Birka nép

Tegnap koradélután vonatra szállt egy 15 éves lány és egy 8 éves kisfiú – egymás közeli rokonai, de nem testvérek. A vonat egy Budapest környéki településről indult, amolyan helyközi járat, kis túlzással akár HÉV is lehetne. Gyakorta utaznak rajta kisdiákok a nyári szünetben is, s ugyancsak sűrűn fordul elő, hogy a vonat műszaki okok miatt meghibásodik. Elvileg fél óra a menetidő, de mondhatnánk, ez a járat a hivatalos menetrendtől független. Még arra is volt példa, hogy korábban indult a vonat, mint ami az előírásban szerepel. S mert ezen a szakaszon egyvágányú a rendszer, ha valami baj történik, órákon keresztül állhat a forgalom. Ilyen baj történt tegnap is, s a két gyerek teljesen logikusan átszállt a buszra.

A 15 éves lány gyönyörű; tanúsíthatom, hogy fejlettebb, mint amit az életkora indokolna. Ebben az időszakban a lányok még tanulgatják a szerepüket, örülnek, ha minél több fiú fordul meg utánuk. Különben is, meleg volt tegnap nagyon, senki nem bundába burkolózva utazott.  

A lányra tehát felfigyelt a busz négy ifjú utasa is. Ellentmondást nem tűrő hangon „megkérték” a lányt, menjen velük valahová. A lány határozottan nemet mondott, a négy suhanc pedig erőszakoskodni kezdett. Botokkal támadtak a lányra, s akkorákat ütöttek rá, hogy elrepedt a bordája. A lány hiába sikított, a busz többi utasa és a buszvezető semmit nem vett észre. Illetve, egyetlen ember, egyetlen férfi mégis volt közöttük: a nyolc éves kisfiú. Aki gondolkodás nélkül, azonnal a lányrokon védelmére kelt, és a bántalmazók elé állt. Ekkor került elő a kés is: a kisfiú lábán egy 3 cm hosszú, 5 cm mély sebet ejtett az egyik rohadék.

Még ekkor sem akadt egyetlen felnőtt sem, aki segített volna.

A kisfiúnak azóta már összevarrták a lábát, jelenleg a Heim Pál kórházban van. Rengeteg vért veszített. A rendőrségi kihallgatások késő estig tartottak. Hangsúlyozom: egyetlen felnőtt tanú sincs.

Lehet most szörnyülködni, hogy miért engedték el felnőtt kísérő nélkül a gyerekeket, meg hogy öltözhetett volna visszafogottabban is a lány. Mintha a divatos öltözék – nadrágocska, top – enyhítené a bűnelkövetők aljas tettét. Az első olyan perekben, amelyek a szexuális zaklatásokról szóltak, védekeztek így az alperesek. De tessék már tudomásul venni: nem az áldozat a hibás! Mindenkinek joga van vonzónak lenni, és az évszaknak meg a divatnak megfelelően öltözködni. A négy tetűláda láthatóan készült valami erőszakos cselekményre, véletlenül nincs az embernél bot. Ami pedig az elengedést illeti: nyári szünet van, nem drogdiszkóba mentek éjszakázni a gyerekek, csak meg akartak nézni valamit Budapesten.   Én is elengedtem volna őket, az enyéim is sokat kóboroltak pár évvel ezelőtt, és nem lett semmi bajuk. Szerencsére – teszem hozzá most már.

Mert nem lehet tudomásul venni, hogy állandóan rettegnünk kell. Mert igenis, mi, felnőttek tűrjük, hogy bármikor, bárkit bántalmazhasson a söpredék. Mert arra várunk, hogy majd a hatalom megvéd minket. És a hatalom rá is játszik erre: „két hét múlva rend lesz” – hazudta cinikusan az illetékes. Holott mi vagyunk örökkön-örökké gyávák, s példát vehetnénk ettől a kisfiútól. Én kitüntetném őt, mert lehet, hogy megmentette a rokona életét, akit akár le is szúrhattak volna.

Ez a kisfiú tegnap hirtelen felnőtté vált. Igazi felnőtté. Mi, felnőttek, pedig szégyellhetjük magunkat, hogy ismét egy gyermeket fosztottunk meg a gyerekkorától.

Frissítés: A lány személyleírása lapján megtalálták az egyik elkövetőt. Többször volt büntetve már.

A buszvezetőt felfüggesztették az állásából. Azzal védekezett, hogy ő az elválasztó fal és a bekapcsolt rádió miatt nem hallotta, mi történt.

„Jöjj vissza hozzám, hozd el a jégergatyám" – parodizálta Hofi Géza az 1967-es táncdalfesztivál szupersztárjának és botrányhősének produkcióját. Hogy mi is volt ez a botrány, arra valahogy nem szívesen emlékeznek a magyar médiatörténetben, inkább szemérmesen úgy jellemzik az egykori eseményt, hogy Kovács József – szakmai körökben lemoshatatlanul a jégergatyás – viharos közönségsikert aratott.

Pedig olyan egyedülálló jelenségnek lehettünk tanúi, ami megérdemelne egy igazi elemzést. Ugyanis ahogy elhangzott a jégergatyás produkciója, a közönség vált a főszereplővé: kiskamasz emlékeim szerint legalább fél órán keresztül ütemesen tapsoltak a nézőtéren, s többször is ismételni kellett a nótát. Vajon azért volt-e a kirobbanó siker, mert Pető Iván zeneszerző akkorát alkotott, hogy az senkihez nem mérhető, vagy éppen ellenkezőleg: Bartók és Kodály népe tiltakozott piszkosul a szarral szemben? Tartok attól, hogy nem az utóbbiról volt szó, hanem arról, hogy Kovács József és az általa előadott dalszerűség üzenete mozgatta meg az úri közönség tenyereit.

Mi is volt ez az üzenet? Egyrészt az, hogy a nóta a legócskább, legkonzervatívabb slágervilágból építkezik, így tökéletes egységet kovácsolhat a rockzenével szemben. Másrészt a jégergatyás megjelenése, hangjának képzetlensége azt az érzést hívja elő belőlünk, hogy Józsi a mi gyermekünk, és ha belőle lehet sztár, bármelyikünkből is lehet. Ez az érzés egyébként megmagyarázza a néhai Zámbó Jimmy elképesztő sikerét is.

De most még 1967-ben vagyunk, amikor a zsűrivel – vagyis a hatalommal – szemben meg lehetett végre mutatni (jelzem, senkit nem vitt el a rendőrség), hogy csakazértis a nép az úr. Ez az élő adás szépsége, amikor szorítunk valami váratlanért. Gondoljunk csak arra, hogy hiába a csillogó-villogó színpadkép, az óriás kivetítő, a lézerágyú, mégis vissza-visszatérő élmény, amikor a Megasztár hangmérnöke lázasan keresgéli, ugyan melyik csatornára van dugva az Eszenyi Enikő – Stephen Leacock képzeletét is meghaladó – fejdíszébe rejtett mikrofon. (Stephen Leacock A rejtély titka című humoreszkjében Gertrúd, a nevelőnő egyszerű túrós rétessel díszített kalapban tündöklött. Imádom.)

De megint eltértem a tárgytól. Szorítkozzunk csak a jégergatyásra, aki háromszor is elnyerte a táncdalfesztivál közönségdíját. S igazolódott a „mi kutyánk kölyke” sejtés is, a jégergatyás Csepel szülötte volt, melós környezetből lett hős: a Szerszámgépgyárban volt motorszerelő, a III-as kapunál mindjárt jobbra. Ment hát a szekér, hakni haknit követett, amikor a jégergatyás csaknem jóvátehetetlen hibát követett el: beszólt. Nem, nem a hatalomnak szólt be. Ha így lett volna, akkor még életében utcát neveztek volna el róla illegálisan, hogy aztán majd a rendszerváltás idején a Münnich Ferenc utcanév táblát Kovács Józsefre cserélje a Magyar Október Párt. A jégergatyást egy alkalommal a Csepeli Munkásotthonba hívta az ő népe, és Józsi odanyilatkozott a Magyar Ifjúság című hetilapnak, hogy ő már rég kinőtte a prolikat. Ha lehet valaki azonnal kegyvesztett, akkor az osztályáruló jégergatyás tökéletesen az lett. Próbálkozott ugyan még néhány vidéki fellépéssel, ám a munkásosztállyal szövetséges parasztság is kifütyülte őt. Néhány évig még elvegetált a Fővárosi Operettszínházban is, de azért az egy másik közeg.

S ímhol megfejtettük a titkot, vagyis azt, hogy – zűrös anyagi ügyein kívül – miért távozott 17 évre az egykori bálvány a grazi színházba.

A jégergatyás Időközben szerelmi házasságot kötött a legelőkelőbb esküvői ruhaszalon tulajdonosával, a dunduska Anikó Mercédesszel. 1983-ban egy takaros menyasszonyi ruha kölcsönzése háromheti mérnöki fizetésbe került – csak néztem, amikor megláttam a számlát.

Aztán el is váltak a szerelmesek – Mercédesz szerint csúnya válás volt ez, mert a jégergatyás rontást tett rá. Szerencsére egyik volt főnököm kerített a szerencsétlen asszonynak egy szakértőt, és a rontást levették róla. Illetve, nem egészen, mert egyik alkalommal csörgött a telefon a főnököm irodájában, és Mercédesz sikítva közölte, hogy rengeteg varjú repült be az ablakán a szobába, ismét rajta a rontás, mit tegyen? A cégünk akkori rendésze szerint legjobb, ha kinyitja az ablakot, és elhessenti a varjakat.  Hónapokig sírtunk a röhögéstől.

Az ezoteria mindazonáltal nem akadályozta meg sem Mercédeszt, sem az akkor még férji szerepet játszó jégergatyást, hogy 1990-ben létrehozza az Interoperett kft.-t, abból a célból, hogy a Vígadóban rendezendő hangverseny legalább olyan népszerű legyen, mint a bécsi újévi koncert. Egy ideig a Magyar Televízió élőben is adta a rendezvényt, aztán valamiért leszokott róla. Mondjuk, ha meghallgatjuk a jégergatyás előadásában a Hazám, hazám című nemzeti ereklyét (Youtube-ra föl!), inkább azon csodálkozhatunk, hogy valaha is miért közvetítette. De ha igazán vidulni akartok, birkák, hallgassátok meg A csongorádi kisbíró unokáját – pricc, pracc, prucc!

Az Interoperett társulata minden karácsonykor koncertet adott Csepelen, ezért 1997-ben az ottani önkormányzat díszpolgárrá avatta a jégergatyást – a jómunkásemberek megbocsátottak.

Kovács József pár nappal ezelőtt, 65 éves korában meghalt.

Ilyenkor a tisztesség úgy kívánja, hogy megrendüljünk.

S valóban, ezután már nem tudunk teljes torkunkból, kacagva vele énekelni, ha az Önök kértékben fölcsendül minden idők egyik legemlékezetesebb örökzöldje:

„Jöjj vissza hozzám!
Hozd el a tavasz dalát!
Szerelmünk új csillagát.
Ragyogjon rám és terád!
Mutassa meg, hogy
Hol van a boldogság.”

Szemre hányt az egyik barátom, hogy miért írok az utóbbi időben mindig szomorút. Megígértem neki, hogy legközelebb egy vidámat írok.

Sokat törtem a fejemet, mi is legyen ez.  Szerencsére, tegnap este rábukkantam egy Oscar Wilde-nek tulajdonított mondásra: „A cinikus ember mindennek tudja az árát, de semminek nem tudja az értékét.”

Azért lettem vidám ettől a mondattól, mert lám, mégis létezik – és úgy látszik, minden korban létezik – hol pici patakként, hol főáramlatként az a gondolkodás és cselekvés, amely nemcsak a piaci logikát követi, hanem valami sokkal tágabbat, emberibbet, szebbet és kedvesebbet.

Itt jut eszembe: Olvastátok valaha is a piaccal kapcsolatban, hogy szép? Nem az épületre gondolok – a Vámház körúti csarnok szemet gyönyörködtető, a Lehel téri piac ronda –, hanem a piac működését illetően.  Vagy azt, hogy a piac kedves? Na jó, van olyan piac, amelyik az ember szívéhez nőtt. Akár még egy internetes piactér is válhat kedvessé.

Ilyen lehetett a Bolt a Marson nevű internetes bolhapiac is, amelyet néhány lelkes ember hozott létre akkor, amikor a Vatera és a TeszVesz új, közös tulajdonosai új lenyúlásokat – például a feltöltési díjat – ­találtak ki, megdrágítván az aukciókat.

A Bolt a Marson nem számított föl ilyen-olyan füstadókat; a cél a közösségi típusú működtetés volt. Létrehozói abból indultak ki, hogy mindenkinek a minél olcsóbb cserebere az érdeke.  Ám nem számoltak azzal, hogy az alapvetően piaci alapon működő társadalmi rendszer lényegéhez tartozik a bűnözés is: mint azt szűkszavú közleményükben olvashattuk, „A Boltamarson webáruházat egy szűk kisebbség sorozatos csalása és a havi rendszerességgel előforduló rendőrségi ügyek miatt bezárjuk, a lelkesedésünk teljesen elpárolgott.”

Lehet most bezzegelni, hogy na lám, az igazán életképesek azok a vállalkozások, amelyek nyereségérdekelt alapon működnek, ott ki tudják védeni a bűnözést.  Ám érdemes utána nézni, hogy növekvő árbevételek és adókedvezmények ellenére hogyan is alakult a két piacvezető cég nyeresége!

A TeszVesz évekig veszteséges volt, először 2008-ban lett nyereséges: 139 millió forint bevétel 13 millió forintot eredményezett. Még érdekesebb a Vatera, ahol nőtt az árbevétel és csökkent a nyereség: 2007- ben 283 millió Ft árbevétel 13 millió Ft, 2008-ban 541 millió Ft árbevétel mindössze  1,7 millió Ft nyereséget hozott.  Ez utóbbi mindössze 3 ezreléket jelent. Vajon hová tűnt a többi zseton? A reklámokra ment el? Netán a honlap fejlesztésére? Ez utóbbiról jut eszembe, hogy álláshirdetés címen többnapi munkát igénylő próbafeladatot kérnek a jelentkezőktől, akiknek az ötleteit ellopják.

Vagy itt van a legutóbbi fájlcserélő razzia. Nem azokat buktatták le, akik emelt díjas sms-ért tették lehetővé a fájlcserét, ugyanis mértékadó források szerint a fizetős fájlcserélők tulajdonosi köre részben azonos halmazt alkot a mindenkori hatalom képviselőivel.

De akkor mitől vagyok mégis vidám? Hát attól, hogy noha a „piac” állandóan a tőke társadalmának egyedül üdvös lehetőségét nyomja a képünkbe éjjel-nappal, 200 francia várostól Szencsenig egyre többen és egyre bátrabban mondják: Elég volt.  Elég volt ebből a cinizmusból. Ha nem is fizetitek meg a munkánk értékét, legalább magasabb árat adjatok a munkerőnkért! Önmagatokat szorítsátok meg, ne minket!

Holnap felszáll a buszra, és irány Németország.  Amikor tegnap elbúcsúztunk, azt mondta, nem jön vissza többé. Mert elég volt. Elég volt abból, hogy Frontint szed hónapok óta, hogy el tudjon lazulni és tudjon mosolyogni, amikor felkínálja magát. Tudjon nevetni, amikor azt mondja: „Nem vagyok kurva, csak pénzért baszok”.

Öt évvel ezelőtt ismertem meg őt egy ifjúsági táborban, ahol én voltam az egyik táborvezető. Hátrányos helyzetű fiatalokat tanítottunk médiára. 16 éves volt, picike, törékeny és nagyon okos. Fantasztikus arc- és névmemóriája volt, és olyan mozgása, hogy bárhol táncolhatott volna. De ha bárki meg akarta őt simogatni – mert tetszett a fiúknak nagyon –, elhúzta a fejét. Sokan bánthatták őt korábban, szeretetet tán csak a nagybátyjától kapott; ő él Németországban sok éve már.

Koreográfus szeretett volna lenni. Két évvel ezelőtt be is iratkozott egy iskolába, de egy idő után nem tudta fizetni a tandíjat, mert csak hébe-hóba kapott alkalmi munkát, és mindenki AZT akarta tőle.

Mint mindenki, aki gyökértelen, aki senkihez sem tartozik, nagyon vágyódott a szeretetre. Sokszor beszélgettünk arról az elmúlt évek során, hogy mennyire kéne neki egy igazi társ, akire számíthat, aki szereti és megvédi őt. Így akadt össze egy évvel ezelőtt egy swinger partyn egy pasival, aki a nők bálványa, és aki őt választotta. Boldognak érezte magát, hiszen a legszebb férfi szerelmese lehetett, de néhány hét múlva, mintha ez lenne a törvényszerű, már „dolgoznia” kellett. Bizony, nagy szerelem volt ez – a tarifa 75%-át kellett leadnia minden vendég után. Ő lelkiismeretesen dolgozott, nem csapta be, nem fosztotta ki a vendéget, minden tőle telhetőt megtett, hogy a partner jól érezze magát, és ismét őt válassza.

A múlt év végén már nem számított új husinak, ezért három hónapra Londonba ment űzni az ipart. Természetesen onnan is küldeni kellett a szerelmére eső részt. Februárban jött haza, s amikor megláttam őt, megrémültem. Legalább öt évvel idősebbnek nézett ki. Azt mondta, jól keresett ugyan, mert volt forgalom, napi nyolc vendég is akár, de olyanokat akartak tőle, amiket nem bírt egy idő után… és akkor is remegett, amikor erről mesélt nekem.  Aztán nevetve mondta, hogy egy izmos, fekete pasi feleségül akarta venni, de ellenállt, mert a szerelme itt várta őt.

Ám itthon alig akadt már vendég, volt olyan hét, amikor egy sem. A szerelme pedig üvöltözött vele egyfolytában, és egyre gyakrabban verte meg. Pár héttel ezelőtt már kétezer forintért is elment valakivel, titokban, húsz percre, hogy a Frontint megvehesse.

Holnap délután indul a busz. Szobalányi munkát ígértek neki, havi 3 000 euróért. A nagybátyja intézte el, ma délután utalják át a buszjegy árát.

Amikor tegnap búcsúztunk, azt mondta, nem jön vissza többé. Majd ír emilkéket nekem…

– Ha mégis erre járok majd látogatóba pár napra, meg fogod látni, ismét milyen szép leszek: rendes, tisztességes nő.

 Aztán adott egy puszit – eleddig elsőt s talán az utolsót is. „Szeretlek”, mondta, s aztán futott a metróhoz, hátra se nézve, hogy ne lássa, amikor bőgök.

A férfi kinyitotta a szemét. A nő hirtelen megdermedt, majd rángatózni kezdett a teste.

– Te anélkül mentél el, hogy az arcodon bármi látszott volna? Hogy bármilyen hangot kiadtál volna magadból?  Úristen, mi történt? Mi volt ez?

A férfi ismét behunyta a szemét. Hogyan is magyarázhatná el a nőnek, hogy életében először gondolt arra szeretkezés közben, hogy milyen jó is lenne, ha így halna majd meg. Ha amikor már biztos a vég, amikor már mozgásképtelen lesz, amikor már alig fog lélegezni, amikor fájdalomtól gyötört arca semmit nem fejez már ki, akkor a nő ismét fölé hajolna, a testük egybeolvadna, és a gyönyörrel menne el a világból

– Olyan voltál, mint egy hulla. És most el is alszol? Mit képzelsz te? – kezdte rázni a nő a férfit.

A férfi hagyta, hogy rázzák, elengedte az izmait. Semmire nem akart, nem tudott reagálni. Még alig ismerte ezt a nőt, még csak kétszer voltak együtt, ennek következtében még minden tökéletes volt. Mint a haldokló utolsó perceiben, úgy pergett az agyában a film. Több film is egyszerre, afféle videoklip; életének jelentős és rég elfeledett eseményei váltották egymást. Nem uralta sem a testét, sem a gondolatait. Tehetetlen volt.

A nő felváltva simogatta és pofozta az arcát. Ő sem volt ura a helyzetnek. Az egyik pillanatban megalázva érezte magát, a másikban rajta is a halálfélelem lett úrrá. Rettegett, és ismét remegni kezdett.

– Szóljál már valamit! Nem vagyok a kurvád, hogy csak úgy használj! Könyörgöm, mondj már valamit! Bármit, csak szólj hozzám!

A férfi agyában egy gyerekkori emléktöredék pergett. Nem tudja, ki lehetett az a lány, de mintha egészen eddig őt kereste volna, nem azt az immár idegent, akinek a hangja egyre távolibbá vált. Igen, ő volt az ideál, amit elnyomott magában, csak hogy legyen valaki, aki elfogadja őt.

A nő a férfi mellkasára hajtotta a fejét. Egyenletes, nyugodt szívdobogást hallott. Szótlanul és mérhetetlenül szomorúan kezdett öltözködni. Aztán halk lépésekkel kiment az ajtón; lassan, hogy ne zavarja a férfit, távozott.

A férfi még órákon át viaskodott a halállal. Váltakozva volt ez elutasítás és barátkozás. Sejtette, hogy most még nem fog meghalni, inkább csak egy jelzést kapott, hogy egyszer valóban vége lesz. Aztán magához tért, és elhatározta, tényleg keres valakit, aki legalább elfogadja őt.

Az elmúlt negyed században szinte vitathatatlan állítássá vált az a hazugság, hogy az egykori „szocialista” – szándékos torzítással kommunistának nevezett – országok népei a biztonság helyett a szabadságot választották. Ez a hazugság a szabadságot és a biztonságot egymás ellentéteként állítja be. Holott a szabadságnak nem a biztonság, hanem a szükségszerűség, még pontosabban a kényszerűség az ellentéte. A biztonságnak sem a szabadság, hanem a kiszolgáltatottság az ellentéte.

A szabadság és a biztonság csak együtt létezhet, csak akkor lehet egy társadalom szabad, ha egyszersmind biztonságos is. És csak akkor lehet egy társadalom valóban biztonságos, ha egyúttal szabad is.

Mielőtt már megint világmegváltásra készülnénk, induljunk ki egy parányi példából! Tegyük föl, hogy egy közösség fontosnak tartja a közbiztonságot! A közbiztonság azt jelenti, hogy nagyon csekély a lakásbetörések, autólopások, közterületi rablások, a nemi erőszakok és – nem utolsó sorban – a gyilkosságok száma. Vagyis – most figyeljetek, birkák! – az utcákon és a parkokban este is félelem nélkül, szabadon lehet tartózkodni, közlekedni, létezni. Nem kell minden ház elé biztonsági őrt állítani, nem zárják ketrecbe magukat az emberek.

Ezzel szemben a szabad világ példaképének tartott USA-ban még mindig a legmagasabb az 1000 lakosra számított köztörvényes bűncselekmények száma. Az USA a történetének két évszázada alatt sem tudta felszámolni – vagy legalább számottevően tartósan mérsékelni – a belső terrorizmust. Sőt. Annyiban persze szabad a rendszer, hogy az elnököt is le lehet lőni. Szabadon.

Példánkat folytatva, egyáltalán nem mindegy, hogy a közbiztonság hogyan jön  létre. Mert  meg lehet teremteni például megfélemlítéssel. Lehet paranccsal.  erőszakos rendcsinálással. Lehet korlátozásokkal. Hiszen ha a közösség biztonságát külső ellenség veszélyezteti, akkor a közösség bekeríti magát. Várfalakkal, betonfalakkal, vizes árkokkal, rakétaelhárító ellenrakétákkal – mikor mit diktál az idők szava. Ilyenkor persze szó sincs a határok átjárhatóságáról. A szabadság nagyon viszonylagos, sok, túl sok a kényszer. Ráadásul, ha a közösség gyenge, ha nincs folyamatos társadalmi együttműködés (ideértve a közösségi ellenőrzést is), akkor nemcsak a kényszerek miatt vannak korlátozások, hanem az önkényuralom természetéből adódóan is. Amikor pedig ennek a felülről, mintegy ajándékba kapott közbiztonságnak megszűnik a hatalmi támogatottsága, a közbiztonság egyetlen pillanat alatt összeomlik.

A létezett szocializmus valóban biztonságos volt a többség – a túlnyomó többség – számára. A naplopókon kívül mindenkinek volt munkája, a jövő kiszámítható volt – félfeudális, megkésve kapitalizálódott, nyomorúságot, ezernyi népbetegséget, analfabetizmust öröklött országok, népek indultak el a felemelkedés útján, egy nagyon gyors, a legfejlettebb tőkés országok utolérésének kényszere miatt erőltetetten gyors modernizáció részeseiként.  Néhány év, évtized alatt megszűnt az éhínség, jelentősen csökkent a lakáshiány, nagy tömegek lettek műveltebbek, töredékére csökkent a bűnözés, példaértékű lett az egészségügy és a kisded-gondozás, nőtt a fogyasztás – vagyis emelkedett az életszínvonal, minőségibb lett az élet. Igazságosabbá, emberibbé vált a világ.

Az így létrejött rendszerekben azonban még nagyon kezdetleges volt a társadalmi együttműködés. Az állami tulajdon alapvetően elidegenedett tulajdon volt, nem önigazgató társadalmi tulajdon. S bár formálisan a dolgozó népé volt a gyár, a továbbra is bérmunkásként dolgozó nép aligha vehette kezébe a gyárai sorsának alakulását. Sokkal nagyobb – a mai új generációk számára elképzelhetetlenül nagy – beleszólása volt ugyan a gyár ügyeibe, mint manapság, de még a legnagyobb jóindulattal sem mondhatjuk, hogy a beleszólás mindig teljesen kockázatmentes volt. A termelési viszonyok átalakítása a tőkés magántulajdonból megrekedt a gyors kollektivizálás szintjén, amit nem követett a tulajdon társadalmasítása. Ezek a rendszerek kivétel nélkül kispolgári mentalitásúak voltak, a biztonság ára éppen az volt, hogy a nép lemondott a közügyekben való részvételről, cserébe a biztonságért.

És ezzel hosszabb távon lemondott a tényleges biztonságról is. Amikor ugyanis a rendszer kapitulált, nem voltak olyan közösségek, amelyek a társadalmi, a szociális,  a kulturális – és főként – a létbiztonságot garantáló vívmányokat megvédték volna.  Hiszen akkor magát a rendszert védték volna meg. Ami persze ebben az esetben nem kispolgári rendszer lett volna. Más szavakkal azt állítom tehát, hogy az előző rendszer ugyan ténylegesen azért bukott meg, mert a csillagháborús verseny alatt gazdaságilag kimerült, de azért merült ki, mert "balra zárt", vagyis mert nem volt elég szabad, nem volt szabad, amennyire lehetett volna, és így nem tudta fenntartani a biztonságot.

A kispolgári szocializmus bukása azonban időben egybeesett a tőkés rendszer minden eddiginél mélyebb, tartósabb, általános válságának kibontakozásával. Noha a volt szocialista világrendszer új piacokat és olcsó munkaerőt jelentett, a profitráta mégis tovább csökkent, amelyre a tőkés világ egyetlen válasza az életszínvonal csökkentése lett még a centrum országaiban is. Az, amit néhány évvel ezelőtt csak hitelválságnak hívtak, valójában nem volt más, mint az, hogy a kapitalizmus képtelenné vált a jóléti jövő finanszírozására, tekintettel arra, hogy a fizetőképes kereslet nem tudta felszívni a fedezet nélküli hiteleket – egyre nagyobb mértékben csökkent a termelés.

Az elmúlt néhány esztendő azt mutatja, hogy a tőke nem tud más megoldást, mint a pénzügyi egyensúly érdekében teendő radikális „megszorításokat”, ami – ismétlem – nem más, mint a folyamatosan csökkentendő életszínvonal, az élet minőségének lerontása, a szabadság, vagyis az emberi jogok – elsősorban a munkához és a megélhetés való jogok – korlátozása, és ezzel párhuzamosan a biztonság felszámolása. Ha ehhez még hozzátesszük, hogy az államháztartási hiány csökkentésének kívánalma a centrum – különösen az Egyesült Államok – számára nem előírás, ennek ellenére a helyzet ott sem javul, akkor még nyilvánvalóbb, hogy a rendszeren belül nincs megoldás.

Ez nem azt jelenti, hogy – legalábbis tőkés szemmel nézve – a válság soha nem fog a rendszeren belül megoldódni. Két esetben lehetséges a megoldás. Az egyik eset, hogy a korábbiakhoz képest jóval alacsonyabb életszínvonalon stabilizálódik a rendszer. Tehát tartóssá válik a magas munkanélküliség és csökken az átlagéletkor, mert a rendszer nem tudja megtartani az időseket és nem támogatja az általános egészségügyi ellátást. A másik eset az, amikor szélsőséges, terrorista hatalomátvétel következik be a centrum országaiban, és kitör egy korlátozott (nem nukleáris) világháború.

A humanista megoldások, a válság tényleges felszámolása azonban kizárólag a rendszeren kívül képzelhetők el. Nem állítom, hogy erre van recept, azt sem, hogy mindenütt máris megteremtődtek rájuk a feltételek. Azt azonban igen, hogy föl lehet készülni. Tanulással, szervezkedéssel és az ebben a blogban oly sokszor említett összefogással. Először kis közösségek összefogásával majd egyre nagyobb közösségek rendszerével. A humanista megoldás nem szükségszerű, de kívánatos. Ezt fogalmazta meg talán az egész világon mindenkinél szebben József Attila, és lassanként akkor is megértjük, mire gondolt, ha oly sokszor – az utóbbi hetekben-hónapokban különösen sokszor – próbálták kiforgatni a szavait:

„Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet,
jó szóval oktasd, játszani is engedd;
szép, komoly fiadat!”

A mi gyerekeink későn születtek, pontosabban én már túl voltam a harmincon, amikor az első a világra jött. Meglepődtem hát, amikor először mentem szülői értekezletre, és kicsit idegenül éreztem magam a csinos, formás, nálam 10-15 évvel fiatalabb édesanyák között.  Igen, úgy éreztem magam, mint egy nagyapó.

Napjainkban sokat és sokszor beszélnek az egyre általánosabbá váló szokásról, arról, hogy a nők 30 éves koruk után szülik az első gyereküket – nagy eséllyel az utolsót is egyben. A későn szülés okait mindannyian föl tudjuk sorolni.

Arról azonban kevesebb szó esik, hogy ekkora korkülönbség esetében milyen a gyerek-szülő viszony. Mert ugyan a fiatalabb szülők között is sok a bunkó – tudjuk, ahogy az ember szülővé válik, egyszersmind hülye szülővé is alacsonyodik –, mégsem kerülhető meg két kérdés.

 Az egyik, hogy a kortávolság növekedése nem jár-e együtt a szocializációs távolság növekedésével? Hiszen ahogy öregedik, nagyszülősödik az ember, annál kevésbé mozgékonyabb, annál kevésbé hajlamos befogadni a gyermek világából mindazt, ami a szülőre tartozik, s nem a nagyszülőre.

A másik kérdés, hogy az így felnövő gyerekek gyerekeinek lesznek-e mozgósítható nagyszüleik? Hiszen ha ők is 30 év fölött szülnek először, akkor a nagymami már legjobb esetben is 60, de inkább 70 éves lesz, amikor az unoka megszületik, a férfiak korai halandóságát nézve pedig a nagypapa léte még ingatagabb. És ez csak az első gyerek, hol van még a harmadik... Arról nem is szólva, hogy a középkorosztály kimaradása – egy generációnyi szakadék – milyen gazdasági kérdéseket vet föl.

Itt tartottam az elmélkedésben, amikor úgy döntöttem: rátok bízom birkák, hogy folytassátok!

"Ha nem tudnánk, hogy a magyarországi hatalom a rendszerváltás óta mindig aljaskodásra használja a cigánykérdést, azt hinnénk, a négy nappal ezelőtt bejelentett intézkedés jóhiszemű, csak ostoba.

De tudjuk. Tudjuk, hogy minden eddigi „szabadon választott” hatalom rasszista volt.

Tudjuk, hogy minden arra megy ki, hogy a birkák egymással legyenek elfoglalva, hogy a társadalom megosztottsága egyre erősebb legyen."

Ezzel kezdtem a „Kétszáz roma a közigazgatásban” című rémtörténet első pillanatairól szóló posztomat. Annak érdekében, hogy ne kelljen sokadszor is ugyanazt ismételgetnem, kérlek, olvasd el a történetről és a közigazgatási versenyvizsgáról szóló korábbi részeket is, valamint az illetékes országgyűlési biztos vizsgálatának nyilvánosságra hozott dokumentumát:

http://birkanep.blog.hu/2009/08/11/kozigazgatasi_versenyvizsgara_fel

http://birkanep.blog.hu/2009/09/23/tegnap_ota_en_is_roma_vagyok

http://birkanep.blog.hu/2009/09/29/mar_egy_hete_vagyok_roma

http://birkanep.blog.hu/2010/02/27/harminc_egy_roma_a_kozigazgatasban

http://www.kisebbsegiombudsman.hu/data/files/173063445.pdf

A legutóbbi poszt óta sok minden történt – illetve, nem történt.

Hatalomváltás zajlott le Magyarországon, és az új rezsim első dolga az volt, hogy a központi közigazgatásban dolgozók elnevezését köztisztviselőkről kormánytisztviselőkre változtatta. A kormánytisztviselők kinevezésének a továbbiakban nem feltétele a versenyvizsga, aki ilyen papírt szerzett, legfeljebb kedves emlékként őrizheti meg, mert szart se ér. Illetve, egyelőre még az önkormányzatnál történő elhelyezkedéshez kell ugyan, de nem lehetnek kétségeink, hogy a tisztogatás ott is elkezdődik majd. A kormánytisztviselőség lényege ugyanis, hogy a kormánytisztviselőt bármikor indoklás nélkül ki lehet rúgni – amire egyébként Európában évtizedek óta nem volt példa. Éppen ellenkezőleg: mindenütt, ahol nemcsak látszatdemokrácia van, a köz szolgálatában lévőket fokozott védelem illeti meg, hiszen a köztisztviselő ezért fogadja el, hogy egyik legfontosabb állampolgári jogától, a politikai vélemény-nyilvánítás lehetőségétől fosztják meg. A versenyvizsgát pedig azért törölték el, hogy az új hatalom csókosait efféle kényelmetlenségek nélkül is be lehessen nyomni a minisztériumokba és néhány más, nevesített intézménybe.

Itt rögtön meg is jegyzem, hogy a kormány- és köztisztviselő, illetve a közalkalmazott nem ugyanaz.

De térjünk vissza a romaprogramhoz!

A programban is változások történtek.

Egyrészt – titokban – kiterjesztették a program hatályát az igazságügyre, amelyben az a vicces, hogy aki ott akar elhelyezkedni, annak már eleve nincs szüksége versenyvizsgára, másfajta vizsgára viszont van. Másrészt – igen helyesen – az utolsó pillanatban lehetővé tették, hogy nemcsak a központi szervezeteknél, hanem az önkormányzatoknál is elhelyezkedhessenek a diplomás romák. Ez néhány esetben megoldást jelentett ugyan, mégsem tudunk arról, hogy a helyi, illetve a kisebbségi önkormányzatok cigánykereket hánytak volna örömükben. Hiszen az külön rémregény, hogy a cigány önkormányzatoknak olykor mi közük is van a cigányokhoz. De hát egy társadalomban kicsiben is ugyanaz történik, mint nagyban, legfeljebb a zsákmány mérete más.

Meghosszabbították a program határidejét, de június 30-án – hacsak az új hatalom át nem veszi a bulit – kalap-kabát, köszönjük, ennyi volt.

Hogy mennyi is? Nézzük a KSZK május 31-i adatait!

Megfelelt a pályázati követelményeknek: 287 fő

Sikeres versenyvizsgát tett:  122 fő

Sikeres pótvizsgát tett: 45 fő

 Kiajánlásra került: 154 fő

Kiajánlásra nem kerülhettek: 13 fő

Elhelyezkedett  66 fő

Kiajánlások száma: 986 db

A kiajánlásra kerülés azt jelenti, hogy a közigazgatási szervezetek által megjelölt igényeknek megfelelő pályázókról értesítették ezeket a szervezeteket, megküldték nekik a pályázók adatait. A pályázók többségét azonban már egyetlen szervezet sem hívta be interjúra, vagy előfordult, hogy megalázó módon viselkedtek velük.

Az elhelyezkedettek számában azok is szerepelnek, akik a közigazgatásban kaptak ugyan munkát, de nem a pályázaton belül, és azok is, akiket először kirúgtak a minisztériumból, majd – immár cigányként – visszavettek. A munkakörök is változatosak; akad, aki rögvest osztályvezetőként kezdte, és van, aki titkárnőként. Ő egyébként jól érzi magát, mert legalább van munkája.

A program tehát még akkor is csúfos bukásnak tekinthető, ha néhány tucat embernek lett állása, és néhányan esetleg jól jártak az EU által felajánlott 100 millió forintos, a pályázat lebonyolításáért járó zséből. Jellemző a mai magyar társadalomra és annak uralkodó köreire, hogy miközben a legaljasabb módon nyomja el a cigányokat, büdös naplopóknak, tolvajoknak, bűnözőknek, kurváknak nevezi őket, eközben még az igazán felkészült, esetenként többdiplomás, dolgozni akaró néhány tucat embernek sem hajlandó munkát adni.

Sőt, miként az alábbi példából is látni fogjuk, átszervezés címén rögtön el is veszi tőlük, amit kegyeskedett odalökni nekik.

„Én azok táborába tartozom, akik az elsők között kaptak állást, de munkahelyemet az elsők közt szünteti is meg az új kormány, így "nesze semmi fogd meg jól" érzésem van. Én is becsapva érzem magam, de mivel nincs "atyja" a programnak, így nincs kihez fordulni a két éves folyamatos munkaviszony biztosítása és Bajnai szájából elhangzott karrier ígéretével kapcsolatban.

Összegezve, nem tudom ki járt jobban; az aki nem kapott eleve állást vagy az akinek sikerült elhelyezkednie. Én felmondtam előző munkahelyemen, hogy köztisztviselői állást tölthessek be, legyen perspektívám.

Ebben az országban csak ígérgetés van, ami mögött nincs jól átgondolt cselekedet.

Napjainkban tömegesen szélnek eresztik a közigazgatásban dolgozókat, új állások ajánlása nem lesz, a program eleve júniusban zárul. Összevonnak minisztériumokat, megszüntetnek közigazgatási szerveket, most semmi biztonság nincs a programon belül lévőknek sem.

Isten áldása legyen mindannyiunkkal, és sok sikert kívánok Nektek!”

(Az idézetből szándékosan, a személyiségi jogok tiszteletben tartása miatt hagytam ki az áldozat nevét.)

A program résztvevői egy technikai hiba folytán (véletlenül kikerült egy körlevélbe az összes emilcím) néhány hónap óta egymással is tarthatják a kapcsolatot, sőt, az egyik alapítvány még kerekasztal-sorozatot is szervezett a számukra, ahol eszmét cserélhettek egymással. Természetesen másképp élik meg a történteket azok, akik kaptak állást (és még nem rúgták ki őket), mint azok, akiknek semmilyen rendszeres jövedelmük sincs.

A legáltalánosabb vélekedés az, hogy örüljünk, hogy egyáltalán kaptunk valamit, és ne „cigánykodjunk”, mert a többségi társadalom meg fog haragudni ránk. Akadt olyan vélemény is, hogy a pályázók is lehettek volna körültekintőbbek, mert nyilvánvaló, hogy a közigazgatásban nincs szükség pl. tanítókra. Mások szerint nem a pályázók dolga volt annak kinyomozása, hogy a Bajnai Gordon által tavaly decemberben jelzett 400 álláshely helyett január 1-jén még egyetlenegy álláshely sem volt.

Az elégedetlenkedő kisebbség a csodán kívül a nyilvánosságban bízik, a „radikálisok” pedig a felelősségre vonást és a kártérítést tartanák célravezetőnek. Ugyanis hazugság, hogy a „projektnek” nincs felelőse. De van. A felelős a Magyar Köztársaság, amely jogképes és perelhető. Volt is már számos példa arra, hogy az állammal szemben pert nyertek bátor és kitartó emberek. Becsléseim szerint például a január 1-je óta elmaradt, ráadásul nem a magyar költségvetés, hanem az EU terhére kifizethető bérekből származó veszteség 200 millió forint; eddig ennyivel tartozik az állam azoknak, akiknek állást ígért. És akkor az egyéb következményekről nem is beszéltünk.

Valószínű azonban, hogy a többségnek nem lesz helye a közigazgatásban. Ott sem, és sehol sem. Az új hatalom látványosan nem a hátrányos helyzetűeket támogatja, nem a szegényeket és nem a kiváló képességűeket segíti. Noha egymillió új munkahelyet ígért, egyelőre munkahelyeket szüntet meg.

Egyébként pedig, ha néztetek árvízi tudósításokat, láthattátok, hogy néhol a cigányok lakta település-részekhez valahogy még nem tudott eljutni a szivattyú.

Én azért továbbra is maradok cigány, ha már egyszer úgy döntöttem.

Ritkán szoktam ilyen gyorsan új posztot kitenni, de ezt most fontosnak tartom. Egy pár perccel ezelőtt kapott levelet idézek, szó szerint. Egyszersmind mindannyiunk nevében köszönöm a tűzoltók munkáját.

"A hazánkat sújtó természeti csapás komoly terhet rótt az ország összes tűzoltóságára is. A május szinte csak a kárelhárításokról szólt. A napi többezres riasztás és megfeszített munka ellenére a tűzoltók jelentek meg először az árvíz sújtotta területeken.

A tűzoltóságok mindezt úgy tudták megoldani, hogy a szabadnapjaikról rendelték be az állományt, sőt van olyan tűzoltóság az országban, ahol 24-24 órás váltásra kellett átállni a létszámhiány miatt. Azt sem kell elfelejteni, hogy az árvízi munkálatok előtt is folyamatosan szivattyúztak, fát vágtak küzdöttek az elemekkel. Az árvíz közeledtével a tűzoltóságok úgy tudtak több száz tűzoltót a gátakra vezényelni, hogy a munkálatokra jelentkezők ÖNKÉNT vállalták, hogy azonnal a veszélyeztetett területre sietnek! Nem kellett senkit paranccsal a gátakra utasítani, holott a jogszabályok ezt megengednék.

Tették mindezt úgy, hogy sem a felszerelésük, sem pedig a szállásuk és ellátásuk nem volt előre biztosítva! A kezdeti ellátást minden tűzoltóság maga-maga oldotta meg.

A tűzoltók nem panaszkodtak, hogy kényelmetlen és rossz körülmények között kell pihenni, nem panaszkodtak, hogy sokszor étlen-szomjan tették azt, amire felesküdtek, nem rohantak a sajtóhoz, hogy a mellig érő hideg és fertőzött vízben gázolva kell menteni az embereket, nem sírtak, hogy az elkeseredett és sokszor jogosan felháborodott lakosságot nekik kell rábeszélni és meggyőzni arról, hogy el kell hagyni az otthonaikat. A tűzoltó mindezt szótlanul tűri és teszi a dolgát ott, ahol a legnagyobb szükség van rá!

Felhívnám a társadalom és a sajtó figyelmét arra, hogy az országban léteznek tűzoltók is! És nemcsak fegyencek és iskolások, nemcsak vámosok és rendőrök, nemcsak segélyszervezetek és önkéntesek, nemcsak honvédők és katasztrófavédők vannak a gátakon!

Ezenkívül felhívnám az új kormány vezetőinek a figyelmét arra, hogy nem csak ott kell dicsérni a mentésben résztvevő állományt, ahol korrupciós ügyek és vezetőváltások történtek!

Felhívom továbbá a Belügyminisztérium vezetője, Pintér Sándor miniszter úr figyelmét arra, hogy minisztériumába visszakerültek a tűzoltóságok! Sajnos amióta a minisztérium élére kinevezték, Pintér Sándor a sajtó nyilvánossága előtt említést sem tett a tűzoltóságokról, és azok munkájáról!

Mélyen megalázottnak érezzük magunkat!

A Fővárosi Tűzoltóság Szakszervezete és minden tűzoltó nevében:

Murai László

tűzoltó főtörzsőrmester (ember)

Vezetőségi Tag"

Tegnap egy közüzemi szolgáltató ügyfélirodájában voltam. Hőség volt, az átlagos várakozási idő 2-3 óra. Sorszámot kaptam, láttam, hogy hosszabb távra kell berendezkednem. A váróterem és a rendelés – tehát ahol az érdemi ügyintézés folyik – fényérzékeny vezérléssel ellátott ajtóval van elválasztva, hogy a „betegek” ne zavarják a szerencsés bejutókkal történő eszmecserét.

A sorsukba többé-kevésbé csendesen belenyugvó várakozók hirtelen arra lettek figyelmesek, hogy egy házaspárt üvöltözve tuszkolnak ki a rendelőből. Pontosabban: a házaspár is üvöltözött, és még valaki is, aki a rendelőt volt hivatott képviselni.

Kérdeztem, mi történt? A házaspár előadta, hogy ők már három órája vártak, amikor sorra kerültek, és csak egy elmaradt, vitatott számlát próbáltak befizetni. Miután megállapodtak a fizetendő összegben, odaálltak a pénztárhoz. A pénztárnál nem volt sor, senki nem volt előttük. Mégis kikergették őket, mert a pénztárhoz újabb sorszámot kell húzni.

A tény hallatán alkalmi közösség jött létre, végre volt mivel elütni az időt, mindenki a rendszert szidta.  Világnézettől függött, hogy ki melyiket, de a szolgáltató kurva anyjának megítélésében nem volt vita.

Telt-múlt az idő, lassanként rám került volna a sor, ám a kijelző valahogy átugrott a sorszámomon. Mondtam a biztonsági őrnek, hogy kérem a Vásárlók könyvét, én itt büntiben vagyok, időm rengeteg, beírok. Az őr be is ment a rendelőbe, és át is adta a könyvet. Elolvastam a korábbi beírásokat, amelyek ugyanazokat a problémákat jelezték.

Én is beírtam a magamét, majd láttam, hogy már tucatnyi szerencsés előzött meg.  Ekkor – kezemben a könyvvel – bátran az ajtó elé álltam, a fényérzékelő engedelmeskedett, és a szentély kapuja kitárult. A nyolc ügyfélszolgálati hely közül négynél serénykedtek.

– Az a kérdésem, hogy miért vagyok kirekesztve?

– Hogyan merészelt bejönni ide hívás nélkül?

– Én kérdeztem előbb.

– Menjen ki innen azonnal!

Ekkor belépett a biztonsági őr is. Mondtam neki, hogy hozzám ne érjen, ha akar valamit, hívjon rendőrt.

– Vegye ki a kezéből a vásárlók könyvét! – parancsolt rá az őrre az iménti hang.

Nem részletezem tovább a dolgot, a biztonsági őrrel megállapodtunk, hogy én visszamegyek a váróterembe, és ott befejezem a regényt.

Kisvártatva sorra kerültem, az ügyintéző kedves és segítőkész volt. Amikor távoztam az épületből, még küldtem egy reménysugarat a pénztárhoz várakozók felé.

Elgondolkodtam. Ha bepanaszolom a kiabálós nőt, kirúgják őt ugyan, de attól nem lesz rövidebb a várakozási idő. Legfeljebb egy másik nő idegei is tönkre fognak menni, és így tovább.

Ti mit tennétek, birkák?