujdokolni.

Hogy mi lesz a gyererekekel várhatóan? Remélem, az anyjuk mihamarabb a maga módján szerez lakhatást, megélhetést, és ellopja, ha kell, a gyerekeit. Akik ebben sérülni fognak. De azok a gyerekek már most is sérülnek, mert apjuk részegen meséli a haveroknak, vagy ül a gép előtt és maileket ír, hogy az anyjuk egy szemét kurva, és a gyerekek nem tudják, hogy kinek higgyenek.

Hisz szeretik az anyut... aki NAGYON, NAGYON hiányzik. És... aztán jön majd gyámhatóság, barátok, barátnők... És ha nem időben kapcsol az anya, akkor már késő lesz. Elintézi a pasi, hogy ne láthassa a gyerekeit, megvonják a jogait.

És egyszercsak jön egy szomszédasszony, hogy ő mindig is látta... hogy ez ilyen meg olyan kurva volt. És a pasi egy szép napon részegen belecsókol a nyakába, amíg a jó fej szomszédasszony az uzsit csinálja a gyerekeknek...